Meglehetősen összetett, olykor előítéletekkel fűtött a viszonyunk, amikor a szingliségről mint társadalmi jelenségről beszélünk. Vannak, akik pozitívan tekintenek rá, hiszen sokan a függetlenséget társítják hozzá, mások meg negatív címkékkel illetik. A legutóbbi hazai szinglitérkép alapján Magyarországon 247 ezerről csaknem 300 ezerre nőtt a 20–49 éves egyedülállók száma 2011 és 2022 között. Többségük a húszas, harmincas éveiben jár. Hogyan tekintünk a szinglilétre? Mennyire fontos kiindulópont az önismeret? Ezekről is kérdeztük Mihalec Gábor pár- és családterapeutát.
Egy cikk szerint nem a divat, hanem a kényszer szüli a szingliséget. Ön szerint ez mennyire van így?
Látom én is ennek a trendnek a lenyomatait. Ehhez hozzájárul egy kitolódási jelenség a személyes érésben, fejlődésben, a szülőkről való leválásban, az önállósodásban. Ha pedig ez nem lenne elég, akkor van még egy másik jelenség is, amit a fiam jól definiált, aki ráadásul ugyanebbe, az érintett korosztályba tartozik. Ő mondta nekem, hogy „Apa, úgy érzem, mintha kapunyitási pánik lenne úrrá rajtam.” Korábban sokat hallottunk a kapuzárási pánikról, de mi lehet a kapunyitási pánik? Arra asszociálunk, hogy mostantól felnőttnek lenni azt jelenti, hogy már kellemetlen a szüleimtől kölcsön kérni, valahogy meg kellene állni a saját lábamon, miközben körülöttem egyik-másik ismerősöm megházasodik, esetleg már gyereke is van. Ilyenkor pedig szinte záporoznak a kérdések: Nekem most bele kell lépnem ebbe az új szakaszba? Milyen felelősséggel jár ez? Készen állok erre? Azt szeretném ezzel érzékeltetni, hogy sok minden összeadódik, ami végül statisztikailag is kézzelfoghatóvá válik egy egész társadalomra kivetítve.
Hogyan érdemes a szingliségre tekinteni? Egyfajta vágyott, vagy épphogy nem vágyott életmód?
Van bennünk egy belénk teremtett természetes törekvés arra, hogy társat találjunk. Gondoljunk csak bele: a Szentírás is azt mondja már a teremtéstörténetben, hogy „nem jó az embernek egyedül lenni” (1Móz 2,18), miközben vannak olyan emberek is, akiknek megvan az a különös képességük, hogy egyedül is jól érzik magukat. Hogy ez a vágy miért nem tud kiteljesedni, az sok mindenből tevődik össze. Néhány évig egy társkereső műhelynek dolgoztam mint szakértő, és feltérképeztem a társra váró embereket. Azt a feladatot találtuk ki nekik, hogy képzeljenek el egy szekrényt, ahol a vállfákon ott vannak a szebbnél szebb nők, valamint a jobbnál jobb férfiak, majd leakasztunk egyet, és idehozzuk neki. Mit tud vele kezdeni? Néhány körös beszélgetés után, nagyon mélyre ásva kiderült, hogy sokaknál, zömmel a harmincas, negyvenes éveikben járó szingliknél volt valamilyen mélyen elásott sérülés, fájdalom, valami olyan, amit még gyerekként hallottak vagy történt velük, és mindmáig nem dolgozták azt fel. Azzal, hogy ezt cipelik magukkal, eltaszíthatnak másokat, vagy éppen abban akadályozhatja őket, hogy egy társas helyzetben a legjobb oldalukat meg tudják mutatni, mert mondjuk az anyjuk azt mondta nekik tízéves korukban, hogy belőlük soha nem lesz semmi.
Nem minden egyedülálló szingli, de minden szingli egyedülálló?
Ez leginkább a hangsúlyokon múlik. Lehet valaki úgy egyedülálló, hogy azért bizonyos szükségleteit megoldja magának, mégpedig nem egyedül, hanem valaki mással, de attól még nem él egy elkötelezett kapcsolatban. Más helyzetben pedig lehet valaki úgy egyedülálló, hogy egyedül van, mint az ujjam, és senki nincs körülötte. Bármelyik változatot is nézzük, a nap végén az illető egy üres lakásba megy haza, és lehet, hogy könnyekkel áztatva a párnáját alszik el, mert annyira vágyik arra, hogy legyen valaki mellette, aki meghallgatja, valaki, akinek fontos, aki mondjuk akkor is magához öleli, amikor a főnöke kritizálta a munkahelyén. Ez ott van mélyen bennünk, szükségünk van egy ilyen társra, ha pedig ez nincs, akkor hiánylények maradunk.
