A szabadságunk és a sajtónk

Újságíróként büszkeséggel tölt el az is, hogy a márciusi ifjak tizenkét követelésének első pontja ez volt: „Kivánjuk a’ sajtó szabadságát, censura eltörlését.” Ennek jegyében nyomtatták ki a szabad magyar sajtó első termékeit, a Nemzeti dalt és a tizenkét pontot, majd április 11-én az uralkodó szentesítette a sajtószabadságról szóló 1848/XVIII. törvénycikket – de mit jelent ez nekünk ma? Van értelme sajtószabadságról beszélni az újmédia korában, amikor bárki tartalomszolgáltatóvá válhat, és az információk korlátlanul hozzáférhetőek? Azt tapasztalom, egyre inkább van. Hiszen a párbeszéd ott szükséges igazán, ahol bármi – és annak az ellenkezője is – akadálytalanul közzétehető.

A felelős újságírás ma is képes rávilágítani a társadalmi problémákra és folyamatokra, és lehetősége van figyelmeztetni is az olvasókat. Az internetnek köszönhetően mindezt egyre gyorsabban és szélesebb körben teheti meg. Azonban emiatt sem lehet úgy beszélni a sajtóról, hogy ne beszélnénk a kommunikációról, a médiáról és a társadalomról is: a média fejlődésére hatással van a mindenkori társadalom, ugyanakkor a társadalom tagjaira hatással van a média. Az elmúlt évtizedekben megváltozott az egymással folytatott kommunikációnk: a vélemények a digitalizációnak köszönhetően sokkal messzebb érnek el, és sokkal erősebb indulatokat képesek kiváltani, mint korábban. A média folyamatait ezzel egy időben leginkább etikai szempontból érdemes minősíteni, működése erkölcsi normáknak kellene hogy megfeleljen – e normák alapjainak lefektetése és betartatása közös adósságunk. Ezzel párhuzamosan korunk kiemelkedő problémáinak nagy része is olyan ügy, amely a médiában képes felszínre törni, és hatására képes átalakulni a közgondolkodás.

Fontos ezért először hátralépni és értelmezni, mit is jelent az, hogy beszélhetünk lelkiismereti szabadságról és szólásszabadságról. Elsősorban annak felelősségét, hogy kommunikációnkkal nem sérthetjük szántszándékkal más személyes meggyőződését és világnézetét, de ki kell állnunk saját értékeink mellett, és képviselnünk kell az igazságot. Az igazság viszont a legtöbbször nem objektív – vizsgálatakor vélemények, sérelmek, nézőpontok és érdekek is ütközhetnek. Sokan azt mondják, épp emiatt nem is létezik sajtószabadság: amikor bizonyos kérdésekben egyik vagy másik oldalt képviseljük, sérül a szabadság. Bizonyos nézőpontból minden sajtótermék függ valakitől vagy valamitől, és egyedül arra van szabadságunk, hogy megválasszuk, mitől szeretnénk függeni. Örök küzdelme ez ideáknak, etikai kérdéseknek és történeteknek, ami bizony egyházi újságíróként sem könnyű – habár a szilárd alapok megkönnyítik: „Ellenben ha igent mondotok, az legyen igen, ha pedig nemet, az legyen nem, minden további szó a gonosztól van” – emlékeztet bennünket Máté evangéliuma (5,37), hogy újságíróként, keresztyénként és egyháztagként is törekedjünk az egyenes, igaz beszédre, közlésre.

Ebben a folyamatban felértékelődik a párbeszéd manapság sokszor feledésbe merülő ereje, és az a szabadság, hogy a kimondott szó súlyának ismeretében nyilvánítunk véleményt. A párbeszédre és a pontos fogalmazásra pedig egyre inkább szükség van, mert súlyos társadalmi ügyekről is véleményt kell nyilvánítanunk. Ha ezekben a kérdésekben keresztyénként nem vagyunk hitelesek, akkor nehezen várható el, hogy környezetünk hitelesnek tartson bennünket az evangélium hirdetésében.

Habár a világ folyamatosan változik, azt vallom, hogy a sajtó nem csupán tájékoztat és történetet mesél, hanem hatalmi ág is: célja, hogy ellenőrizze a mindenkori hatalmat, és képviselje azokat, akik nem tudnak szólni. Hang lehessen ott, ahol kényszerű csend honol.