Formába öntött kötődések

Számos gyűjtemény szinte magától keletkezik: az egyik tárgy bevonzza a másikat. Tárgyaink információkat hordoznak egyéniségünkről, jellemünkről. A világot is rajtuk keresztül ismerjük meg. A valósággal való azonosulásunk használati eszközeinkben is megmutatkozik, kialakítva egy személyre szabott tárgyi kultúrát. A szeretteinkkel, barátainkkal töltött időt is szeretnénk megőrizni emlékként, ezért elteszünk belépőjegyet, fényképet, karszalagot, tárgyiasul a megélt idő. A cikknek nem témája a kényszeres gyűjtögetés és felhalmozás taglalása. A Petőfi Irodalmi Múzeum A tárgyak társasága – Írók gyűjteményei című kiállításán néztem körbe, hogy ki miért gyűjtött különböző tárgyakat.

Megtekinthetjük egyebek között Lázár Ervin nyakkendőgyűjteményét, festményeket Ady Endre és Csinszka egykori Veres Pálné utcai lakásából, Móricz Zsigmond népmesegyűjtését, továbbá helyet kaptak Tamási Áron szivarosdobozai, Gyurkovics Tibor különböző külföldi útjain vásárolt kalapjai, Karinthy Ferenc leányfalusi házának egyik ajtaja neves személyiségek aláírásával, valamint Tandori Dezső játékmackói is.

A tárlat legkorábbi tárgyai Jókai Mór kagyló- és csigagyűjteményéből, illetve sétapálca-kollekciójából származnak. Az író elsősorban színük, alakjuk, változatosságuk miatt szerette a kagylókat és csigákat, gyűjteményéből ajándékozott is a Pápai Református Kollégiumnak.

A kiállítás elemei jól tükrözik birtokosuk személyiségét, szokásait, kapcsolatait, emlékeit és vágyait. A szépirodalmi szövegekben is hangsúlyosan jelen van a gyűjtés témája: kirajzolódnak bennük a gyűjtők különböző típusai. A kollekciók mind egy történet részei. Az írók tárgyai által bepillantást nyerhetünk alkotói és fejlődési folyamatokba, akár kiadott történeteik szereplőiként lehetnek ismerősek a látogató előtt. Tandori Dezső – a játékmackók mellett – madártollakat gyűjtött, madarairól vezetett naplója, a feleségével, Tandori Ágnessel közösen írt, Madárnak születni kell című művének ihletője volt.

Különös hatású Pilinszky János lemezgyűjteményének két bemutatott darabja és a zenéhez fűződő kapcsolatáról szóló vallomása. Az író sokáig elzárkózott a zenehallgatástól, de később mindennapjai részévé vált. A találkozásról így vallott: „Egyszer 1962-ben vagy talán ’63-ban nyitva felejtettem a rádiót és valami egészen fantasztikus zene, Bach H-moll szvitje szólt. Ezután vásároltam egy magnetofont, egy lemezjátszót és körülbelül napi tíz-tizenkét, de volt, hogy tizenhat óra zenét hallgattam. Hát Bach volt a nagy élményem, és tulajdonképpen az ma is. Számomra Bach elsősorban Isten-bizonyíték. Ebben a zenében, eszközeiben, nincs semmi árnyék, feleselő dialektika.”

Szentkuthy Miklós múzeumi belépőjegyeinek és prospektusainak gyűjteménye külföldi utazásairól és azok munkásságára is gyakorolt hatásáról tanúskodnak. Még gimnazista korában szüleivel látogatott el Rómába, majd édesapjával európai körútra ment: a többi között Bécsbe, Londonba, Párizsba, Nizzába, Milánóba, Velencébe és Triesztbe utaztak. Később feleségével is többször járt külföldön.

A látogatók nyolc kortárs író gyűjteményébe is bepillanthatnak és bele is hallgathatnak: Bartis Attila, Kukorelly Endre, Márton László, Rakovszky Zsuzsa, Szabó T. Anna, Tóth Krisztina, Ugron Zsolna és Várady Szabolcs mesélnek tárgyi környezetükről, a tárgyakhoz való viszonyukról, gyűjteményeik és írásaik találkozási pontjairól.

Szabó T. Anna a kiállítás megnyitóján úgy fogalmazott: minden író gyűjtő, és számukra minden élmény: az utcazaj, a sörszag, a kondenzcsíkok foszlási sebessége, a pince sötétje, a vaj tetején a késrecenyom, a pusztai szél muzsikája s a paradicsom íze, a falon a falomb, az éjjeli fürdés és a kukorica sziszegése, élmény a harapás és a csók, a kín, hisz azonnal, ott a teremtődés pillanatában nem válogathat jó és rossz közt – mindenre figyel, mindent összegyűjt, mindent rögzít és lefotóz, minden jó valamire. Kiskönyv, kagyló, nyakkendő, mackó, kép, üvegmadár, mind egyszerre rettentő fontos, és mind semmi már, ha nincs, aki megfogja, nincs, aki gondozza. Nincs varázslat, ha te, néző, nem tudod, kié, mikor, hogy, miért, létét, ha nem olvasod, nem érted, és ő se ért, de ha tudod, mit jelent, akkor zengő érc helyett megpendül és megteremt az eleven szeretet – idézte fel az írónő.

A tárlat belső terében a múzeum szintén gyűjtőként jelenik meg, írógépekkel, amelyek közvetítő szerepben részesei voltak művek keletkezésének. Látható Babits Mihály 1945-ben bombatalálat érte írógépe is, amelyen életművének legjelentősebb részét írta. A Szimfónia az írógép előtt című novellájában így fogalmazott: „Most eleresztem ujjaimat az írógép billentyűin és nézem, mit írnak? Szaladjatok kis csikók, szaladjatok! Az alaktalan márványtömbben szobrok rejtőznek…a legszebb szobrok… csak ki kell fejteni. Így rejti magában az írógép billentyűzete is a legcsodálatosabb költeményeket!”

Amit a kiállításon látunk, az nem világi kincsek felhalmozása, hanem bepillantás kötődésekbe. A kollekciókat személyes hangvételű írások töltik meg érzelmekkel. Ahaélménnyel is felér olvasni azokat a történeteket, ahogyan íróink időztek a gyűjtéssel. Magunkra is ismerhetünk bizonyos szokásaikban. Számomra ehhez fogható találkozás volt Ottlik Géza apró tárgyakkal teli dobozkája és Tandori Dezső mackógyűjteménye. A minket körülvevő tárgyak nem ritkán biztonságot nyújtanak, felidéznek eseményeket, élményeket, számunkra fontos személyekhez, helyszínhez fűződő emlékeket jelenítenek meg. Gyermekként magam is gyűjtöttem apróságokat, matricákat, üveggyöngyöket, szalvétákat, kavicsokat, pénzérméket, plüssfigurákat. Az élmények gyűjteményének, az emlékkönyveknek is nagy divatja volt. Megkérhettünk osztálytársakat, barátokat, tanárokat, hogy írjanak bele pár sort, olykor a lap alja behajtva és rajta az írás: titok.

A kiállítások záróelemeként vendégkönyv várja aláírásunkat, véleményünket a látottakról. Ehhez hasonlítható Karinthy Ferenc leányfalusi nyaralójának ajtaja, ahol sok barátja és vendége hagyta ott kézjegyét, amelyeket most a tárlat látogatói is megtekinthetnek.