Ha ez a hiány felerősödik, akkor könnyen áteshetünk a ló másik oldalára, hogy görcsösen vágyunk valakire, amit mások megéreznek rajtunk. Ilyenkor nem épp az ellenkező hatást fogjuk elérni?
A lóval az a gond, hogy a föld mindkét oldalán ugyanolyan kemény. Ha leesünk bármelyik oldalon, meg fogjuk ütni magunkat. Van egy angol kifejezés, a „neediness”, amikor valakinek nagyon-nagyon kell a másik, és ezt úgy sugározza, hogy érezhetően jelzi: most már mindegy, ki, de jöjjön már valaki, viszont ez borzasztóan taszító tud lenni a másik félnek. Ezért a kétségbeesést is meg kell tanulni kezelni. Azt gondolom, hogy nem minden állapotban vagyunk kapcsolatképesek. Ha ebben az állapotban vagyunk, akkor először el kell jutnunk arra a pontra, hogy önmagunkkal szembenézzünk, és azt mondjuk: jó, itt van egy olyan hiány, amit szükséges megoldanom ahhoz, hogy valakinek én legyek a lehető legjobb társ. Addig, amíg ez a hiány kiabál bennem – ennek a mélyén lehet például az, hogy önmagamat nem tudom elfogadni, nem tudom szeretni, de azt várom, hogy valaki más szeressen engem, és annak a másiknak a szeretetéből majd táplálkozik az önszeretetem is –, ez nem fog működni. Jézus mondta, hogy „szeresd felebarátodat, mint magadat”. Ehhez először rendben kell lennem önmagammal, hogy majd nyitott lehessek egy másik ember szeretetének a befogadására és arra, hogy szeressem őt.
Rendben lenni magammal: megérkeztünk az önismerethez?
Nem véletlenül kapcsolt be az önismeret, mert ez a kulcsa az egésznek. Ilyenkor kitűzhetjük célként, hogy ha eljutok erre a szintre, akkor majd vonzok egy olyan társat, akinek szintén van – ideális esetben – egy egészséges önismerete. Nehéz azonban definiálni, hogy mit is értünk egészséges önismeret alatt. Valójában egész életünkben úton vagyunk azért, hogy ezt elérjük, de ha van egy jobbára működőképes önismeretünk, akkor az már jó kiindulási pont. Hogy milyen elvárásaink vannak és hogy megtaláljuk-e azt az embert, akinek a személyiségjegyei vagy a külső vonásai hasonlók az elvárásainkhoz, az egy veszélyes játék. Ha csak a saját helyzetemből indulok ki, visszagondolva a tinédzserkori szerelmemre – mondjuk színésznők, énekesnők tekintetében –, én egész fiatal koromban a szőke, kék szemű nőket tartottam vonzónak. Ehhez képest lett egy barna hajú, barna szemű feleségem, és a világ összes kincsét nem adnám érte. Ezért legyünk óvatosak az ilyen konkrét elhatározásokkal.
Ha nem az igények és elvárások, akkor milyen jelekre érdemes figyelni?
Sokkal inkább a kompatibilitás elvét szeretném hangsúlyozni. Képzeljük ezt úgy el, mint egy tükörtojást. A tojást beleütjük a serpenyőbe, annak van egy közepe, a sárgája, és van körülötte a széle, a fehérje. Középen a sárgája jelképezi azokat a tulajdonságokat vagy személyiségvonásokat, amelyek elsődlegesen meghatározzák az identitásomat. Ez vagyok én. Ilyen például az értékrendem, a világlátásom, a hitem, a kultúra, amelyben felnőttem, a társadalmi réteg, amelyhez tartozom, az a nevelési stílus, amellyel a szüleim felneveltek. A külső kör, a tojásfehérje az olyan részekből áll, amelyek szintén fontosak az életben, de nem elsődleges meghatározói annak, aki én vagyok. Ilyen például a zenei ízlésem, a bioritmusom, hogy én egy korán kelő alkat vagyok inkább, vagy szeretek tízig aludni, de ide tartozik a lakberendezési stílusom is. A kapcsolatoknál sokszor azt figyelem meg, hogy az a dolog, aminek apropóján megismerjük egymást, az a külső körben van. Mondjuk találkozunk egy koncerten, egy fesztiválon és ugyanazt az előadót vagy együttest kedveljük, akkor az a téves következtetés alakulhat ki, hogy mi olyanok vagyunk, mint a borsó meg a héja. Majd egy hét alatt összeköltözünk és kiderül, hogy bent, a középső körben, a tojássárgájában semmi nem találkozik egymással. Ez egy inkompatibilis párosítás ugyanis, az ilyen kapcsolatok többnyire nem fognak sokáig működni. Azok a kapcsolatok viszont, ahol a belső körben megvan a kompatibilitás, hasonló világlátással, értékrenddel rendelkezünk, vagy van egy társadalmi vita, amire ugyanazok a hívószavak jutnak eszünkbe, ezeknek a kapcsolatoknak van nagy esélye arra, hogy egy hosszú távú, virágzó, akár élethosszig tartó kötelék legyen belőle.
