Az M3 mellett megszületik a Megváltó...
Többen mondták: föltétlen nézzem meg. Azután telt-múlt az idő. Megfeledkeztem róla. Majd azt hallom, „fesz" van! Van, aki lelkesedik, van, aki morog, tiltakozik, betiltást követel. Sokak csodálkozó öröme mellé az egyéni dünnyögés-morgás is megjelent. A felszisszenés mellé testületi fejcsóválás is társul: esperesek, gondnokok emelik fel hangjukat a film ellen.
Ezután már megnéztem. Azután újra meg újra meg újra. Legszívesebben gratulálnék a készítőknek és a megrendelőknek. De hát itt nem egyszerűen valami ügyes húzásról, profi egyházreklámról van szó. Mérhetetlenül többről: igehirdetésről. Sőt: evangéliumhirdetésről. Úgy, ahogyan annak lennie kell: életközelien, lényegretörően, frappánsan, mai nyelven. De az örök evangélium jelenik meg: Isten emberré lett. Hozzánk hasonló hús-vér emberré. Megüresítette, megalázta magát, szolgai formát vett fel...
Református testvéreink missziói indíttatású rövidfilmjéről, így is fogalmazhatnám: „bibliai klipjéről" van szó, amelynek A Fiú címet adták alkotói. A szamár helyett kamion a közlekedési eszköz, az istálló helyett a kamionparkoló mellékhelyisége a születés helye, a pásztorok és egyszerű emberek helyett kamionsofőr, prostituált és néhány rendőr veszi körül az úton lévő, majd a méltatlan helyen megszülető gyermeket.
Karácsonyi történet, 2012. Igazán mai. A miénk. S a kérdés ma is az, hogy engedjük-e köztünk, nekünk, értünk megszületni a fiút. A megváltót, az emberi formát öltő Istent.
A történetet lehet polgári módon is elmondani: pásztorromantikával, hangulatos betlehemi kulisszákkal, kedves-barátságos bocikkal, jól fésült látogatókkal. Innen már csak egy lépés a szaloncukrokkal díszített háttér és az édeskés „csendes éj". Pedig a pásztorok minden valószínűség szerint mosdatlanok, büdösek és borotválatlanok voltak, az istálló kényelmetlen és trágyaszagú, a meleg hangulat helyett a hideg közel-keleti estében még az állatok lehelete sem adott inkubátormeleget, a higiénia pedig nemhogy a kórházi, de a családi otthoni mértéket sem érte el.
Egyszerűen botrány volt, hogy ilyen helyre, ilyen módon, ilyen környezetben született meg az Isten. Ez akkor is így van, ha mi évszázadokon át rózsaszínre festettük a sztorit. A hajléktalan Isten (nem csupán képe, hanem) valósága alig fér bele a szalonkereszténység gondolkodásába. (Jézus később is hajléktalanként mutatkozik be: „A rókáknak van barlangjuk, de az Emberiának...")
A film sokkoló. Az evangélium lényege szerint sokkoló. A tiszta evangélium mindig is az volt. Nem akar hamis illúziókban ringatni, s nem akar önelégült felszínességünkben hagyni. Kimozdít langyos érdektelenségünkből...
Nem a kegyes-kegyetlen embereket szólítja meg, hanem azokat a „periférián" lévőket, akik valamiért nem ismerhették meg az evangéliumot. De hisz az eredeti karácsonyi történet és a mai adaptáció is missziói célból íródott le, pont azokat szólította meg, akik a periférián vannak. Azokat a (boldog) lelki szegényeket, akik elég üresek ahhoz, hogy be tudják fogadni a be nem fogadottat, a Fiút.
Csupán négy perc tizennégy másodperc az egész. S aki figyel, annak az életét változtatja meg ez a néhány pillanat. Aki ilyen vagy olyan interpretációban, de szívéhez engedi a karácsonyi történetet, annak lesz igazi karácsonya.
A filmen játszó színészek közül többen „nem egyházközeliek". És mégis megfogta őket a történet e mai formája. Ez a jó igehirdetés titka: az örök evangéliumot a ma emberének mai nyelvén megszólaltatni.
Ma egyre kevesebben olvasnak, de egyre többen nézik a képernyőt, s „lógnak" a monitorokon. A verbális korszakok után most a vizualitás kutúrájában a képek hirdetik: Megtartó született ma néktek...
A film mellé egy egész honlapot építettek az ötletgazdák. Kísérőfilmek, rövid villanások, elgondolkodtató képek és szívből jövő egyszerű szavak. Werkfilmeknek hívhatnánk ezeket, amelyek az alapanyag születésének körülményeit mutatják be. De nem azok. Minden mondatuk, mozdulatuk – lám, megint milyen régies szó jut eszembe – bizonyságtétel. Tanúskodás karácsony igazi titkáról. Mert az igehirdetés – A Fiú igehirdetése is – tanúvá tesz. Isten szeretetének tanújává.
A karácsony előtt ránk leselkedő sok veszély közül az egyik legnagyobb, hogy karácsonyunk múltidéző ünneppé válik. Elvész a múlt ködében, idézve gyermekkori emlékeket, vagy történelem előttinek, meseszerűnek tűnő bibliai történeteket. Pedig az Isten érkezése (adventus Domini) itt zajlik. Az érkező Úr a mi utainkat járja, a megszülető Jézus a mi életünkbe születik bele. Övéi közé jött, s az övéi nem fogadták be – panaszkodik joggal János evangéliuma prológusában.
Az embertelen világ kétezer évvel ezelőtt éppen úgy nem fogadta be, mint ahogy ma is ki akarják vetni a fiút. A filmet is, meg azt is, akiről szól. A film születésénél bábáskodó Ódor Balázs teológus-lelkipásztor így fogalmaz: „Isten nem lesz sohasem embertelen, még akkor sem, ha mi istentelenekké leszünk."
Hálás vagyok a református testvéreknek, hogy nekem – s még sokaknak (egyházban és periférián élőknek egyaránt) – igazi karácsonyt szereztek. Nem beszéltek mellé. Nem maradtak a felszínes karácsonyi hangulatkeltésnél. A lényegről beszéltek. Isten egészen mélyre hajló szeretetéről. Olyan mélyre hajolt, hogy eljutott a kamionparkoló piszkos mosdójába is, sőt még a torzult életű emberekből is tudott embert faragni.
Dr. Hafenscher Károly (ifj.)
A cikk megjelent az Evangélikus Élet karácsonyi számában.