Seress Zoltán szerint a színész lelke átjáróház, az istentiszteletekre pedig nem a megszokás, hanem a hazavihető mondatok miatt jár. A Jászai Mari-díjas színművész sportpályafutása lezárásáról, az édesapjával való kapcsolatának fordulópontjáról, valamint arról is beszél, hogyan készült a Heidelbergi Káté tanulmányozásával felnőttkori megkeresztelkedésére.
Mi az első emlék, amelyet fel tud idézni a gyermekkorából?
Mostanában gyakran megteszem, szinte magam előtt látom, talán három-négy éves lehettem. Kecskemét mellett, Jakabszálláson laktunk. Egy kora tavaszi reggel képe él bennem: a nap már melegebben süt, de a levegőben még érezhető a hajnali hűvösség. Édesanyám szélesre tárja az ablak mindkét szárnyát, felver egy párnát, és kiteszi a párkányra szellőzni. Ez a jelenet sokáig nem merült fel bennem, aztán nagyjából húsz évvel ezelőtt hihetetlen erővel tért vissza. Furcsa, nehezen megfogalmazható érzés volt, mert nem rácsodálkoztam, hogy nahát, erre is emlékszem, hanem így jelent meg: igen, ez az a kép, amelyet régen elfelejtettem.
Milyen kapcsolat fűzte a szüleihez?
Édesanyám volt a bizalmasom, a legféltettebb dolgaimat először mindig vele osztottam meg. Talán azért is, hogy rajta keresztül később minden már puhábban jusson el édesapámhoz. Apámhoz sokkal később érkeztem meg. Későn eszméltem rá, hogy valójában nem ismerem őt, és nem találtam meg idejében a kulcsot hozzá. Ez azonban nem az ő szeretetén múlt, mert abban nem lehetett kifogást találni. Nem emlékszem olyan nehéz vagy szorult helyzetre, amikor ne áldozta volna be magát teljes mértékben, ha erre volt szükség.
Mit adott tovább ebből a fiának?
Nemrég, amikor a fiam betöltötte a tizennyolcadik évét, elutaztunk négy napra Lisszabonba. Ott azt mondtam neki: kisfiam, a világ szerencsére rengeteget változott. A te nagyapádnak tizennyolc évesen az első külföldi útja az orosz hadifogságba vezetett egy marhavagonban. Neked pedig most annyi a teendőd, hogy felszállj a repülőre a családdal. Édesapámat az a négy és fél év fogság tanította meg a lemondásra a megmaradás érdekében. Csodálatos túlélőnek bizonyult. Sokakkal ellentétben ő nem zárkózott be, nem akarta kitörölni a múltat. Büszkén mesélte, hogyan játszotta ki a tábori rendet. Ott, a német hadifoglyok mellett tanult meg németül és persze oroszul is. Később is használta ezeket a nyelveket, sosem akarta elfelejteni csak azért, mert az élete fájdalmas korszakához kötődtek.
Az Egy gyilkosság mellékszálai című előadás rendezőjeként
Gyerekként rendkívül válogatós voltam, édesanyám mindig piszkált a tányéron hagyott falatok miatt. Apám ilyenkor mindig csak annyit mondott: „Otthagyta? Hát otthagyta, majd én megeszem.” Nem intett azzal soha, hogy edd meg, fiam, mert én a fogságban éheztem. Ami ott történt, az a múltban maradt, a jelen pedig a jelen volt. Ezt próbáltam átadni a fiamnak is.
Említette, hogy későn találta meg a kulcsot az édesapjához. Mi hozta meg végül a fordulatot?
Egy feszültséggel terhes időszak a szüleim között, amelybe én már felnőttként csöppentem bele. Mivel édesanyám volt a legfőbb bizalmasom, sokszor – ma már ennyi év távlatából látom, hogy igazságtalanul – az ő oldalára álltam apámmal szemben. Egyszer egy családi vita alkalmával elragadtak az indulatok: beültem a kocsiba, és dühösen elhajtottam. Jó félórája úton lehettem már, amikor belém hasított a felismerés: ezt nem tehetem,
A teljes írás a Reformatusoklapja.hu oldalon található.
Örömmel látjuk honlapunkon, ahol számos cikkünk díjmentesen is elérhető – ez a tartalom előfizetéssel olvasható teljes terjedelmében.