A szinglik túlnyomó többsége a fővárosban és a nagyobb városokban él. Ez mi mindennek tudható be?
Érdekes összefüggés! Az egyik ok, hogy a túl nagy választék összezavaró lehet. Bizonyos fokig a szabadság nemcsak jó érzéssel tölt el bennünket, hanem szorongással is. Másrészt nagyon sok emberrel kapcsolatban lenni vagy nagyon sok embert látni nem egyenlő azzal, hogy valakit be is engedek. Egy kisebb, egy falusiasabb, vidékiesebb közegben például mindenki ismer mindenkit. Én egy kisvárosban élek, és amikor elmegyek vasárnap reggel a piacra, akkor engem legalább öt ember megszólít, és két mondatnál többet beszél velem. Amikor bemegyek a postára, akkor engem a keresztnevemen szólít, bármelyik ügyintéző is legyen a pultnál. Egy ilyen közegben sokkal nagyobb esély van a mélység, a kapcsolódás kialakulására. Ehhez pedig érdemes hozzávenni még egy tényezőt, különösen olyan fiatalok körében, akik jól képzettek, akik szeretnének karriert építeni. Egy nagyvárosi környezetben jó eséllyel beszippantja őket egy multinacionális cég. Ezek a szervezetek nagyon szép és vonzó képet mutatnak a vállalati kultúráról kifelé, hogy ez mennyire egy befogadó közeg, és egy egész osztály foglalkozik azzal, hogy a munkavállaló jólétét erősítse, de arról már senki nem beszél, hogy a belépéstől számítva igazából nincs életed. Mert reggel, ha időre mész dolgozni, akkor már szemrehányást kapsz, hogy tényleg ki kellett várni az utolsó pillanatot? Ha a munkaidő lejárt és az illető haza akar menni, akkor jön a kérdés: azért még lenne munka, most tényleg haza akarsz menni? Gyakorlatilag beszippantja az egész életét, és felületessé válnak a kapcsolatai a munkán kívül. Azért tudok erről viszonylag hitelesen beszámolni, mert nekem nagyon sok munkát adnak párterapeutaként ezek az intézmények. Azon az oldalon, hogy látom, mi minden történik egy-egy csapatépítő tréningnek nevezett rendezvényen, vagy éppen a másik oldalról olyan emberek révén, akiket a cég annyira kiszippant a családjukból, hogy nem tudják megmondani például, hogy a gyerekük hányadik osztályba jár.
Hogyan lehet elérni – ha egyáltalán –, hogy csökkenjen a szinglik aránya Magyarországon?
Én a bölcsőtől vagy a kályhától indulnék el. Azokban a családokban, amelyek alapvetően jól működnek, odafigyelnek a gyerekeikre, és a szülők úgy indulnak neki a gyereknevelésnek, hogy nem csak életben akarják tartani, nem csak azt akarják elérni, hogy fejezze be a tanulmányait, majd jusson be egy jó munkahelyre – ez már önmagában is egy hatalmas célkitűzés –, de azt is, hogy egy egészséges önértékelésű, emberekhez jól kapcsolódni tudó felnőtté váljon, akkor ez szinte magától megoldódik. Ezért én elsőként a szülőkre szeretnék apellálni. Ez a meggyőződés vezetett engem el ahhoz, hogy összeállítsak egy szülőakadémiát, mert azt, hogy milyen ember kerül ki a kezedből, eldöntheted és tehetsz érte. Felelős szülőkként nem engedhetjük meg magunknak, hogy elaludjunk a kormánynál. Fogjuk a kormányt a kezünkben, mert ha mi nem befolyásoljuk a gyerekünk fejlődését, mások fogják, csak őket más érdekek vezérlik. Mi vagyunk az egyetlenek, akiket értékek és nem érdekek vezérelnek a gyerekeink nevelésében. Ha olyan gyerekek kerülnek ki a kezünkből, akik tudják, hogy értékesek, akik meg vannak győződve arról, hogy bármi is történik, van két ember, aki tűzön-vízen keresztül megy értük, mert ők a szemük fénye, vagyis nagyon-nagyon értékesek kell, hogy legyenek, azok nem fogják hagyni kizsákmányolni magukat, nem fogják hagyni bántalmazni magukat. Azok képesek lesznek egészségesen kapcsolódni és nem kihasználni a másikat.
