– Küldetésünk van a világban: keresztyénségünk, magyarságunk, reformátusságunk megőrzésének és továbbadásának a felelőssége – fogalmaz Hoppál Péter, a Zsinat új világi képviselője, karnagy, országgyűlési képviselő. A presbiter-kultúrpolitikussal a magyar kultúra napja alkalmából beszélgettünk.
„Hoppál Péter a szellemi önvédelem fekete öves mestere” – szólt némi éllel az egyik hetilap cikkének címe néhány évvel ezelőtt. Mit gondol erről a megállapításról?
Tanárként, apaként az egyházban és a közéletben feladatomnak tekintem, hogy centiméterről centiméterre mindig továbbtoljam azt a kordont, amely mögé bezártak bennünket – most éppen a globalizmus körülményei – a legfontosabb alapértékeinkkel és identitásunkkal kapcsolatban. Vagyis fontos, hogy tágítsuk az identitásterünket. Már nagyapáink korában is szükség volt identitás-honvédelemre, mostanra ez átalakult szellemi önvédelmi, kulturális honvédelmi láthatatlan mozgalommá. Szerintem sokan vagyunk, akik a magunk helyén, a társadalmi, egyházi feladatvállalásunkban ennek az értékharcnak önkéntes honvédeiként szolgálunk.
Miért kigúnyolandó bizonyos körökben a nemzeti kultúra említése?
Ez jól megszervezett módszertan a velünk szemben állók oldaláról. Ők kevesen vannak, szűk réteget képeznek. A normalitást követő, az alapértékeket az életük berendezkedésében fontosnak tartó nagy tömegekkel szemben kisebbségben vannak ezek a nagyon hangos és profi közösségi médiával megszervezett csoportok, amelyek totalitárius eszköztárral próbálják meg elhitetni, hogy az ő véleményük többségi akarat. Az effajta szélsőségeket mindig elutasította a magyar társadalom mértékadó, csendesebb többsége, hiszen a Kárpát-medence állandóan kultúrák találkozási pontja volt. A népi kultúrában is megtalálhatók a különböző nemzetiségek karakterlenyomatai. A magyar néplélek nem az elutasításra szocializálódott, hanem az együttélésre. Egyáltalán nem igaz, amit megpróbálnak kényszeresen ránk bizonyítani, hogy a magyar történelmi, kulturális identitás szélsőséges és idegengyűlölő. Az agresszív, globális véleménydiktatúra, amely a hagyományos, magyar keresztyén önazonosságunkat szeretné felülírni, megpróbál ránk sütni mindenféle bélyeget, amelyekből semmi nem igaz.
Mit kell ahhoz tenni, hogy az évszázadok alatt kialakult szellemi és lelki közösségünk megmaradhasson?
Három feladatunk van: a nemzetben gondolkodás tudatosítása, az oktatási és kulturális intézményrendszer megerősítése, valamint a közösségépítés. A nemzet sokkal többet jelent, mint a tízmilliós ország. Az értékközpontú Alaptörvényünkben is szerepel, hogy „Magyarország az egységes magyar nemzet eszméjétől vezérelve felelősséget visel a határain kívül élő” magyar nemzettársaink iránt. Ez nagyon fontos kiindulópont, ezért mindenkire kiterjedő vállalássá kell tenni. Másrészt olyan intézményrendszert kell kialakítani, amelyben a közös műveltségi gyökerek megerősíthetők, az identitásmagvak elvethetők, plántálhatók és növelhetők. Az egyén szerepének és jogainak mindent megelőző felértékelésével szemben a közösségek szerepét kell hangsúlyoznunk. Hiszen ha összekapaszkodunk, akkor többet érünk a legnagyobb veszélyekkel szemben. Tehát a közösségeket is meg kell erősítenünk: a családokat, a településeket, az egyházi vagy kulturális önazonosságot megélő csoportokat. A magyar közművelődés a világon egyedülálló kétszáz éves örökség, amelyre más nemzetek csodálattal tekintenek. Az elmúlt évtizedben megindult a modernizálása, aktualizálása, ami az ágazati kultúrpolitika „kulturális alapellátás” programjának célja.
