Sokszor érezzük, mondjuk ezt, amikor valakiről azt halljuk, hogy rendszeresen bántja a családtagjait. Vörös Anna pszichológussal, krízistanácsadó szakpszichológus-jelölttel beszélgettünk a bántalmazásról. A bántalmazók személyiségéről, a bántalmazottak helyzetéről és arról, hogy a környezet hogyan ismerheti fel a bántalmazót. Kitértünk arra is, hogy milyen szerepe van a hitnek, a spiritualitásnak a bántalmazott személyek gyógyulásában és a segítő szakember munkája során.
Mit nevezünk bántalmazásnak?
Megkülönböztetünk érzelmi, verbális, fizikai és gazdasági bántalmazást. Mindegyik esetben olyan visszatérő cselekvésről beszélünk, amiben a másik fél károsul. Az egyszeri cselekvést bántásnak nevezzük, de ha ez rendszeressé válik, akkor bántalmazásról beszélünk. Mivel több olyan formája is van a bántalmazásnak, amelyek kevésbé ismertek, így előfordul, hogy az illető, aki elszenvedi a bántalmazást, nem ismeri fel, hogy bántalmazás áldozata, de attól még maga a cselekedet bántalmazásnak nevezhető. Fontos, hogy a bántalmazás nem egyenlő a dühkezelési problémával. Ez a két dolog gyakran összemosódik a közbeszédben, de különbséget kell tenni közöttük. Akinek dühkezelési problémája van, az az élet több színterén is megéli azt. Például munkahelyen, tömegközlekedésen, boltban is kirobbanhat. Ezzel szemben a bántalmazó emberek jól tudják kontrollálni a dühüket és egyéb érzéseiket, így ők csak bizonyos helyen – többnyire otthon – bántalmaznak. Szintén fontos, hogy mindannyiunkkal megesik, hogy egy-egy helyzetben nem úgy szólunk a másikhoz, ahogy az elvárható, vagy valami olyat teszünk, ami bántásnak minősül. De ha ez nem volt szándékos, nem visszatérő, ha mi magunk felismerjük a helyzetet és felelősséget vállalunk érte, elismerjük, hogy mit csináltunk, majd bocsánatot is kérünk miatta, és odafigyelünk rá, hogy máskor ne forduljon elő, akkor ez egy normális folyamat része lehet. Ezzel szemben a bántalmazónak nem érdeke, hogy az erőszakos attitűdjén változtasson.
Sokszor halljuk, hogy a bántalmazó bocsánatot kér, esetleg komolyabbnak tűnő gesztusokkal is él (például virágcsokor, vacsora). Mi a különbség a valódi bocsánatkérés és a bántalmazó bocsánatkérése között?
Az, hogy milyen az igazi bocsánatkérés, az egy visszatérő téma a kliensekkel is. Meg lehet tanulni különbséget tenni a manipulatív bocsánatkérés és a valódi bocsánatkérés között. Egy valódi bocsánatkérésben a bocsánatkérő felelősséget vállal azért, amit tett, elmondja, hogy ő csinálta azt, amit, és nem azért, mert a másik kihozta belőle. Tehát nem keni a másikra a tetteit. Elismeri, hogy az, amit tett, helytelen, és emellett ígéretet tesz arra, hogy ez nem fog újra előfordulni. Azt is meg tudja nevezni, hogy mit fog tenni annak érdekében, hogy ez ne forduljon elő újra, hiszen enélkül csak üres ígéretet tenne. Természetesen előfordul, hogy valaki szeretne bocsánatot kérni, de nincsenek meg az eszközei hozzá. Ilyenkor, ha a másik fél felveti, hogy a jövőben mit változtasson, akkor ő nyitott ennek a megbeszélésére. A manipulatív bocsánatkérő mindezzel szemben hárítja a felelősséget, azt mondja, hogy a bántalmazott fél túlreagálta a helyzetet, vagy ő maga viccelt, nem gondolta komolyan, vagy egyenesen azt mondja, hogy nem is történt meg az eset, azaz gázlángol. Lehet, hogy bocsánatkérés helyett az illető lefest egy szép jövőképet, vagy arról beszél, hogy milyen jó volt régen. Tehát igyekszik a jelen problémáról elvinni a fókuszt a múltba vagy a jövőbe. A bántalmazó emberek gyakran elterelik a figyelmet a konkrét esetről. Például ahelyett, hogy arról beszélnének, hogy az volt a baj, hogy megütötték a társukat, esetleg falhoz vágtak egy tányért, egy oda nem illő vagy bagatell dologról beszélnek. Például azt helyezik fókuszba, hogy „rossz helyen volt a tányér”. A bocsánatkérésben a kulcs ott van, hogy mennyire nyitott a párbeszédre az a fél, aki megbántotta a másikat, és mennyire hajlandó felelősséget vállalni a tetteiért.
