„Nem egyszerűen csak újságíró vagyok, hanem református újságíró”

Mitől lesz valaki protestáns, keresztyén újságíró?
Nálam ez egy hosszú folyamat volt, de most már jó pár éve, hogy tudatosult bennem, hogy nem egyszerűen csak újságíró vagyok, hanem református újságíró. És hogy mitől lesz valaki az? Azt hiszem, az a legelső, hogy az ember hisz Istenben. A második pedig, ami ezzel összefügg, hogy igyekszik megfelelni bizonyos világnézeti, erkölcsi, szakmai kritériumoknak. Nagyon fontosnak tartom az igazságot. Persze, erre lehet kérdezni, hogy mi az igazság; azt hiszem, ez a kérdés mindegyikünknek fel van téve. Az bizonyos, hogy valahol a valóságon keresztül vezet az út az igazsághoz. Azt tanuljuk Jézus Krisztustól, hogy ne csak a láthatókra nézzetek, hanem a láthatatlanokra is. Tehát az igazság az, ami több, mint amit tapasztalunk. Ennek keresése, úgy vélem, a legtöbb protestáns újságírónak fontos. Nekünk ott van a mérce, Jézus Krisztus, aki az út, az igazság és az élet. Persze vannak más fogódzók is, hiszen az értékrendünkben az istenhit mellett ott van a család, a hazaszeretet és a közösségi szolidaritás. Ezek az értékek azok, amelyek kirajzolják, hogy hogyan közvetítjük a világnak azt a kis szeletét, amelyet megismerünk. És azt is fontos hangsúlyozni, hogy a megismerésnek meg kell előznie a megnyilvánulást. Az a szomorú tapasztalatom, hogy mintha a mai fiatal újságírókban már nem igazán lenne meg ez a törekvés a megismerésre. Sokan ezt egy olyan szakmának gondolják, ahol valaki kiad egy feladatot, ők azt megcsinálják, és mennek tovább, nem igazán gondolkodnak rajta. Én pedig mindenhez kíváncsisággal állok, és szeretek utánanézni a dolgoknak. Szerencsére rovatszerkesztőként és szerzőként is szabadon választhatom meg a témákat. Ezek általában egyébként történelmi témák.

Miért pont történelmi témákat választ?
Egyszerűen azért, mert mindig érdekelt a történelem. Magyar–történelem szakon végeztem az egyetemen, és eredetileg történész szerettem volna lenni, de aztán a Népszava szakszervezeti lapnál kezdtem el az újságírói pályámat, és ahogy megnyíltak a lehetőségek, hogy már lehetett szabadon választani témát a ʼ90-es évek elején, én egyre gyakrabban foglalkoztam történelemmel. A másik, amit nálam sokkal pontosabban fogalmaznak meg nagy történészek, például az általam nagyra becsült magyar–amerikai John Lukacs, hogy előrefelé élünk, de hátrafelé értjük meg az életünket és a világunkat. Harminc éve érkeztem először a Magyar Nemzethez, és az első megjelent cikkem címe az volt, hogy „Merre néz Janus-arcunk?” És most, harminc év után újból írtam erről egy cikket, hogy miért fontos az, hogy Janus-arcúak legyünk. Janus az a római istenség, akit két fejjel ábrázolnak, az öreg néz hátra, a fiatal előre.

Mi a különbség a két cikk között? Változott-e valami harminc év alatt?
Tulajdonképpen nem sok, talán még inkább azt gondolom, amit Kölcsey is megfogalmazott már a Parainesisben: a haza múltkora az olyan, mint egy család, ahol a nagyapa meg az apa a fiának meg az unokának elmeséli az élettörténetét, hogy milyen sikerei és kudarcai voltak. A történetírás előzménye is a szóbeli hagyomány átadása volt. Jézus is szóban tanított, a tanítványai foglalták írásba a tanítását. Muszáj azzal foglalkoznunk, hogy mit csináltak az elődeink: nemcsak az apánk, a nagyapáink, hanem a nemzetünkhöz tartozó elődeink. Valamiben nyilván változik az ember évtizedek alatt, hiszen sokat változott a politika, a társadalom is körülöttünk, az ember nem maradhat teljesen ugyanolyan, ahogy egyre több tapasztalatra, tudásra tesz szert…

