Ragaszkodom, tehát vagyok?

Amíg egészséges keretek között maradunk, és úgy ragaszkodunk tárgyainkhoz, addig hobbinak is tekinthető a gyűjtésük, ám a kontroll elvesztése kényszerességgé válhat. Korábban magyar írók gyűjtési szokásain keresztül tekintettük át, hogyan hatnak személyes tárgyaik az alkotókra és műveikre. Most Üveges Anna pszichológus, a Lelkünk üzenete testünk útjain: a SzomatoDráma-hatásmodell című könyv szerzője segítségével annak jártunk utána, hogy mi áll a gyűjtési szokásaink mögött, mi befolyásolja a tárgyainkhoz fűződő viszonyunkat. A tárgyiasult világ hogyan határozza meg életünket? A gyűjtőszenvedély meddig tekinthető ártalmatlan hobbinak, és honnan számít kényszerességnek?

– Átalakult a fontossági sorrend, mert a tárgyakhoz kezdtünk el kötődni, miközben az emberi kapcsolatainkban gyakran tapasztalható a használati, adott esetben kihasználási tendencia, ami értékvesztést jelez. A tárgyaktól várjuk a biztonságot, és ha ez elveszik, az fokozódó szorongást eredményez, ami szinte népbetegséggé vált. Ez részben a fogyasztói mentalitás elterjedésének a következménye, emellett az ősi, túlélési ösztön is hatással van a viselkedésünkre, amelynek jelmondata, hogy szerezd meg és birtokold! A modern fogyasztói társadalomban uralkodó mentalitás olyan szokásrendet próbál ránk erőltetni, amelynek nem az a célja, hogy magabiztosan éljük meg magunkat és két lábbal álljunk a földön, hanem az, hogy manipuláció és nyomás hatására döntsünk. A megérzéseinkkel, valódi vágyainkkal összhangban maradásunkat a döntés pillanatában csak nehezíti, hogy a minket érő ingerek a feldolgozható mennyiség többszörösét teszik ki – fejtette ki Üveges Anna.

A szakember szerint a fontossági sorrend felborulása miatt könnyen sebezhetőkké és bizonytalanokká válunk. Olyan, a valóságban velünk nem önazonos értékrend illúziójába esünk, hogy az adott tárgy vagy annak felhalmozása a túlélésünket szolgálja. Viszont ez egy csapdahelyzet, mert az állandó manipuláció hatására alárendelt pozícióból vagyunk kénytelenek reagálni: ránk beszélnek valamit, ami újabb, szebb, miközben valójában nincs rá szükségünk. A gyűjtögetés még egészségesnek tekinthető, amíg azzal sem magunknak, sem a környezetünknek nem ártunk, nem befolyásolja negatívan az életminőséget. Bár sokan küzdünk a rendetlenséggel vagy a szemétfelhalmozással az otthonunkban, a kényszeres gyűjtögetés ezen túlmutat, komplexebb folyamat.

A szakember problémásnak tartja, amikor valaki kontroll nélkül, szinte megszállottan halmoz tárgyakat, amelyek idővel mindent elboríthatnak. Onnantól számít betegségnek, ha függővé válunk az adott tárgyaktól, ha károsítják az életvitelünket, a személyes higiéniánkat. Amikor már el sem lehet férni a felhalmozott tárgyaktól, az a tulajdonos hozzáférhetőségnek a hiányát is jelzi, semmilyen szinten nem lehet hozzá kapcsolódni, nem hajlandó a lakásából kimozdulni és az összegyűjtött tárgyaitól elszakadni fizikailag sem.

A gyűjtés kényszeressé válása – szerezni, birtokolni akarok – gyakran egy múltbéli, feldolgozatlan érzelmi trauma következménye – fejtette ki a traumafókuszú terápiát is alkalmazó szakember. Amikor ennek kóros formájával találkozunk, valószínűsíthető, hogy be nem gyógyult, hiányállapotban létező, fájdalmat átélő, sebzett részünk eltagadása, figyelmen kívül hagyása miatt nincs meg a megfelelő a kontroll a tárgyak gyűjtögetése, felhalmozása felett. Minél inkább tele a pohár, annál nagyobb mértékű lesz a válaszreakció: fizikai síkon próbálja betölteni a lélek azt az űrt, amire a valódi gyógyír egy mélyebb, érzelmi szinten és a múltban keresendő, nem a jelenben. Van az a pont, amikor be kell avatkozni egy kényszeres gyűjtögető életébe, mert annak formája kihatással van a körülötte lévőkre, az életvitele mások határait is átlépi – tette hozzá.