Gyakran nehéz elhinni valakiről, hogy bántalmazó, mert kívülállóként úgy érezzük, hogy „jó ember”. Ez a kettősség hogyan van jelen valakinek a személyiségében?
A bántalmazás nem mindig jár együtt személyiségzavarral, de sok esetben igen. Először nézzük az utóbbi esetet! Ha személyiségzavar áll a bántalmazás mögött, akkor a kontrollra törekvés a fő motivációja a bántalmazónak. Ezek az emberek a környezetüket azzal tudják kontrollálni, azzal tudnak hatalmat elérni és akár magasabb pozícióba jutni, ha kedvesek és megnyerőek a körülöttük lévőkkel. Nem biztos, hogy tudatosak, de mindenképpen nagyon manipulatívak. Ráéreznek, hogy mit kell tenniük, és ezáltal nagyon jól tudnak az érzelmekkel bánni. Általában rendkívül megnyerő a kisugárzásuk, karizmatikusak és tudják, hogy a környezetükre azzal tudnak igazán hatni, ha „jó” szerepben vannak. A munkahelyen, baráti közösségben vagy a boltban nem engedhetik meg maguknak, hogy egy nehezebb helyzetben kirobbanjon belőlük az agresszió, ezért tökéletes maszkot viselnek egész nap. Kívülállóként emiatt úgy érzékelik a barátok, munkatársak, hogy ő egy jó ember. Ugyanakkor ennek a maszknak a viselése nagyon fárasztó, az, hogy fenntartsák ezt a kedvességet, rengeteg energiájukba kerül. Amikor hazamennek, akkor a napközben keletkező, de elnyomott és elfojtott feszültséget otthon, a szeretteiken vezetik le. Otthon is a kontroll megtartására törekednek, de ezt ott a megfélemlítéssel érik el. Vannak olyan bántalmazók is, aki nem küzdenek személyiségzavarral. Ebben az esetben általában egy maszkulin gondolkodás van jelen, ami szerint a nők alacsonyabb rangúak, kevesebbet érnek, mint a férfiak. Az így gondolkodó férfiak az agressziót elfogadják. Egyfajta „macsó” attitűdjük van. Kifelé általában ők is jó benyomást próbálnak kelteni, és a szavaik nem feltétlenül tükrözik a bántalmazó attitűdöt, de a gondolataikból és a tetteikből mindenképp kiderül, hogy valójában nem utasítják el az erőszakot. A statisztikák alapján lényegesen magasabb a férfi bántalmazók száma, a praxisomban én is ezt tapasztalom. Eddig csak bántalmazott nők kerestek meg engem, akiket férfiak bántalmaztak, de a korábban elmondott bántalmazó jellemvonások előfordulhatnak nőknél is. Egyre többet hallunk bántalmazó nőkről is.
Miből ered az előbb említett erős kontrollra való törekvés?
Személyiségzavar (például nárcizmus) esetében általában az első három életévben történik valamilyen trauma vagy súlyos elhanyagolás a gyermekkel, ami miatt nem tud egészségesen fejlődni a személyisége. Ennek következtében a jelenben erős belső szorongást, feszültséget élnek meg, amit megpróbálnak elnyomni. Felnőttként, ha nem tudják kontrollálni a környezetüket, úgy érzik, hogy nem fogadják el őket. Mindez, bár magyarázatul szolgálhat a bántalmazásra, de semmiképp nem felmentés. Nekik is szükségük lenne komoly pszichés segítségre.
Sokszor a környezet olyankor szerez tudomást a bántalmazásról, amikor már elfajulnak a dolgok. Miért nem vesszük észre hamarabb, hogy baj van?