Többféle politikai rendszer, kormány volt már a pályafutása alatt: változott-e valamiben az igazság keresésének a módja vagy az, hogy hogyan kellett keresztény újságíróként munkálkodni?
A pártpolitikába nem szeretnék belemenni, de 1990 előttről azért nincs értelme beszélni, mert egypártrendszer volt, ahol tulajdonképpen nem volt sajtószabadság, hanem megmondták felülről, hogy milyen témákról mit lehet írni. A Népszavában a szakszervezeti rovatban dolgoztam, és munkavédelmi témákkal is foglalkoztam. 1990-től beszélhetek a hagyományos értelemben vett politikáról, ahol különböző értékrendű, világnézetű, törekvésű pártok versengenek a hatalomért. Abban az értelemben nem változtam, hogy én a kezdet kezdetétől azokkal a politikai erőkkel rokonszenveztem, amelyek hangsúlyozottan vállalták a nemzeti és történelmi hagyományokat. Nagyra tartottam Antall Józsefet, és ma is tudok azonosulni az akkori parlamenti beszédeiben szereplő értékekkel, mint a szabadság, az igazságosság, a demokrácia, a hazaszeretet vagy a történelmi szemléletű gondolkodás. Azok a politikai erők, amelyek a multikulturalizmust, a globalizmust meg a világpolgárságot tartják fontosnak, távolabb állnak tőlem.

Engedhet egy újságíró a politikai szimpátiájának, és ha igen, akkor mikor?
Soha nem hittem a független, objektív újságíró dologban, jelenségben. Úgy vélem, hogy minden újságírónak, aki gondolkodik, és van egy önálló világnézete és erkölcsi értékrendje, annak azt vállalnia kell. Ha valamelyik politikai irányzat közel áll hozzám, akkor kifejezem a rokonszenvemet, amelyik meg ellentétes vele, ott meg kifejezem az ellenszenvemet. Fontos viszont, hogy milyen cikkben tesszük ezt. Én még úgy tanultam, hogy a hír szent és a vélemény szabad. A híreknél, tudósításoknál minél inkább arra kellett törekedni, hogy az ember megközelítse az objektivitást: mi hangzott el, mi történt, kik, mikor, hol, mit és hogyan csináltak. Más dolog a véleménycikk mint műfaj, a publicisztika, amikor ezekről a tényekről véleményt alkotok. Én már nagyon régen inkább publicistának tartom magam. Megengedhetem magamnak, hogy a saját véleményemet fejtsem ki, és én ezt szeretem a leginkább. Nem azzal van a probléma, hogy valaki mennyire szubjektív, hanem a kulcskérdés az, hogy amikor az ember a véleményét fejti ki, akkor mennyire méltányos, és mennyire tartja tiszteletben a másik véleményen lévő ember méltóságát. Mindig szeretek visszakapcsolódni Kölcseyhez, aki szintén a Parainesisben azt tanácsolja az unokaöccsének, Kálmánnak, hogy ahol az ember úgy gondolja, hogy valami ellenkezik a valósággal, ott nem kell félni a vitától a más nézeten lévő emberekkel. Fontos viszont, hogy emiatt nem szabad gyűlölni és méltóságában megsérteni a vitapartnert. Ezt majdnem kétszáz éve írta, és a mai médiában, újságírásban sokan tanulhatnának ebből.

A jelenlegi közbeszédben lehet ebben jól egyensúlyozni?
A Protestáns Újságírók Szövetségében rendszeresen találkozunk és rendezvényeket szervezünk ilyen témákkal, nemrég például a média vulgarizálódásáról szerveztünk egy konferenciát a Károli Gáspár Református Egyetemen. Felhívtuk a figyelmet, hogy nagy a baj, hiszen általánossá vált, hogy a másik embert nem tiszteljük, nem becsüljük, hanem ha úgy látjuk, hogy akadályoz a törekvésünk megvalósulásában, akkor egyszerűen megpróbáljuk félresöpörni, eltiporni. Sajnos a médiában is nagyon terjed ez az agresszív szemlélet, de nem hiszem, hogy ez csak magyar probléma. Ezen rendkívül sokat rontott az internet. Azt hittük, hogy kiteljesíti a szólás- és véleményszabadságot; és valóban kiteljesítette, de abban az értelemben is, hogy mindenki mindent leírhat. Míg egy klasszikus újságnál, szerkesztőségnél egy cikk átmegy egy rovatvezetőn, egy olvasószerkesztőn, egy korrektoron és egy felelős szerkesztőn is. Van tehát egy olyan szűrőmechanizmus, amely az emberi méltóságot sértő megfogalmazásokat és a nyomdafestéket nem tűrő szavakat kiszűri.