Mi ez a program?
Balog Zoltán akkori miniszterrel, mai dunamelléki püspökkel hirdettük meg 2014-ben, én még kulturális államtitkárként. A cél az, hogy a kulturális kincseket minél szélesebb társadalmi rétegek számára akadálymentesítsük, és öntevékeny, művelődő közösségeket hozzunk létre, valamint olyan kulturális produktumokat alkossunk, amelyek közösségi élményeket nyújtanak.
Egyik korábbi előadásában azt mondta, hogy a reformáció közművelődési forradalom volt, hiszen új kultúrát hozott létre és ebbe széles rétegeket vont be.
Feltétlenül így van. Ötszáz éves örökségünk van, amely nemcsak a protestánsok, hanem az egész magyar közösség öröksége. Többségében római katolikus nemzet vagyunk, de a reformáció kulturális identitáslenyomata a teljes magyarságban megtalálható.
Milyen értelemben?
Az anyanyelvi kultúra elterjesztését egyértelműen a reformáció tűzte zászlajára Magyarországon. A három részre szakadt országban szükségképpen elhozta azt a helyzetet a 16. században, hogy felgyorsult a magyar nyelvű kultúra megteremtése, a magyar nyelvű irodalom robbanásszerűen terjedt. A későbbi nagy gondolkodóink mindannyian leírták, akkor is, ha nem protestánsok voltak, hogy ha a magyarság akkoriban nem áll a reformáció oldalára, és ez nem oltja be az egész ország területének lakosságát, akkor már nem is beszélnénk magyarul. Megható olvasni, amikor köztiszteletben álló római katolikus gondolkodók – Illyés Gyulától Nemeskürty Istvánig – köszönik meg a „református kultúra” megtartó erejét.
Tehát hit és kultúra összekapcsolódott?
A 16. század végi Magyarországon olyan szellemi egység jött létre, amely a keresztyén magyar identitás szolgálatát jelölte meg a jövő feladataként, és ezt bibliai küldetésének tekintette. Párhuzamot vont a magyar nép hányattatásai és a zsidó nép ószövetségi történetekből ismert szabadságtörekvései között. Ez a párhuzam új közköltészeti műfajokat hozott létre, és a korabeli költők és históriás énekek kimondták, hogy amint a zsidó népet egyben tartotta a hite, nyelve és egységes kultúrája, úgy a magyarokat is a magyarsághoz és a keresztyénséghez való ragaszkodásuk fogja átsegíteni a kríziseken.
Az egységes magyar műveltség szándéka és igénye nagyon erős reformációi hagyatékunk, amelyben a hit és kultúra igénye kéz a kézben jár.
Többször is felhívta rá a figyelmet, hogy a kultúra felemel, gyarapít és megtart. Gondolom, ezért is fontos a kulturális értékek megőrzése és átadása.
Valóban így van. Nagyon fontos, hogy a kultúrához mindenki hozzájuthasson, és ezért ennek az akadálymentesítését minden régi és új eszközzel el kell végeznünk. A kulturális javak magasabb életminőség megéléséhez segítenek hozzá.
Néhány évvel ezelőtt Balatonszárszón úgy fogalmazott, hogy a kultúra állandó szellemi útkeresés. Mit jelent ez?
A kultúra értékmérője a műveltség, soha nem lehetünk elégedettek a saját műveltségi szintünkkel. Folyamatosan keresnünk kell az önművelés különböző lehetőségeit, mindig törekedjünk arra, hogy előrébb lépjünk a műveltségünkben. A hosszú élet nem kizárólagosan genetikai és környezeti tényezők függvénye. Domináns hatása van a kulturális jegyeknek. Aki idős emberként is minden este úgy tér nyugovóra, hogy végiggondolja a napját, imádságban megbeszéli az Úristennel, hogy mit végzett el, majd számba veszi, milyen feladatai vannak még, és azokra elkéri az áldást, annak feladattudata van. A feladattudat és a feladatvégzés a hosszú élet titka, ezért soha nem szabad feladni a szellemi kapacitásunk pallérozását.