Nehéz erre egyszerű és egyértelmű választ adni, mert ezek a bántalmazók általában nagyon karizmatikusak, de természetesen nem minden karizmatikus ember bántalmazó. Ami talán intő jel lehet egy munkahelyen vagy baráti társaságban, hogy a bántalmazó úgy formálja a beszélgetéseket, hogy azok mindig róla szólnak, hozzá kanyarodnak vissza. Fontos számukra, hogy az ő eredményeik el legyenek ismerve. Valahogy minden történetben ők lesz a „tuti” szereplők. Párkapcsolatokban korai randijelek, hogy sok mindent ígérnek már az első találkozások alkalmával is, a gesztusaik eltúlzottak, grandiózusak, drága helyekre viszik el az új barátnőt, rövid idő – akár egy hét – után azt mondják, hogy szeretik a másik félt, sok időt akarnak vele tölteni. Gyakori, hogy sokat vannak online, folyton írnak, elhalmoznak dicséretekkel, állandóan tudni akarják, hogy mit csinál a másik, hol van. Ez a kapcsolat elején jól is eshet, azt az érzetet keltheti, hogy nagyon érdeklődnek az új barátnő iránt. Viszont egy idő után egyre terhesebbé válik, hogy nem lehet egy lépést sem tenni a másik tudta nélkül. Tehát a kontrollálási vágy már a kezdetekben is megjelenik. A későbbiek folyamán gyanús jel lehet a környezet számára, hogy maga a személy megnyerő, rendkívül lendületesnek tűnik, mint aki teljesen „egyben van”, de a közvetlen családtagjain azt látjuk, hogy nincsenek jól. Az a benyomásunk lehet, hogy ők megviseltek. Mintha a bántalmazó mellett elsorvadnának a szeretteik. Ez egy nagyon nehéz élethelyzet a bántalmazottnak. Az olyan esetekben is, amikor eszkalálódik a helyzet, és kihívják a rendőrséget egy fizikai bántalmazás közben vagy után, mire kiér a rendőrség, gyakran történik az, hogy a bántalmazó összekapja magát, a kiérkező rendőrökkel összeszedetten, higgadtan beszél, és azt mondja, hogy nincs semmi baj. Állítja, hogy a felesége vagy a barátnője van teljesen szétcsúszva. Ilyenkor nem fogják komolyan venni a bántalmazottat, mert azt látják, hogy ő szét van esve, és mellette van egy erős, higgadt társ.
Mi zajlik le ilyenkor egy bántalmazott személyben?
Gyakran a bántalmazott már előtte hosszú időn keresztül azt hallja, hogy ő túlérzékeny, hogy ő provokálta ki a bántalmazást, hogy vele nem lehet másképpen szót érteni, csak így. Az is jellemző, hogy a bántalmazó egyszerűen a valóságot megfordítja, és azt mondja, hogy rosszul emlékszik a bántalmazott, hogy csak beképzeli magának a történteket. Nem úgy zajlottak a dolgok, sőt ő volt az, aki bántott. Vagy egyszerűen csak letagadja a történteket. Ekkor a bántalmazottban kialakulhat egy hamis aggodalom önmaga irányában, miszerint vele van a baj. Egy ilyen helyzetben, ha kijön a rendőrség vagy egy hozzátartozó, és azt éli meg a bántalmazott, hogy nem hisznek neki, az egy újabb hatalmas törés a számára. Hihetetlen mértékben traumatizáló. Meg kell hallgatni a bántalmazottat.
Miért nem kérdőjelezzük meg ezt a rendkívül magabiztos embert a gyenge bántalmazottal szemben?
Kognitív torzításnak hívjuk a pszichológiában azt a társítást, miszerint akit összeszedettnek, magabiztosnak látunk, arról azt véljük, hogy megbízható. Amikor ott van velünk szemben valaki, aki össze van zavarodva, lehet, hogy nem is tud rendesen, értelmesen beszélni, esetleg zokog, akkor sokkal könnyebben elhisszük, hogy az az igaz, amit a magabiztos ember mond. Lehet, hogy a bántalmazott személy már fizikailag is olyan rossz állapotba került, hogy nem tűnik hitelesnek. Ehhez hozzájön az is, hogy a közvetlen környezetnek az előzetes tapasztalata az, hogy a bántalmazó „mindig olyan kedves ember”. Nem tudják, hogy ez a kedvesség egy állandó maszk.