Azért most is vannak olyan médiumok, ahol van szűrőrendszer, mégis megjelennek ilyen anyagok. Talán azért, mert ezzel lehet a figyelmet felkelteni?
Ezek a szűrőrendszerek sajnos nem működnek tökéletesen, aminek sok oka van. Egy médiumnak van tulajdonosa, ő határozza meg annak a sajtóorgánumnak nemcsak a politikai orientációját, hanem a nyelvezetét, a stílusát is. Régebben úgy mondták, hogy vannak a komoly lapok, a bulvárlapok meg a szennylapok. Egy komoly lapnál a gyalázkodás és mások emberi méltóságának a megsértése elfogadhatatlan. De azt tapasztalom, hogy a mai magyar médiában a komoly lapoknál is sajnos egyre inkább előfordul ez a dolog. Nem akarok mindent a politikára kenni, de a politikai stílus is kifejezetten rossz mintát mutat, elég megnézni, hogy a parlamentben hogy viselkednek egymással a politikusok. A politika pedig ma már annyira mediatizálódott, hogy tulajdonképpen már nem a parlamentben vagy a népgyűléseken folyik a politizálás, hanem médiaüzenetek formájában. A politikusok ezt a harcot gyakran negatív, gyalázkodó, karaktergyilkos eszközökkel vívják, és ez átszűrődik a médiamunkások meg az újságírók stílusába. Nagy bajnak tartom, hogy ebben nem tud a média távolságot tartani. Úgy érzem, hogy eléggé kisebbségben maradtam ebben veterán újságíróként, mert a fiatalabb újságíróknál már kevésbé látok ilyen erkölcsi fenntartásokat, tehát ami az elvárás, azt teljesítik. Én meg azt gondolom, hogy nem muszáj mindent leírni, inkább akkor hallgasson az ember. De amit leír, azért viszont vállalja a felelősséget! Ő, aki odafent lát mindent, majd megítéli, hogy hogyan viselkedtél az életedben.

Egy református újságíró ugye ezt is szem előtt tartja?
Fontos, hogy mi ne csak a munkáltatónak akarjunk megfelelni, hanem a legfelsőbb mércének is. Jézus Krisztus világosan megmondta, hogy hogyan viselkedjünk a mindennapi életben: „Szeresd felebarátodat, mint magadat!” „Amit csak szeretnétek, hogy az emberek tegyenek veletek, mindenben ugyanúgy tegyetek ti is velük...” Meg kell vallanom, hogy én sem tudom mindig százszázalékosan követni a krisztusi útmutatásokat, hiszen mi, emberek tökéletlenek és bűnösök vagyunk, ezért is szorulunk megbocsátásra és kegyelemre. De legalább törekednünk kell rá, hogy kövessük ezeket a parancsokat. És tudjunk bocsánatot kérni, ha valamilyen indulatunk van, mert az ember sajnos ilyen, hogy sokszor előbb beszél, és utána gondolkodik. Fontosnak tartom, hogy nekünk, istenhívő, protestáns újságíróknak és értelmiségieknek ki kell állnunk és küzdenünk kell az értékekért, amelyekben hiszünk: az igazságért, a szabadságért, a hazáért, a családért, nemzeti hagyományainkért.

Hol találkozik a hit és a múlt megfelelő értékelése?
John Lukacsnál olvastam egy portugál közmondást, amely úgy szól, hogy Isten görbe vonalakkal ír egyenesen. Figyelnünk kell Isten vonalaira, hiszen ő a történelem ura. A célokat és az okokat a jövőre nézve nem látjuk, ezért kell minél jobban megismerni a történelmet, hogy lássuk, hogy korábban mi miért, hogyan történt, hogy lehetőleg ne ismételjük meg a hibákat. Persze ez sem megy tökéletesen, itt az újabb háború.