A magyar kultúrán belül beszélhetünk magyar református kultúráról?
Mindenképpen. Vannak olyan, a magyar református keresztyén hagyományunkhoz tartozó kincseink, amelyeket úgy azonosítunk, mint a teljes reformáció által átjárt magyar identitáson belül a mai napig jól meghatározható külön arcéleket. A rebellis, az éppen fennálló hatalmat kritikával szemlélő viselkedés tipikusan református. Erre jó példa: nálunk a felszentelt püspök egyik feladata, hogy ha kell, egyházunk törvényeit a világi törvények ellenére is képviselje. Ez igen fontos küldetés, és a magyar református keresztyén identitást is jól összefoglalja. Természetesen a református értékeinkből fel tudunk sorolni irodalmi, zenei, képzőművészeti, népművészeti gyöngyszemeket is. De nem hagyható figyelmen kívül az építészeti eszköztár sem, gondoljunk csak például a református vidékek népi építészetére, a templombelsőkre vagy a mennyezetkazettákra. Erőteljes a zsoltáros hagyományunk is, amely mindig meghatározó volt a magyar kultúrában. Alkotóművészeti és művészetelméleti elemei is vannak tehát a magyar református kultúrának.
Azért az mégiscsak megállapítható, hogy a református kultúra lényege sokkal inkább a tartalom, mint a forma.
Igen, mert a reformátusság a formákba és a dogmákba belemerevedés helyett az élő Isten-ember kapcsolatot hirdeti.
A formalizáltság háttérbe szorulása nem hátrány manapság, amikor a vizualitás egyre nagyobb szerepet kap a társadalom széles rétegeinek életében?
A vizualitás sok-sok pszichológus szerint a gyermekek életében alapvető fejlődéslélektani kérdés. Vajon olvasunk-e még gyermekeinknek esténként meséket? Mesélünk-e bibliai és családi történeteket? Kifejlődik-e ezáltal a kreativitásuk? Ha a gyerek felügyelője a mesecsatorna lesz, akkor nem kell használnia a képzelőtehetségét, készen kap meg mindent. A tévé és az internet korában ezért a képzelőerőt kétszeresen is fejleszteni kell. Ha a református családok gyermekeit bibliaolvasással, meseolvasással neveljük, akkor ők nem hiányolják majd a templomi vizualitást, nem igénylik, hogy kész kliséket kapjanak meg, hanem felnőttkorukban is kreatívak és a közösségben aktívak lesznek.
A Baranyai Református Egyházmegye gyülekezetei zsinati tagnak választották. Ha Baranya nevét hallja, elsők között mire gondol?
Pécs és Baranya a választott otthonom és szűkebb hazám. Anyai ágon többgenerációs pedagógus- és lelkészcsalád vagyunk, Pápáról származik a család azon ága. Feleségem is pápai származású, osztálytársak voltunk a gimnáziumban. Édesanyám lelkészlányként Pécsett végezte a zenei tanulmányait, így volt kötődésem a városhoz. Feleségemmel mindketten Pécsre jártunk egyetemre, hamar otthonra találtunk a kertvárosi gyülekezetben, majd a református gimnáziumban kezdtünk tanítani. Pécs három gyermekünk szülővárosa. Itt váltam tanárrá, kóruskarnaggyá, itt lehettem a református kollégium főigazgatója, egyetemi oktató, majd itt választottak meg tizenkét éve országgyűlési képviselőnek. Nagyon fontos kötődés számomra a „reformáció bölcsője” hagyaték is, büszkén képviselem a baranyai református identitást. Baranya a protestáns értékek megalapozásában úttörő volt, hiszen Sztárai Mihály, Szegedi Kis István és mások munkássága egész Magyarországra kisugárzott. Sztárai százhúsz gyülekezetet alapított itt, valamint a Hercegszőlősi Kánonok későbbi beiktatása szintén a közös református hagyomány fontos része. Felelősséget érzek azért, hogy az ötszáz éves reformációi örökség zsinórmértékéhez igazítsuk mai feladataink teljesítését.
