Érettség: az első nagy lépések

Ön szerint mikor válik éretté egy ember?

Székely Tamás: Fejlődéspszichológiai szempontból megközelítve azt mondanám, hogy minden életszakasznak megvan a maga küzdelme, célja és krízise. Amennyiben ezeket sikerül megugranunk, akkor tudunk haladni tovább az életünkben. Ennek van egy társadalmi oldala is: az ember meg tud-e felelni azoknak a követelményeknek, amelyeket az adott életszakasz elvár tőle. Például egy iskolás készen áll-e a gimnáziumi kihívásokra, tud-e jegyzetelni, van-e olyan szövegértése, hogy később az egyetemi szakirodalmat fel tudja dolgozni. Azt látjuk, hogy sokaknál megjelennek az új életszakaszba lépési pánikok. Az egyetem vagy a munka világába való belépésnél sok fiatal szembesül azzal, hogy kompetensen és felelősséget vállalva kellene helytállnia. Ez gyakran kudarcélményt, bizonytalanságot vagy akár kiégést okoz, mert nem érzik magukat késznek az adott életszakasz követelményeire.

Hogyan látja, mást jelentett régen az érettség, mint most?

Székely Tamás: A saját generációmat és a mai fiatalokat összehasonlítva úgy látom, hogy régebben talán bátrabbak és ütésállóbbak voltunk. Amikor én gyerek voltam, a motivációs eszközt sokszor a fenyegetés jelentette. Ez bennünk is szorongást keltett, de ezt a szorongást mi át tudtuk alakítani teljesítménnyé és bizonyítási vággyá. Ma viszont azt látjuk, ha a gyerekeknek nem tudunk nyugodt légkört teremteni, akkor romlik a teljesítményük és a fejlődésük. Azt gondolom, hogy egy másik neurológiai működésben vannak, mint amiben mi működtünk, és újra kell gondolni az oktatás motivációs pszichológiáját. Az is biztos, hogy ma egészen más technológiai közegben élünk. Felgyorsult az élet, az online kommunikáció miatt pedig elmosódnak az iskola, a munka és a magánélet határai. Ezek olyan kihívások elé állítják az idegrendszerünket, amelyeknek a hatásait még csak most kezdjük érzékelni. Ehhez kapcsolódik az is, hogy maga a figyelem működése is megváltozott: mi többnyire a fókuszált figyelemben működtünk jól, míg a mai fiatalok sokszor az osztott figyelemmel is hatékonyabban tudnak működni, és így is gyorsan képesek memorizálni, illetve információkat feldolgozni.

Mi nehezíti a fiatalok számára a döntéshozatalt és felelősségvállalást?

Székely Tamás: Szerintem ebben nagy szerepe van annak, hogy mennyire látnak mintát, vannak-e a közelükben olyan felnőttek, akik azonosulási pontot jelenthetnek számukra. A fiatalok sokszor keresik azokat az embereket, tanárokat, lelkészeket vagy más hiteles felnőtteket, akik példaértékűek lehetnek. Úgy látom, hogy nehéz nem szorongó gyerekké válni egy szorongó társadalomban. Ha valaki mögött van egy biztonságos kapcsolati háló, ahol tapasztalhat, fejlődhet és hibázhat, akkor könnyebben dönt és vállal felelősséget. Ha ez a háttér hiányzik, akkor sokkal nehezebb vállalni a saját döntéseit. Ezért fontos a lelki közteherviselés: „hogy ne mindent egyedül kelljen megélni”.

Egy egyházi iskolában van-e tudatos törekvés arra, hogy ne csak oktassák, hanem az életre is neveljék a diákokat?

Székely Tamás: Igen, tudatosan törekszünk erre is. Az istentiszteleteket és a reggeli igeolvasásokat is arra próbáljuk használni, hogy gyakorlatiasan, életszerűen szóljunk a fiatalokhoz. A csendesnapok is ezt szolgálják: évente kétszer van olyan alkalom, amikor istentisztelet után az osztályok beszélgetnek egymással és az osztályfőnökkel, ifióra jelleggel. A pedagógia szerintem csak kis részben szól a lexikális tudás átadásáról. Lehet, hogy valaki később nem emlékszik arra, mit tanult, de arra emlékezni fog, milyen ember volt a tanára.

Megkérdeztük az iskolalelkésztől is, de kíváncsiak vagyunk a te véleményedre is: napjainkban mikor jelenthető ki, hogy érett egy ember?

Diószeghy Lili: Számomra az érettség azt jelenti, hogy eljutottunk egy olyan szintre, ahol sok segítséggel és támogatással már önállóan is képesek vagyunk nehezebb döntéseket meghozni, illetve másokat segíteni ebben.

Hogy látod azt a kérdést, hogy ma sok esetben társadalmi elvárás lett, hogy a fiatalok egyetemre menjenek és diplomát szerezzenek?

Diószeghy Lili: A Baár–Madasban általános, hogy innen a diákok továbbtanulnak, sokan presztízsszakra, például orvosnak vagy mérnöknek készülnek. Részben azért is küldik ide a szülők a gyereküket, mert bíznak abban, hogy biztosan bejut az egyetemre, és ott meg is felel majd a követelményeknek. Ezt a diákok is érzik, tehát valóban van egyfajta elvárás. Ezt lehet nyomásként is megélni, de ha jól jelenik meg, akkor támogató kihívás lehet: „elvárom tőled, mert tudom, hogy képes vagy rá”. Fontos, hogy ez hiteles felnőttől érkezzen, mert akkor a diák nem teherként éli meg, hanem úgy, hogy hisznek benne. Persze, ha valaki végül szakmát választ, ő ugyanúgy értékes diákja az iskolának.

A hit segít az éretté válásban?

Diószeghy Lili: A hit megfogalmazza, hogy a megtérés nem végpont, hanem egy növekedési út kezdete. Hívő emberként fejlődnöm kell, és ez kihat a lelki stabilitásomra, valamint az egész életszemléletemre is. Ma sokszor azt halljuk, hogy az a fontos, hogy jól érezzük magunkat, és ha valami nehéz, abból lépjünk ki. A hit viszont arra tanít, hogy tudjuk vállalni a terhelést, helytállni és célok felé haladni. Ebben Isten segítsége nyugalmat ad, mert nem egyedül kell megküzdenünk.

Mit gondolsz arról, ha valaki csak nehéz helyzetben, például vizsga előtt fordul Istenhez?

Diószeghy Lili: Alapvetően lehet, hogy azért kellenek ezek a helyzetek, hogy legalább ilyenkor rátaláljunk Istenre. A Biblia fontos szereplői is sokszor krízishelyzetben váltak mélyen hívővé, például Pál apostol is a damaszkuszi úton tért meg, amiből mély elköteleződés lett. Szerintem nem baj, ha valaki egy nehéz helyzetben fordul Istenhez, az viszont már baj, ha utána megköszöni a segítséget, és megy tovább, mintha semmi sem történt volna. Ilyenkor megtapasztalhatná Isten kegyelmét, de ha lemondunk arról, hogy a jóban is mellettünk álljon, az veszteség. Ezért én ezt inkább lehetőségnek látom, egy belépési pontnak. Amikor valaki ilyen helyzetben kapcsolódik Istenhez és továbbmegy vele az úton, az egy áldás.