A kényszerű gyűjtögetést, mint kényszeres és függő viselkedésmintázatot, a pszichológia is komolyan veszi, több szakirodalmi hivatkozás és kutatás alapját képezi. – A testi és lelki tünetek közötti összefüggésrendszer vizsgálata, az egyéni élettörténet többet mesél arról, miért vagyunk hajlamosak függővé válni, mint a diagnózis önmagában. Azért is fontos ennek a kutatása, mert egyre több az érintett – ha nem a tárgyaktól függünk, akkor mástól, egy kapcsolattól, egy emléktől, a munkánktól is akár – mondta el Üveges Anna. Hozzáfűzte: a függőség alapja – legyen annak tárgya bármi – egy belső traumatikus tapasztalás, aminek a fájdalma elől úgy tudunk elmenekülni és annak újbóli átélése ellen védekezni, hogy távol tartjuk magunkat az érzéseinktől, a valóságtól. Ehhez, amíg nem történt meg a belső feldolgozás, külső dologhoz fogunk nyúlni. A fogyasztói kultúra hatása az is, hogy a függőségből úgy próbál kivezetni, hogy átszoktat egy másikra. Ez az ördögi kör addig tart, amíg a sebzettségünk is velünk, jobban mondva bennünk van. Minél jobban elszigetelődünk és elzárjuk az érzéseinket, minél több a feldolgozatlan, rendezetlen ügyünk, annál több dolog halmozódik fel a lelkünkben, amit a környezetünk is tükröz. Az otthonunk azt az érzelmi felhalmozódást, „torlaszt” képezi le, ami bennünk van.

A pszichológus fontosnak tartja, hogy merjünk rátekinteni és foglalkozni a sebzett részeinkkel akár szakember segítségével, akár egyéb önismereti módszerekkel. Egészen más dimenzióból láthatjuk ilyenkor magunkat. Együttérzőbb és érzelemgazdagabb életet teremthetünk magunknak ezáltal, mert igazából arra éhezünk, hogy a saját belsőnkkel legyen kapcsolatunk, érezzük a megtartó erőnket, a tengelyünket, ami biztonságot nyújt. Üveges Anna kifejtette: gyakran nehéz abból az illúzióból fölébredni, hogy ezt hosszú távon nem egy külső forrás fogja megadni. A sebzett részünk gyógyítása gyakran hosszú és minden szinten megtérülő tanulás eredménye, amire érdemes rászánni magunkat.

Gyökössy Endre a Lélek-ápolás című könyvében így ír: „Vannak, akik a túlzsúfolt lakásukból képtelenek megszabadulni egy-egy bútordarabtól, inkább mindennap kerülgetik, beleütik a térdüket, derekukat. Van, aki rabja egy kicsi szoba hatalmas ebédlőasztalának. Van, aki az emlékei rabja, a rossz szokásoké, vagy egy kapcsolat rabja. Ha eltárgyiasul egy személyes kapcsolat, fordítva is megtörténhet: elszemélyesedhet egy tárgyi kapcsolat. És ez sokszor jó! Amikor hosszasan gondozol egy cserép virágot, szinte már néven szólítod. Amikor van az »én székem«, és szeretsz ott ülni; amikor van az »én sarkom«, és az a fészked. Amikor az »én könyvem« az én Bibliám! De csak addig jó az ilyen kapcsolat, amíg az a valami, az a tárgy nem válik a bálványunkká” – írja a lelkigondozó a könyvében.

Tapasztalhattuk már, hogy egy tárgy miatt tudtunk közelebb kerülni egy másik emberhez. Amikor a tárgy segít kapcsolódni egymáshoz, utat nyit két ember között, például a másiknak ugyanolyan csészéje van, hasonló az étkészlete, vagy szintén nagy plakátgyűjtő. Ezek a kapcsolódások a létezésünkhöz szükséges érzelmekhez hoznak közelebb minket, amelyekhez pusztán a tárgyak és az akciók színes kínálatában nem férünk hozzá.

Üveges Anna felidézte, hogy társas lények vagyunk, szükségünk van arra, hogy egymás társaságában is otthon érezhessük magunkat. Bizonyos tárgyak pedig az elcsendesedésben, az imádságban segíthetnek, például a Biblia vagy egy imádságoskönyv. Ez a fajta tárgyi kötődés, ahogyan Gyökössy Endre is írja, nem addiktív, hanem a testi-lelki egészségünket védi, szolgálja.