Egy betű is számít

Háromszázhuszonöt nyarán több száz egyházi vezető gyűlt össze a mai Törökország területén található Niceában, hogy a kor egyik legtöbbet vitatott témáját átbeszéljék és közös megegyezésre jussanak. A leírások szerint egy nagy teremben gyűltek össze, és már vita közben voltak, amikor az uralkodó, I. Konstantin belépett a terembe fényes, aranyozott ruhájában, és mint az ülés vezetője megnyitotta a zsinatot. Az uralkodó birodalomegyesítő szándéka miatt szerette volna, ha teológiai nézetekben egység lenne a birodalomban, ezért szorgalmazta, hogy az egyház vezetői jussanak egyességre a vitás kérdésekben. Jelentős esemény volt ez, hiszen addig a keresztyének az államhatalom üldözöttei voltak. Véres évszázadok voltak a hátuk mögött, így az, hogy az uralkodó keresztyén alapokon akarta egyesíteni a birodalmat, soha nem látott helyzetet teremtett a kor Krisztus-követői számára. Üldözött vallásból az egység eszközévé vált a keresztyénség, és Konstantin szerette volna, ha az ariánusokkal folytatott vita sem vetne ennek gátat.

A véleménykülönbség Krisztus személye körül bontakozott ki. A vitatott álláspontot Áriusz képviselte, akinek gondolkodását az dominálta, hogy Isten egyetlen személy. Ő ebből olyan következtetésre jutott, amelyet az egyház elítélt, azt ellenkezőnek találták ugyanis azzal, amit a Biblia tanít. Isten egyszemélyűségéből Áriusz arra jutott, hogy Jézus nem lehetett Isten, nem lehetett örökkévaló. Vagyis hatalmas személy, de teremtény. Ezt így fogalmazta meg:

„Azért üldöznek minket, mert azt mondjuk, hogy a Fiúnak volt kezdete… és azért, mert azt mondjuk, a semmiből teremtetett.”

Áriusz elfogadta, hogy Krisztus tökéletes teremtmény volt, de állította, hogy csak mint teremtmény hordozta ezt a tulajdonságot.

A másik véleményt, amelyet később a niceai hitvallásban megerősítettek, Athanáz ismertette, aki ezt a gondolatot rendkívül veszélyesnek tartotta, hiszen úgy látta, hogy állításával Áriusz a keresztyén üzenet lényegét kérdőjelezi meg. Athanáz hangsúlyozta, hogy az evangélium éppen arról szól, hogy Isten maga lépett be az emberiség történetébe, Isten maga hozta meg a tökéletes áldozatot azzal, hogy Fiát, aki egylényű vele, engesztelő áldozatul adta.

A szó, hogy „egylényű“, talán a legvitatottabb szavak egyike az egyháztörténetben. Az egyházatyák görögül írtak, és az Athanáz-pártiak az „egylényű”, görögül „homoúsziosz” kifejezést akarták a hitvallásba foglalni. Ezzel szemben Áriusz a „homoiúsziosz“ szót használta, amely „hasonló lényegűt“ jelent. Egy „i” betű tehát azt a jelentést hordozta, hogy Jézus nem Isten, csupán hasonlatos lényegből lett teremtve, mint az Atya, de tőle, az Atyától jelentősen különbözik. Ez tehát teljesen más üdvtanhoz vezetett volna, és az egy betű hozzátoldását a szóhoz elítélték a zsinaton, amikor a következő hitvallást fogadták el:

„Hiszünk egy Istenben, mindenható Atyában, minden láthatónak és láthatatlannak teremtőjében.

És egy Úr Jézus Krisztusban, az Istennek a Fiában, aki az Atyától, vagyis az Atya lényéből nemzetett egyszülött, Istenből való Isten, világosságból való világosság. Igaz Istentől való igaz Isten; nemzetett, nem teremtetett; egylényű az Atyával, aki által lettek mindenek, amik a mennyben és amik a földön vannak; aki érettünk az emberekért és a mi üdvösségünkért alászállott, és testet öltött, és emberré lett, szenvedett, és harmadnapon feltámadott, és felméne a mennyekbe, és eljövend ítélni élőket és holtakat.

És a Szentlélekben.

Akik pedig azt mondják, hogy volt valaha, amikor nem volt, és mielőtt nemzetett, nem volt, és hogy nem létezőkből lett, vagy hogy más valóságból vagy lényből való, vagy hogy teremtetett, változható, vagy hogy változandó az Istennek a Fia, azokat átokkal sújtja az egyetemes (és apostoli) egyház.”

Furcsa lehet, hogy miért egy, a görög filozófiából vett fogalmat védtek vagy erőltettek az egyházatyák, és miért nem egyszerűen bibliai passzusokat helyeztek a hitvallásba, hiszen a „homoúsziosz” szó nem található meg a Bibliában. Úgy tűnhet, mintha a Szentírás nem lett volna fontos az akkori egyházi elöljáróknak. Ez azonban nem így volt. A viták során mind Áriusz, mind az ellenfelei a Bibliára hivatkoztak. A probléma az volt, hogy sokszor ugyanazokon a szavakon teljesen más dolgot értettek. Így előfordulhatott, hogy egy ariánus azt mondta egy Krisztus istenségét elfogadó hívőnek: „Hiszem, hogy Jézus Krisztus az Isten Fia – úgy, ahogyan János állítja az evangéliuma végén, vagy úgy, ahogy az ApCsel 8,37-ben van.” Amikor azonban ők „Isten Fiát” mondtak, azt értették alatta, hogy olyan valaki, akit Isten teremtett valamikor. És aki végső soron nem Isten. Ezért volt szükség egy olyan szóra, amelyet mindenki félreérthetetlenül ugyanúgy értett és használt. Egy-egy hitvallásnak a szóhasználata tehát mindig tükrözi azt a történelmi környezetet, amiben azt megfogalmazzák, és éppen azért születnek, hogy érthetővé tegyék számunkra, hogy szavak, kifejezések, bibliai igazságok alatt pontosan mit ért Krisztus egyháza.

Bár a niceai hitvallást a keresztyének többsége elfogadta, a következő években sem csendesült el a vita. Sokan ugyanis attól tartottak, hogy ha az egyház túlságosan Krisztus egylényűségét hangsúlyozza az Atyával, akkor egy másik eretnekségbe esik, és tagadni fogja azt, hogy Jézus Krisztus valóságosan egy másik személy, mint az Atya. Klasszikus esete volt ez annak, amikor két féligazság harcol egymás ellen. Jézus Krisztus teljes istensége és az Atyától való örök különbsége. Persze ez akkor nem volt ennyire világos, hiszen akkortájt kristályosodtak ki ezek a nézetek.

A fenti, Jézus Krisztus személyéről folytatott IV. századi vita mai szemmel talán távolinak tűnik, különösen a szokatlan szóhasználat miatt. De a vitatott kérdés valójában a keresztyén hit lényegét érintette: Jézus Krisztus csupán egy, Isten által küldött (kiemelkedő) teremtmény, vagy benne maga Isten nyilatkoztatta ki saját magát? Csupán annyit jelent-e az „úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta érte” (Jn 3,16), hogy a teremtményeinek az egyikét elküldte értünk? Jézus Krisztus istensége a keresztyén hit alapját jelenti. Nélküle Isten valójában nem nyilatkoztatta ki magát. Nélküle a keresztyén megváltástan elveszíti szilárd alapját. Áriusz a teológia történetének egyik legfontosabb kérdését vetette föl, és a korai egyházatyák helyesen tették, hogy vele szemben Jézus Krisztus teljes istenségét erősítették meg és foglalták írásba.