Református Mikulás

Miklós myrai püspök a IV. században élt Kis-Ázsiában, ahol a legendája szerint számos csodát és jótettet hajtott végre, a római katolikus és a görögkeleti egyház is szentként tiszteli. Gazdag örökségét az éhezők megsegítésére fordította, püspökként pedig az egyház vagyonát is a nép élelmezésére költötte a nagy éhínségek idején. Egyik ismert jó cselekedete az volt, hogy egy szegény emberen úgy segített, hogy a három lánya kiházasításához a hozományra való aranyat éjszaka bedobta hozzá az ablakon, hogy titokban maradjon a kiléte. Ennek a történetnek a mintájára terjedhetett el a gyermekek megajándékozásának szokása Miklós napjának előestéjén. A Mikulás ma is éjjel hozza az ajándékot a gyerekek ablakba kitett cipőjébe.

A szentként tisztelt Miklós püspök kultusza Magyarországon már a középkorban is élt, először valószínűleg bizánci hatásra honosodott meg nálunk. Ez azonban még inkább egyházi, katolikus ünnep volt, amely nem igazán hasonlított arra, amit ma mikuláskor láthatunk. Miklós püspök emléknapja hazánkban az 1560-ban tartott katolikus zsinat döntése szerint még parancsolt ünnep volt, a kötelező ünnepek sorából az 1611. évi nagyszombati katolikus zsinat azonban törölte. Maga a Mikulás szó a XIX. század közepén jelent meg a magyar nyelvben a Miklós személynév cseh/szlovák alakjából, és a Miklós-napi szokások közül több is szláv vagy német hatásra érkezett hazánkba. Ilyen volt például a döntően német falvakban, de magyar közösségekben is előforduló Miklós-napi alakoskodás, avagy miklósolás. A család vagy a rokonság egy vagy több tagja kifordított kucsmával a fején, kifordított kabátban, bundában és álarcban, kezében láncos bottal végigjárta a gyermekes házakat, és arról faggatta a szülőket, hogy jók voltak-e a gyerekek, aztán pedig megimádkoztatta őket, hogy kiderítse, tudják-e az imádságokat. Ha a gyermekek jól vizsgáztak az imádságokból, akkor átadták nekik a szülők által összekészített ajándékot, amelyben alma, dió, sült krumpli, a gazdagabbaknál valamilyen édesség is lehetett. A szokásnak számos formája volt, egyes falvakban a láncot a derékra kötötték, Nemesvámoson pedig a „láncos Miklósok” asszonyok voltak, akik kosárban vitték az ajándékokat.

A Csallóközben vagy az Ipoly-mentén magát Szent Miklós püspököt személyesítette meg valaki, kísérője pedig a kormos arcú krampusz volt, akit a püspök a közönség előtt láncra vert és megszégyenített. A Miklósnak öltözött falubéli tréfásan meggyóntatta a gyerekeket és a fiatal lányokat. Ismert olyan formája is, ahol a láncos-álarcos alak ijesztgette a falubélieket, és végigjárta a fonóházakat.

A legkorábbi szöveg, amely a fentebb leírt szokásokról szól, 1785-ből maradt ránk Csepregről: megtiltja, hogy beöltözzenek rémségnek és csörömpölve járjanak házról házra. Ez a tilalom úgy említi a szokást, hogy a beöltözött csapat vezetője papi ruhát vett magára, a kíséretében pedig ministránsnak, harangozónak és ördögnek is beöltöztek a résztvevők.

A XIX. században Miklós alakja letisztul és Mikulássá válik, és egyre inkább hasonlít a ma ismert formájához. 1884-ben írta a Vasárnapi Újság: „a Mikulás, az angyal (Jézuska) eme követe személyesen megjelenik Szent Miklós estéjén. Durva daróczköpönyeg fedi testét, nagy kucsma tornyosul fején s mélyen lenyúlik torzonborz szakálla. Bal karján kosár van dióval, almával, süteménnyel, czukorral tele; néha-néha játékdarab is megakad benne. Jobbjában vesszőt suhogtat. Reménnyel és félelemmel áll előtte a gyermeksereg. Megimádkoztatja őket, apró versikéket mondat fel velők. Engedelmességre, jó magaviseletre buzdítván őket, a jókat megajándékozza tele kosarából, a rosszakon végig suhogtatja nyírágvesszőjét.”

A Nemzetben 1891-ben pedig azt olvashatjuk egy tárcában, hogy a Jézuska után rangban következik a mord külsejű dörmögő öreg bácsi, a Mikulás. „A kis Jézuska a szeretettebb, de nem az érdekesebb. Ő föltétlenül jó, minden hibát megbocsát és felejt. Az ő ítélete mindig kedvező, kegyelmes. Ő mindig jutalmaz, sohasem büntet” – írta a szerző. Ezzel szemben a Mikulás egészen más lélek, szigorú öregúr – legalábbis fenyegetéseiben. De legrosszabb esetben is csak virgácsot hagy a rossz gyermeknek. Azt is megtudhatjuk a cikkből, hogy a Mikulás éjjel jár, és az utca felől az ablakon suhan be, ezért célszerű a cipőket az ablakba tenni. „Nagy ajándékokat a Mikulás nem hoz, az már a Jézuska dolga. A Mikulásnapja még csak előkóstoltatója a karácsonynak” – olvasható az 1891-es cikkben. A karácsony előjelzése egy egy évvel későbbi írásban is megjelenik, a Pesti Napló hasábjain: „A kirakatokban megjelentek a krampuszok és Mikulások, az apróság karácsonyi izgalmainak első hírnökei s megindul az ostrom a szülők ellen a meglepetések és ajándékok tárgyában.”