A munkája során találkozik keresztyén bántalmazottal? Segíti őket a hitük?
Találkoztam olyan bántalmazott nőkkel, akiknek a házasság szentsége vagy az Istentől a házasságukra kapott áldás miatt egyáltalán nem tűnt opciónak, hogy elváljanak a férjüktől, hiába súlyos bántalmazásban éltek. Azt tanácsolták nekik, hogy imádkozzanak a férjükért, legyenek türelmesek, a szeretet mindent elvisel és megold. Csakhogy ők nagy szenvedést éltek meg, és ezeknek a tanácsoknak a hatására egy erős bűntudat is kialakult bennünk, miszerint miattuk nem működik a házasságuk. Fontos, hogy kimondható legyen, hogy ilyen mértékű szenvedést nem akar elviselni senki, nem akar így élni, és az nem rendben lévő dolog, ami történik vele. Ezek rendkívül nehéz helyzetek. Volt olyan kliensem is, aki úgy érezte, hogy hiába tesz meg rengeteg dolgot a párjáért, a házasságukért, Isten mégsem adja meg nekik a változást. Úgy érezte, hogy valamiért bünteti őt Isten. Azt gondolom, ilyenkor az istenkapcsolaton is fontos dolgozni, amiben egy lelkész, pap vagy teológiát végzett mentálhigiénés szakember tud segítségére lenni a klienseknek. Fontos átgondolni, hogy volt-e olyan helyzet, amikor a kliens érezte Isten segítségét. Melyek voltak azok a különleges pillanatai, tapasztalásai Istennel, amikor azt érezte, hogy ott áll mellette, ott van vele? Ezeknek a kérdéseknek az átgondolása megerősítően hathat egy sérült istenkapcsolatban is. Ugyanakkor a stabil istenhit nagy erő bármilyen krízis vagy trauma esetén. Előfordul, hogy valaki magától behozza a beszélgetésbe a hit kérdéskörét, és van olyan is, hogy én kérdezek rá a spiritualitásra. Így tudunk azzal is dolgozni, hogy mi az, amit onnan merít. Vannak-e olyan bibliai részek vagy személyek, amelyek, akik neki fontosak? Végiggondoljuk, hogy abból a történetből vagy személyből mi az, ami neki meghatározó, ami számára segítség. Ezek sok erőt adnak. Az ima ereje is sokat segíthet. Óriási erővel bír, ha valaki a szakszerű segítség mellett Isten elé viszi a gondjait. Elmondják a kliensek egy folyamat végén, hogy továbbra is imádkozni fognak, mert úgy érzik, hogy már megtettek mindent, amit lehetett, és most Isten elé viszik a nehézségeiket. Jó értelemben elengedik azokat.
A terápiák során megnyilvánul az ön istenhite?
Egy-egy nehéz alkalom során magamban elmondok egy fohászt, megerősítést kérek, mert lehet, hogy én magam sem tudom, hogy ott, abban a kemény történetben mit tudnék mondani vagy tenni. Minden vasárnap a templomban külön imádkozom a következő heti klienseimért és üléseimért. Ezek az imádkozások engem nagyon megerősítenek. Kérem az Urat, hogy járjon előttem, készítse elő az utat, adjon bölcsességet és szeretetet. Sokat ad az a tudat, hogy nem nekem kell mindent irányítani és megoldani. Nem nekem kell megváltani, hősnek lenni, mert ezt Jézus már megtette, és megteszi folyamatosan. Biztonságot ad, hogy tudom, hogy én megteszem a saját részemet, a nagyobbik részét pedig rá tudom bízni Istenre.
Vörös Anna pszichológus, komplex művészeti terapeuta, integratív terapeutajelölt, krízistanácsadó szakpszichológus-jelölt. Érdeklődési területének fókuszában mindig a krízisintervenció, traumafeldolgozás segítése és a poszttraumás növekedés állt, amelyben már önkéntes munkákkal, később gyakornokként, majd pszichológusként is igyekezett minél szélesebb körű szakmai tapasztalatot szerezni. Több évig segítette pszichológusként menekültek, hajléktalanok, szenvedélybetegek, bántalmazást elszenvedők felépülését, egyéni és csoportos foglalkozást tartva.