A Ne nézz fel! (Don’t Look Up) az utóbbi idők egyik legmegosztóbb filmje, mégis az év elején a Netflixnél 152 millió órával megdöntötte az egy hét alatti összes megtekintés rekordját. A népszerűség nem véletlen, hiszen a történetben – előbb vagy utóbb – mindannyian magunkra ismerünk. Adam McKay szeretné, ha tudnánk, közeledik a világvége, és nekünk egyáltalán nem volna szabad jól éreznünk magunkat.
A Ne nézz fel! plakátja
A rendező neve A nagy dobás és Az alelnök című filmek sikere után nem cseng ismeretlenül a nézőknek. Szatírájában ezúttal egy rémisztő feltevéssel állt elő: mi lenne, ha a tudósok rájönnének, hogy a Föld felé tart egy Mount Everest méretű gyilkos üstökös, amely az emberiség végét jelenti, de mi ostobák, ennek ellenére semmit sem tennénk a katasztrófa elhárítására. McKay szerint az esztelen abszurditás magyarázata nyugtalanítóan egyszerű: az érzéketlen, együgyűen közömbös, globalizált lakosság számára a valódi katasztrófát önmaga, vagyis emberi természete okozza. Hiszen az apokalipszisnél sokkal jobban érdekelnek bennünket a celebvilág aktuális álompárjának sorsa, a szórakozás, a tökéletes megjelenés, az átpolitizált tömeg- és közösségi média, a nagyhatalmi politika és a mindennapok fásult harcai.
A felénk száguldó üstökös jelképe lehet bárminek a klímaváltozástól a zűrzavaros eseményekkel teli koronavírus-járványon át az összeesküvés-elméletekig, tényleg akárminek, ami fenyegetést jelent.
A rendezőtől, a megszokott katasztrófafilmek helyett nagyon dühös és egyben borúlátó komédiát kapunk, de nevezhetjük akár allegóriának, politikai szatírának is, amely pontosan beletalál a kollektív tagadás közepébe.
Az Oscar-díjas sztárokat felvonultató film első képkockáin a michigani egyetem doktorandusz hallgatója, Kate Dibiasky (Jennifer Lawrence) szórakozottan nézi a világűrt vizsgáló számítógépe képernyőjét, ám a monitorján hirtelen megjelenő, eddig ismeretlen üstökös látványa kibillenti egykedvűségéből. Pár pillanattal később rádöbben, hogy az égitest egyenesen a Föld felé tart. Mentora, Randall Mindy (Leonardo DiCaprio) megerősíti gyanúját. Pánikszerű gyorsasággal értesítik a NASA-t, és nemsokára már úton vannak Washingtonba, hogy meggyőzzék Orlean elnököt (Meryl Streep), tennie kell valamit, mielőtt kihal az emberiség. Legnagyobb meglepetésükre azonban az elnöknek és kabinetfőnökének, Jasonnak (Jonah Hill), más dolgok járnak a fejében, többek között a közelgő időközi választások. Orlean pár mondattal elintézi őket: „Hallottam, hogy van egy aszteroida vagy üstökös vagy valami, ami nem tetszik nektek” – mondja láthatóan unottan.
Randall és Kate eddig naivan azt hitték, ha figyelmeztetik az embereket, az illetékesek máris cselekedni fognak. A nyilvánossághoz fordulnak, de újfent kételkedő gyanakvással találkoznak. Végül egy reggeli bulvárműsorban találják magukat, de szociális esetlenségük, feldúltságuk miatt televíziós szereplésük botrányba fullad. Randall néhány nyugtatóval még úrrá lesz kóros idegességén, de Kate érzelmektől túlfűtött kirohanására nincs mentség, irgalmatlanul beindul a mémgyár, és a végítélet őrültjeként kipellengérezik, darabokra szedi az internet népe.
Timothée Chalamet
A népszerű műsorvezetők, Brie (Cate Blanchett) és Jack (Tyler Perry) a legcsekélyebb érdeklődést sem mutatják, fontosabb nekik a popénekesnő Riley B. (Ariana Grande) szerelmi élete és a nézők aggodalmának eloszlatása. Miközben a szatíra lehangolóan halad a nyilvánvaló végkifejlet felé, McKay váratlanul teret enged a szerelemnek és a hitnek. Kate ugyanis megismerkedik egy Yule nevű istenkereső gördeszkás sráccal (Timothée Chalamet), és kettejük között gyengéd szálak szövődnek.
A becsapódás tragédiája előtt a valóságot felvállaló szereplők összegyűlnek az utolsó vacsorára. Ekkor veszi át a szót Yule, s áldást mond: „Drága Atyánk és Mindenható Teremtőnk. Kegyelmedet kérjük ma este, büszkeségünk ellenére is. Bocsánatodat, a kételkedésünk ellenére. Legfőképpen Uram, szeretetedet kérjük, hogy nyugtass meg minket ezekben a sötét időkben. Bátran és nyitott szívvel nézhessünk szembe bármi is jöjjön isteni akaratodból. Ámen.” „Talán ez a legkedvesebb pillanatom az egész filmben” – emelte ki Adam McKay egy interjúban, hozzátéve:
„Úgy gondolom, nagyon hozzászoktunk, hogy a vallásra felekezetekként gondolunk, és mostanra országunkban politikai bunkósbotként használjuk. Megfeledkeztem az igazi hitről.”