A Vasárnapi Újság már említett 1884-es cikkében olvasható az is, hogy sok keresztyén családnál van divatban a Miklós-napi ajándékozás, de a magyaroknál kevésbé, és a reformátusoknál egyáltalán nem szokás. Végignézve a korabeli újságokat azt láthatjuk, hogy a református egyházban ekkor ez még újdonságnak számított, és voltak hívei és ellenzői is a Mikulásnak. 1893-ban a Sárospataki Lapokban már azt olvashatjuk, hogy „A vén Mikulás, (már t. i. ahol hisznek benne!), az első hó és jég, az előkeresett szánkóval és korcsolyával, csak szálláscsinálói annak a nagy-nagy örömnek, mely Karácson estén száll be kis szívükbe, hogy bennők lakják és velők ünnepeljen a kedves, az utolérhetetlen Karácson napjain.”

A Confessióban ugyanakkor Kiss Tamás úgy emlékezett vissza a gyermekkorára, hogy amikor édesapja az első világháború idején hazatért a frontról karácsonyra, ő kirakta a csizmáját az ablakba, mert „nálunk nem volt ismerős a Mikulás”, az Alföld egyes részein ez karácsonyi szokás volt.

Voltak persze nyílt ellenfelei is a Mikulásnak. Czinyéry Barna leánygimnáziumi tanár 1930-ban írta a Református Egyházi Értesítőben, hogy „milyen boldogok lennének a mi gyermekeink is, ha ilyen örömben részesítenének őket és a teljesen szláv eredetű mikulás-ünnepélyek helyett karácsonyi ünnepélyeket rendeznénk a számukra!”. Ugyanebben a lapszámban olvashatjuk kicsit később, hogy „szépen sikerült műsoros Mikulás délutánt rendeztek az elemi iskolák növendékei folyó év december hó 5-én a Palóczy utcai fiúiskola dísztermében. Az ünnepély előbb a tanulóknak, majd a szülőknek tartatott; a tanulók közül mindenki kapott a Mikulástól egy-egy selyemcukorkát.” Az újságcikkek alapján elmondható, hogy a leányegylet 1927-től évente tartott mikulásestet, 1928-ből pedig a Reformátusok Lapjában olvasható egy olyan történet, amely a Mikulás által hozott cukorkáknak örülő gyermekről szól.

Ennek ellenére még 1934-ben is megjelent a Sárospataki Református Lapokban olyan ajánlás az „alsózempléni tanítók figyelmébe” a tanügyi bizottság tollából, amely szerint „kerülendő mindaz, ami a református szellemmel ellenkezik (Mikulás, halottak napja, búcsú, betlehemes játék, karácsonyfa), ellenben felveendők a tiszta keresztyéni és evangéliumi tárgyak, mint pl. a persely, Szeretetszövetség, szegénygondozás, árvaház, kórház stb.”

Ennek a vitának azonban nem az egyik fél „győzelme” vetett véget, hanem a II. világháború és az azt követő politikai változások.

A II. világháború után a kommunista vezetés megpróbálta saját képére formálni a Mikulást, és amennyire lehet, kiszorítani a Jézuskát. A télapó figuráját igyekeztek népszerűsíteni, amelyet szerettek volna megfosztani keresztyén gyökereitől és üzeneteitől.

A télapó egyébként szintén érdekes eredetű figura, hiszen számos európai nép mitológiájában létezett valamilyen előképe. A germán eredetet például egészen Wotanig lehet visszavezetni, akit a skandináv népeknél Odinnak neveztek, de a kommunista hatalom télapójának a mintáját célszerűbb talán az orosz fagyapóban keresni.

Magyarországon a télapó térhódítása egyébként már a két világháború között elkezdődött, amikor is a Mikulás szót annak cseh vagy szlovák eredete miatt a trianoni trauma után többen le kívánták cserélni.

A rendszerváltás után nálunk már a télapó ellenében tért vissza a Mikulás, amely csendes ellenállója volt az „előző rendszernek”. Ugyanakkor nagy hatást gyakorolt rá az a globalizálódó mikuláskép, amely sokat vett át az amerikai Santa Claus a Coca Cola számára átdolgozott alakjából. Ezt a figurát egy amerikai grafikus, Haddon Sundblom készítette 1931-ben az üdítőgyártó cég megrendelésére, és a világ számos országába juttatták el reklámokkal.

Az amerikai Mikulás, vagyis a Santa Claus azonban nem december 5-én éjjel, hanem karácsonykor hoz ajándékot, és a kéményen át érkezik. Eredete valahol a korai holland és angol telepesek által Amerikába vitt Szent Miklós-képben keresendő. Az amerikai hatás ellenére nálunk a Mikulás továbbra is Szent Miklós napjának előestéjén hoz ajándékot, a karácsonyi ajándékok „házhoz szállítását” a Jézuska és/vagy az angyalkák végzik. A globalizált mikulás-, pontosabban télapóképhez egyébként a finnek is hozzájárultak azzal, hogy annak otthonát Lappföldön vélik felfedezni, ahol még házat is építettek neki.

És hogy akkor mi is a tanulság? Az, hogy a Mikulást eredetileg biztosan nem reformátusnak „keresztelték”, de a gyülekezet mégis befogadta. A hozzá kapcsolódó szokások ma már részei a református családok, közösségek adventjének is.

A Mikulás segíthet a gyerekekhez közelebb hozni az ünnepek szellemiségét és a jó cselekedetek, az ajándékozás szokását. A lelkiismeret kialakulását is segítheti az ünnep, hiszen megtanulják, hogy valakit igenis érdekel, hogy ők jók vagy rosszak az év során, és így könnyebben értik meg azt is később, hogy Isten minden lépésükre figyel. Ha helyén kezeljük a Mikulás ünnepét, akkor az hozzátesz az adventhez, nem elvesz belőle.