A felelősség kifejezést említette. Lelkészunokaként, presbiterként, művésztanárként, politikusként miben látja a saját maga felelősségét a mai világban?
A felelősség vállalása manapság mintha kerülendő magatartásforma volna. Ezért mind ez, mind az értékeink melletti kiállás lassacskán szélmalomharcnak tűnhet. Mindezzel együtt ki kell tartanunk amellett, hogy küldetésünk van a világban. Akkor is, ha néha hibázunk vagy rossz álláspontra helyezkedünk. Ez keresztyénségünk, magyarságunk, reformátusságunk megőrzésének és továbbadásának felelőssége. Ha nehéz is a felelősségvállalás, akkor is kiemelten fontos feladat. Mostanában az evangéliumokat újraolvasva abban erősödöm meg, hogy a bibliai időkben is harccal kellett kiállni az értékekért, az identitásért, és csak felelősségvállalással vezetett az út a megmaradás irányába.
Országgyűlési képviselő, miniszteri biztos, karnagy, egyetemi oktató, presbiter, kántor, zsinati tag, a Pécsi Református Kollégium Igazgatótanácsának elnöke, a Református Közéleti és Kulturális Központ alapítványának kuratóriumi tagja. Hogyan tudja ellátni ezt a sok feladatot?
Hatékony koordinációval, motivációval és inspirációval, kiváló munkatársakkal és támogató családdal. Kevés új dolgot vállalok, de például a Református Közéleti és Kulturális Alapítvány céljai által sokat frissíthetünk a talán kicsit becsontosodott egyházi életünkön. A tradíciók szeretete, megtartása mellett a mai posztmodern világ kérdéseire választ adni képes egyházi közeg lehet csak vonzó a fiataljaink és az útkeresők számára.
Kölcsey Ferenc Parainesis Kölcsey Kálmánhoz című írásában talán a szeretet és az ismeret szavak szerepelnek a leggyakrabban. Ebben is ott vannak a protestáns hagyományok. Mire gondoljunk e két szó kapcsán manapság?
A szeretet az Újszövetség legfontosabb üzenete. „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” (Jn 3,16). Ady Endre a Karácsony című versében fogalmazza meg örökérvényűen a keresztyénség üzenetét: a legfőbb küldetés az ember számára „imádni az Istent, és egymást szeretni”. A szeretet Krisztustól kapott bibliai és reformációi örökség, egyben magyarságunk öröksége. Az ismerettel kapcsolatban ne feledjük, hogy évszázadokon át nekünk, reformátusoknak nem nagyon volt más lehetőségünk, mint a szellemi javak létrehozása és felhalmozása. A tudás a legfontosabb értékünk, amit tovább tudunk adni. Kölcseyék nemzedéke a magyar művelődés ügyét tűzte zászlajára, Arany és Petőfi korszakával kiegészülve ők alakították ki a ma ismert nemzeti identitást. Azt mondják, a 19. század második felében a Magyar Tudományos Akadémia tagságát tekintve leginkább úgy nézett ki, mint egy kálvinista kollégium. Ez nem volt véletlen. A magyar kultúra napja alkalmából nagyon is releváns arról beszélnünk, hogy a magyar reformátusság hogyan járult és járul hozzá napjainkban is az egyetemes magyar identitás fenntartásához. Történelmi felelősségünk és küldetésünk van, amit hitvalló őseink és saját családi felmenőink kiválóan teljesítettek. Ezért vagyunk ma itt. Szükséges megőrizni az örökségünket, és vonzóvá kell tenni értékeinket!
A cikk megjelent a Reformátusok Lapjában.