Bibliai teológia – megint

A hazai kiadók korábban sem fukarkodtak a biblikateológiai művek közlésével, hiszen Rudolf Bultmann-nak Az Újszövetség teológiája című munkája 1998-ban az Osiris Kiadó jóvoltából került az érdeklődők kezébe, s ugyancsak ők bocsátották közre Gerhard von Rad kétkötetes, az Ószövetséget vizsgáló művét magyarul. Református közreműködéssel váltak elérhetővé Ablonczy László és Szathmáry Sándor magyarításában Leonhard Goppelt, két évvel később a Zsinati Irodának köszönhetően Tóth Kálmán professzor kötetei. Elérhetők itthon Joachim Gnilka, Ulrich Lutz, Claus Westermann és még számos hittudós könyvei. Tehát jószerivel a teljes hermeneutikai paletta a rendelkezésünkre áll. Az egymással vitázó vagy egymásból merítő értelmezési iskolák képviselőinek szinte mindegyike elérhető nyelvünkön. Stuhlmacher művét valószínűleg az evangelikál megközelítést előnyben részesítők forgatják majd a legszívesebben, noha a szerzőt – művének ismeretében – nem szokás ebbe a csoportba sorolni.

Egy teológus tekintélyének fokmérője lehet az is, ahogyan a tudóstársak hivatkoznak a kutatásaira. A vitathatatlanul nagy formátumú Oscar Cullmannról – még ha csak tréfából is – úgy nyilatkozott Karl Barth, hogy a sírjára minden bizonnyal azt vésik majd: „Három pápa tanácsadója volt.” A Peter Stuhlmacher által az Újszövetségről írottakra több hivatkozást is találunk Joseph Ratzinger, a későbbi XVI. Benedek pápa A názáreti Jézus című monográfiájában.

Az előszóban határozott állásfoglalást találunk arra nézve, hogy a német teológus az Újtestamentum szerzőinek üdvtörténeti irányultságát, az Ótestamentum Lélek általi értelmezését, e szövetségek kölcsönhatását helyezi előtérbe. Módszereként a szövegekkel való együtt gondolkodást nevezi meg, aminek eredményességét a hit a kinyilatkoztatásban és a gyakorlati elköteleződés összekapcsolódása szavatolja. Kiemelt szerepet tulajdonít a Septuagintának. Ennek újrafordítását a következő nemzedék fontos teendőjeként tartja számon.

Az első kötet Jézus és az ősgyülekezet igehirdetésének vizsgálatával kezdődik. Ezt Pál prédikációjának nyolc alpontból álló analízise követi. Elég rápillantani a név- és tárgymutatóra, látjuk, milyen nagy szerepet szánt Stuhlmacher a hagyomány és a zsidóság kérdéskörének. Elegáns az a fordulat, ahogyan Bultmann újszövetségi teológiája előtt tiszteleg, majd felsorolja, miben mond ellent a – kérügmáról és az üdvtörténetről szóló – bultmanni tanításnak, a formakritikai analízisnek. A második kötet a Pál utáni, azaz a szinoptikusok és János igehirdetésének feltárását tartalmazza, ezt a kánon és a Szentírás középpontjának keresésével zárja. A Biblia centrumát az újszövetségi iratok különböző módon elmondott, mégis egybecsengő üzenetében, a Logosz testben való megjelenésében, azaz Isten Jézus Krisztusban tett kijelentésében látja. „…az Újszövetség fő tanúi mindegyike az egy Istenről vall, aki vele egylényegű Fiában nyilatkoztatta ki magát végérvényesen, és benne hozta el a világ üdvösségét.”

A mintegy hétszáz oldalnyi anyag számos megvitatásra váró témát felvet, a történeti-kritikai következtetések mögött pedig nagy tudású, egyszersmind alázatos szívű tudóst találunk.