Ha már ismét a történelemről beszélünk, ön szerkesztette a Protestáns hősök című könyvsorozatot is. Ki az ön protestáns hőse, példaképe?
Az egyik Szenci Molnár Albert. Ő egy különleges református ősünk, hiszen az élete nagy részét nem Magyarországon töltötte, a magyar kultúrát német földön szolgálta, hiszen ott voltak jó könyvnyomtatási, -kiadási lehetőségek. Ott fordította és adta ki a Bibliát, ott fordította le a Genfi zsoltárokat, Kálvin institúcióját, ott állította össze a latin–magyar nyelvtanát. Egy másik ilyen hős Apácai Csere János, aki az első magyar enciklopédiát kiadta. Hollandiában tanult, majd hazajött, és az itthoni iskolarendszerben próbálta átadni azt a tudást, amit kint megszerzett. Bethlen Gábort semmiképpen ne hagyjuk ki, annál is inkább, mert öt év múlva lesz a halálának négyszáz éves évfordulója; remélem, tartanak majd emlékévet. És hogy XX. századi példát is mondjak: Soos Géza és Horváth János. Mind a ketten jó példák arra, hogy az igazi hazafiak egyszerre voltak náci- és kommunistaellenesek. De említhetném Gulyás Lajos református lelkészt is, aki az 1956 utáni megtorlás során halt mártírhalált. A könyvsorozatban, amelynek én voltam a kitalálója és a szerkesztője, háromszor ötven portrét mutattunk be, és kaptam olyan visszajelzéseket, hogy sok iskolában érettségi felkészülésnél használták ezeket segédkönyvként. Ez is volt a célunk, hogy elsősorban a fiatal korosztályoknak olyan kézikönyvet nyújtsunk át, ami több, mint egy száraz lexikon. Tisza Istvánnak volt egy újságcikke még a háború előtt, amelyben leírta, hogy nagyon fontos az új generációkat megismertetni nemzeti múltunk nagyjaival és a nemzeti kultúránkkal, mert ezáltal lehet a hazafias nevelést szolgálni. Talán Huizinga holland történész írta, hogy azok az országok, amelyeknek csak földrajzi kiterjedésük van, bármilyen nagyok, előbb-utóbb eltűnnek. Azok az országok maradnak meg, amelyeknek nemcsak kiterjedésük van, hanem ki is tudják fejezni magukat irodalomban, történelemben és a kultúrában. Fontos, hogy az újságírásban, a médiában és az interneten is sok emberhez el lehet juttatni azokat az ismereteket, amelyek segítik a szemléletformálást és felkeltik az érdeklődést az új nemzedékekben a múlt iránt.

Milyen terve van még, mivel szeretne foglalkozni a következő években?
Nagy terveim nincsenek. Büszke vagyok arra, hogy sikerült Arany János születésének a kétszázadik évfordulójára egy gyönyörű albumot készíteni, és ha lenne hasonló feladat, akkor olyat szívesen vállalnék. Könyvtervem tulajdonképpen csak egy van. Jövőre töltöm be a hetvenedik életévemet, és arra gondoltam, hogy az elmúlt húsz-harminc évben írt történelmi jellegű cikkeimből összeállítanék egy kötetet. És persze, amíg a Magyar Nemzetnél tudok dolgozni, most már nyugdíjas újságíróként, addig végzem a publicisztikai munkásságomat a rovatszerkesztés mellett.

Friss Rát Mátyás-díjasként mit tud tanácsolni, hogyan írjon az, aki Rát Mátyás-díjat szeretne majd egyszer kapni?
Kitüntetésre nem szabad és nem érdemes hajtani. Durva hasonlatot mondok, de akik Nobel-díjat kapnak, nem hiszem, hogy a díjért csinálták, hanem egyszerűen volt egy céljuk a kutatásban, amiért minden erejüket megfeszítve, éjt nappallá téve évtizedeken keresztül dolgoztak. A Rát Mátyás-díjnál is ez a helyzet: nem kell érte tenni semmit, hanem amiről úgy gondoljuk, hogy a feladatunk, azt napról napra el kell végezni, lelkiismeretesen, csak pontosan, szépen, ahogy József Attila írta. A Protestáns Újságírók Szövetsége (Prúsz) elnökségétől kellene megkérdezni, hogy miért gondolták úgy, hogy nekem adják a díjat. Elnökségi tagként ennél a döntésnél én természetesen nem voltam jelen. Mindenesetre azt tudom tanácsolni a fiatalabb újságíróknak, hogy tűzzenek ki célokat maguk elé, és tartsák be azokat a Prúsz által is vallott etikai és szakmai normákat, amelyeket a médiában sajnos nem mindenhol tartanak be. Mi nem döglött halak vagyunk, mi nem az árral úszunk, hanem az árral szemben! Az igazi jutalmunkról Pál apostolnál olvashatunk: „Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam, végül eltétetett nekem az igazság koronája...” Tehát abban reménykedhetünk, hogy van valaki, aki figyeli azt, hogy mit csinálunk, és majd ő megítéli, hogy tényleg megkapjuk-e az igazság koronáját.