Értékes időtöltés, amikor leülünk beszélgetni és odafigyelünk egymásra. Milyen témát választanánk, ha egy számunkra idegennel, mégis a szomszédunkkal lenne erre lehetőség? A Reggeli a hídon nevű program esztergomi és párkányi lakosoknak nyújt találkozási lehetőséget a két várost összekötő Mária Valéria hídon, terített asztalnál. Egy résztvevőt, az esztergomi református gyülekezet egyik tagját kértük meg, meséljen a különleges, határon átívelő eseményről.
Esztergom és a szemben fekvő, szlovákiai Párkány szeptember végén többnapos programsorozattal ünnepelte az idén százharminc éves Mária Valéria hidat. Az egyik esemény a Reggeli a hídon volt, amely egy művészeti projektből vált hagyománnyá. Célja kapcsolatok teremtése úgy, hogy a Duna feletti, határátkelőhelyként is működő hídon terített asztalnál üljenek le beszélgetni egymással az esztergomiak és a párkányiak. A programon idén részt vett az esztergomi református gyülekezet egyik tagja, Vereckei András művészettörténész, muzeológus, vele beszélgettünk.
Miért jelentkezett?
A Reggeli a hídon egy jól ismert program Esztergomban és Párkányban, négy éve szervezték meg először egy művészeti projekt keretében. Egy ismerősöm, aki résztvevője volt, lelkesítően beszélt róla, én is kíváncsi lettem, hogy milyen lehet. Megfordult bennem, hogy miről beszélgessek egy idegennel, de a kíváncsiság győzött, ezért beadtam a jelentkezésemet a szervező esztergomi turisztikai irodánál. A Mária Valéria híd megépítésének százharmincadik évfordulója alkalmából hatvanöt párkányi és hatvanöt esztergomi lakos vehetett részt a programon. Érdekes látvány volt, hogy a híd egyik oldalán sorban álltak egymás mellett az asztalok.
Milyen érzés volt a Duna felett, az országhatáron reggelizni?
Nagyon hideg volt, de jól éreztük magunkat. Igazi közösségi élménynek éltem meg, ahogyan elindultunk egymás felé a hídon és találkoztunk a beszélgetőpartnereinkkel. Mi a híd szlovákiai oldalán kaptunk helyet. Különös volt egy közforgalomú helyen reggelizni, ahol a két város szakközépiskolásai szolgáltak fel esztergomi és párkányi éttermekből.
Mit jelent ön számára a híd?
Bármennyire is közel van Párkány, de érződik az országhatár jelenléte: a Duna egy választóvonal, így élünk egymás mellett. Ennek a feloldására jók az ilyen programok, így erősebbé válik a híd összekötő szerepe. A Mária Valéria hidat az első és a második világháborúban is felrobbantották, 2001-es újjáépítéséig csak komppal lehetett közlekedni a két város között. Utána könnyebbé vált az átjárás, jobban beindult a két város közötti kapcsolat. Sokan járnak át ma is Esztergomba dolgozni és tőlünk is a szlovákiai oldalra, rokoni kapcsolatok is összekötik a két várost és térségét. Azért is jó ez a projekt, mert Párkánnyal régi történelmi kapcsolatunk van, a híd összeköt bennünket.
Párkány a mindennapi életében milyen szerepet tölt be?
Hajlamos vagyok megfeledkezni arról, hogy itt van a szomszédban, és átmenjek akár turistáskodni. Emlékeztetni kell magamat arra, hogy elindulhatunk arra is, át lehet menni, nincs akadálya. Istenek hála Esztergomban megvan az a tudatunk, ami másoknak teljesen elképesztő, hogy mi átmegyünk egy másik országba, egy programra, vásárolni vagy sörözni. Nemcsak Párkányra gondolok, hanem a környéken is vannak magyarok lakta települések, amelyek akár turisztikailag, akár más szempontból is érdekesek. Művészettörténészként az egyik kedvenc településem Bény, ahol nagyon szép épített örökségeink találhatók, a rotunda, az Árpád-kori templom, és tőlünk csupán negyedórányira van autóval.
Kit kapott beszélgetőpartnernek? Ismerős volt, vagy teljesen idegen?
Nem ismertük egymást. A társam egy bényi születésű, felvidéki magyar hölgy volt, aki a párkányi szakközépiskola igazgatóhelyettese. Beszélgettünk nyelvhasználatról, hogy milyen nehézségeik vannak Szlovákiában és Magyarországon is, tapasztalta már, hogy nálunk „leszlovákozzák” őket. Ezt a fajta különbözőséget ez a program segít megismerni. Közös bennünk, hogy iskolai dolgozóként ő is foglalkozik gyerekekkel és a múzeumpedagógia kapcsán én is, emellett korábban tanítottam iskolában, úgyhogy beszélgettünk a diákokról, az oktatásról. Kitértünk arra, hogy a fiatalok mennyit változtak, és hogyan nő a generációs szakadék tanár és a diákok között, ennek minden nehézségét és örömét átbeszéltük.
