„Ha nem vigyázunk, elfogy a kenyér.” Ravasz László püspök e sokat idézett mondata máig időszerű figyelmeztetés. A „kenyér” ugyanis nem más, mint a gályarabságot szenvedett prédikátorok erkölcsi öröksége – az az élő hit, amelyért száz protestáns lelkipásztor és tanító vállalta a meghurcoltatást, a láncokat, a munkarabságot és a halál közelségét, csakhogy meg ne tagadják Krisztus evangéliumát.
Idén éppen 350 éve, hogy 1675 májusában megérkezett Nápolyba az első csoport, amely a pozsonyi vésztörvényszék koholt vádjai nyomán került gályarabságra. E szomorú jubileum alkalmából idén májusban magyar református és evangélikus lelkészek és gyülekezeti tagok emlékező istentiszteletet tartottak a nápolyi evangélikus templomban, és emléktáblát is elhelyeztek: „Az igazak emlékezete áldott.” (Péld 10,7a)
De mit kezdhetünk ma ezzel a történettel? Hogyan beszélhetünk úgy a gályarabok szenvedéséről, hogy ne csak dicső múltként, hanem lelki örökségként is hasson? Lehet-e ezzel a múlttal ma is nevelni, formálni, hitre hívni? Miért érdemes újra és újra elővenni Kocsi Csergő Bálint visszaemlékezését, és miért nem szabad elfelejtenünk, hogy Istenhez közelebb lehet lenni rongyokban és láncok között, mint bársonyszékekben és díszruhában?
Abraham van Poot magyar gályarabokról szóló könyvének címképe
Vladár Gábor nyugalmazott lelkipásztor, a Magyarországi Református Egyház Doktorok Kollégiumának elnöke e súlyos kérdéseket szem előtt tartva tekint vissza a gályarabok történetére. Írásában nemcsak a történelmi események súlyát mutatja be, hanem a mai kor gyülekezeteihez is szól: az emlékezés nem nosztalgia, hanem lelki felelősség.
A teljes írás a Reformatusoklapja.hu oldalon található.
Örömmel látjuk honlapunkon, ahol számos cikkünk díjmentesen is elérhető – ez a tartalom előfizetéssel olvasható teljes terjedelmében.