Szülőakadémia Mihalec Gáborral
Sokak szerint ma már sokkal nehezebb ismerkedni, akár az igazi szerelem után kutatni, mint pár évtizeddel korábban.
Nagyon sok párral dolgozom, általában 30-40 párnak a történetében vagyok párhuzamosan benne, ezen kívül rengeteg rendezvényen is találkozom emberekkel, és amikor megkérdezem, hogy hogyan ismerték meg egymást, nem látok különbséget azok között, akik valamilyen online platformon ismerték meg egymást, vagy azok között, akik mondjuk a szomszéd utcában nőttek föl. Ugyanolyan problémáktól szenvednek, de ugyanolyan örömeik is vannak, vagyis a kapcsolat későbbi szakaszát nézve nem látok szignifikáns különbséget a megismerkedés módjában. Nincs tehát baj azzal, ha valaki úgy ismerte meg a másikat, hogy egy alkalmazásban jobbra húzta a képét, ez önmagában nem jelent hátrányt. Viszont ha ilyen megoldásokat alkalmazunk, akkor annak tudatában kell lenni, hogy rengeteg a „ragadozó” – és most szándékosan használom ezt a kifejezést. Rengeteg ilyen ragadozó keresi a sebezhető személyeket, az olyanokat, akik egy kis figyelemre vágynak. „Cserkésszük be, használjuk ki!” Dolgoztam olyan párral, ahol az elhidegült kapcsolatban a feleséget egy ragadozó úgy meg tudott közelíteni, hogy anélkül, hogy egyszer is találkoztak volna személyesen, több millió forintot utalt át a számlájára. Az első szabály, amikor valaki egy digitális platformon keres társat, hogy fogjuk fel az egészet játékként. Semmi érzelmet ne tápláljunk addig, amíg nem néztünk fizikailag a másik szemébe. A ragadozók ugyanis pont abból élnek, hogy érzelmeket akarnak kiváltani a másikból, és képesek is erre, mert profik. Vannak emberek, akik egész nap benn ülnek egy dolgozószobában, és ezt teszik párhuzamosan tíz-húsz emberrel, és pontosan tudják követni a történetet, hogy kivel hol tartanak, valamint érzelmi kötődést alakítanak ki fizikai találkozás nélkül. Ezt nem szabad hagyni! Amikor pedig először találkozunk, akkor építsünk be apró védelmi elemeket! Beszélgettem egy hölggyel, aki nagyon józanul állt hozzá ehhez. Ő azt mondta például, hogy amikor először találkozott a férfival, aki aztán végül a férje lett, és nagyon szép házasságban élnek azóta is, akkor egy semleges és nyitott helyszínt jelölt meg a találkozásra, egy olyan helyet, ahol rengeteg ember van, és sokan látják, hogy mi történik. Emellett még megtette azt is, hogy a legjobb barátnőjének megírta egy sms-ben, hogy kivel és hol van, mikor tervez hazaérni, illetve hogy küld neki jelzést, miután hazaért, ha pedig ezt nem teszi meg, akkor baj van és a segítségére van szüksége. Lehet, hogy ez egy picit túl óvatos sokak szemében, de inkább legyünk elővigyázatosak.
Ez lehet, hogy most riasztóan hangzott, de épp az éberséggel lehet elkerülni a csalódást vagy akár a nagyobb veszélyeket. Van ebből kiút? Elérhető a romantikus filmekben sugárzott idea, miszerint boldogan éltek, amíg meg nem haltak?
Azt szoktam mondani, hogy legyünk szerelmesek, de ne legyünk vakok. De ez ne vegye el a kedvünket attól, hogy itt és most, 2024-ben is lehet nagyon boldogan együtt élni valakivel! Ma is találni sok olyan embert, akikben meg lehet bízni, akik képesek szeretni akár egy életen át. Ezért nem szabad bezárkózni vagy várni a társunkat, mint a sült galambot, hanem ehhez nekünk lépéseket kell tennünk még akkor is, ha adott esetben ki kell lépnünk a komfortzónánkból. Nemrég hallottam ezt a mondást: a komfortzóna a világ legkényelmesebb helye, csak éppen növekedés nincs benne.