A közös reggelin a résztvevők hogyan viszonyultak egymáshoz? Önnek milyen utóélete lesz a találkozásnak?
Ezt embere válogatja. Voltak, akik hamar feloldódtak, és olyanok is, akik ismerték egymást. Mellettünk egy esztergomi diák ült egy idősebb párkányival, jó volt látni, hogy ők is szót értettek egymással. Amikor letelt az egy óra, azt vettem észre, hogy többen folytatták a beszélgetést. Néhány ismerősöm is részt vett a közös reggelin, volt, akinek a partnere a munkahelye szomszédságába jár dolgozni. Én és a beszélgetőpartnerem telefonszámot cseréltünk, és a közösségi oldalon is bejelöltük egymást. Megbeszéltünk együttműködési lehetőségeket a munkahelyünk között. A Keresztény Múzeumban szívesen látjuk a párkányi diákokat, ami mindkettőnknek előnyére válhat, hiszen tulajdonképpen külföldi tanulmányútról van szó. Beszélgettünk arról, hogy ilyen programokban hogyan tudnánk közösen részt venni. Korábban nem jutott volna eszembe, hogy megkeressem a párkányi szakközépiskolát mint együttműködési partnert, de így, hogy már van egy kapcsolatom velük, egyszerűbb és életszerűbb lehet az együttműködés.
A közös reggeli közben szó esett a hitről? Kiderült, hogy az esztergomi református gyülekezet tagja?
Igen, szóba került. A beszélgetőpartnerem kántorként is szolgál, így ő is beszélt a hitéről. Az, hogy az esztergomi Keresztény Múzeumban dolgozom, meglepte a tanárnőt, de számomra ez soha nem ütközött akadályba, jól élem meg a hitemet az ökumenizmus jegyében. Amikor például hittanos diákcsoport érkezik a múzeumba, gyakran felmerülnek a felekezeti különbségek, a gyerekek érdeklődnek a feltámadásról, a mennyországról vagy éppen a pokolról. Szerintem jó, hogy reformátusként vagyok ott, gazdagítja a hitéletemet és a szemléletemet, és bízom benne, hogy a hozzánk látogató fiatalokét is.
Csoportkép a résztvevőkről
Mennyire volt szemléletformáló részt venni az eseményen?
Számomra nem volt jelentős szemléletformáló hatása. Mivel Esztergomban, a határ mellett nőttem fel, tisztában vagyok a felvidéki magyarság nyelvi, kulturális nehézségeivel, de érdekes volt hallani mélyebben is azt, hogyan élik ezt meg a mindennapjaikban. Beszélgettünk a Párkányhoz közeli Bényről is. Kiderült, hogy a helyi templom a beszélgetőpartneremnek is szívügye. Meséltem neki, hogy amikor az iskolával felvidéki osztálykiránduláson vettünk részt, megálltunk Bényben, a templomba viszont nem lehetett csak úgy bemenni. Amiben talán változott a látásmódom, hogy nagyobb felelősséget kezdtem érezni. Például úgy, hogy ha szeretnék bemenni a templomba, azért nekem is tennem kell, jelezni az igényt, akár fizetni is érte, nem csak magamban háborogni, hogy miért nem jutunk be. Fontos lenne, hogy helyben is meglegyen a felelősség és az igény arra, hogy könnyebben látogathatóvá tegyék az ilyen különleges helyeket. Nekem is tudatosabbnak kell lennem abban, hogy az épített örökségeink megóvására jobban odafigyeljek és magaménak is érezzem azokat, mert ebben nekem, nekünk is felelősségünk van.
A Reggeli a hídon az azonos című, 2021-ben készült dokumentumfilm hatására vált hagyománnyá Esztergomban és Párkányban. Az alkotás a párkányi születésű Frühauf Károly és felesége által életre hívott, Hídőr nevű nemzetközi művészeti projektben valósult meg. Mattia Mura olasz rendező fél éves előkészítő munka után helyi embereket és a kapcsolataikat helyezte munkája középpontjába. A koncepció alapja egy beszélgetés volt. Erre két, egymást nem ismerő párkányi és esztergomi lakost hívott meg, akik félúton találkoztak, a Mária Valéria hídon, ott leültek a megterített asztal mellé, és együtt reggeliztek. A film helyi történeteket és a 2001-ben újjáépített Mária Valéria híd jelentőségét mutatta be.