Üde színfolt a Sajó partján

Ha a sajóvelezdi gyülekezetről kérdezik, Kotó Mihálynak legelőször az építkezés jut eszébe. – Visszatekintve az elmúlt húsz-harminc évre, örökös építkezésben voltunk és vagyunk, alig volt egy-két év szünet. Fizikálisan is: az épületeink megújultak, újak jöttek létre – például a gyülekezeti termünk –, és lelkileg is: sok fiatal csatlakozott, a környező településekhez képest a presbitériumunk is fiatal – fogalmaz a gondnok.

De nem csak az elöljárók között vannak többségben az ifjabbak, az egész közösségre nézve nagyobb arányban vannak jelen az időseknél. Ez pedig egyáltalán nem szokványos jelenség – ezen a vidéken pedig különösen nem az.

– Kihaló gyülekezetekről beszélünk ezt a régiót nézve – vagy legalábbis gyakran erre gondolunk. Sajóvelezd e tekintetben üde színfolt – állítja Pásztor Dániel lelkipásztor, és sietve hozzáteszi: – Ez egyáltalán nem az én érdemem. Nekem először két szó jut eszembe a gyülekezetünkről: kegyelem és hűség. Kegyelem, hogy az Isten gondoskodott rólunk, és „nemzedékről nemzedékre való az ő hűsége” (Zsolt 100,5). Ez esetünkben azt jelenti, hogy a tagok többségének már a szülei is ide tartoztak, rajtuk keresztül kerültek hozzánk. Sok-sok meghallgatott imádság van amögött, hogy ők – és most már az ő gyermekeik is – itt vannak vasárnaponként.

A lelki építkezés fontosságát hangsúlyozza Szegediné Ablonczy Tímea is, aki szerint ha ezt nem tapasztalnák, talán nem is tartoznának ide. – Felér egy lélegzetvétellel: a gyülekezetben levegőhöz jutunk. Nem csupán tagok, hanem jó barátok is vagyunk. Ismerőseinknek szoktuk mondani, hogy nekünk nincs szükségünk pszichológusra, mert itt van lelkigondozási lehetőség – mi is emberek vagyunk, rászorulunk arra, hogy kibeszéljük magunkból a dolgokat. Gyakran érezzük úgy a prédikációk után: ezt én is pont így gondolom, nekem szólt ez az üzenet – mondja a hitoktató, és hozzáteszi: – Szeretünk itt lenni. Ha valaki hiányzik az istentiszteletről, azt észrevesszük és szóvá tesszük, vajon mi lehet vele. Szerintem összetartók vagyunk. A legfontosabb pedig az Ige és az igehirdetés. Az egyik gyülekezeti tagunk erről így fogalmazott: a lelkészeink úgy prédikálnak, hogy az egyszerűbb és a tanultabb ember egyaránt megérti azt.

Az elhangzottakat Molnárné Kövér Erzsébet gyülekezeti tag véleménye is alátámasztja. – Olyanok vagyunk, mint egy család, itt úgy érezzük, mintha hazaérkeztünk volna. Már akkor is éreztem ezt, amikor általános iskolás koromban először kezdtem a gyülekezetbe járni. Ez azóta is így van: tudom, hogy ide bármikor nyugodtan jöhetek, és akár bajom, akár örömöm van, megoszthatom a tagokkal. Hálás vagyok azért, hogy részese lehetek ennek, és hogy a gyerekeinket is sikerült a gyülekezet viszonylag aktív tagjaivá tenni.

Arról, hogy ez a családias hangulat a nem tősgyökeres sajóvelezdiekre is átragadhat-e, Kovács Ilona vall. Habár a beosztott lelkipásztor maga is ebből az egyházkerületből származik, mégiscsak újként, „kívülállóként” érkezett ide. – Immár a hatodik évet töltöm itt. Azt tapasztaltam, hogy a sajóvelezdiek befogadók: végtelen szeretettel vettek körül érkezésemkor. Ezért nagyon hálás vagyok. Kitartó, a hitben élen járó, bibliaolvasó közösségről van szó, amely Isten útján akar járni – fiatalosan, lendülettel, őszinte ragaszkodásból. Nem megszokásból jönnek, hanem mert ide, egymáshoz akarnak tartozni.

Pásztor Dániel messzebbre tekint vissza – ahogy ő fogalmaz, „elég régóta” szolgál a településen. – Ha Isten engedi, akkor októberben lesz harminc éve. Ez az idő elegendő volt arra, hogy sok dolgot – nehéz időket és nagy-nagy örömöket, csodákat is átéljek itt. A velezdi gyülekezet szerintem olyan, amilyennek egy ideális családnak kell lennie. Ahol őszinték lehetünk, nem kell szerepeket játszani, nem kell azon gondolkodni, hogy elmondhatunk-e valamit vagy sem. Tudunk együtt örülni és terheket hordozni. Az istentiszteleti és egyéb alkalmak mellett mi le tudunk ülni együtt szalonnát sütni, beszélgetni, megélni a családi életet – fogalmaz a lelkipásztor. Rámutat: jó, hogy Kovács Ilona és ő bizonyos mértékben hasonlítanak, és nem klisékben gondolkodnak. – Ebben a harminc évben az istentisztelet számomra sosem azt jelentette, hogy én, a lelkipásztor felmegyek a szószékre, elkezdem hirdetni az Igét, mondom-mondom, a többiek meg csak hallgassák, tanuljanak – ez nem erről szól. Nekem is feltöltődés látni a gyülekezeti tagokat a padsorokban: hihetetlen, megfoghatatlan energiát kapok tőlük. Azt gondolom, hogy ez pont a családias, lelki kapcsolatból ered, amely pedig Isten Lelkének munkája. Jó így Igét hirdetni – állítja mosolyogva Pásztor Dániel.

Sajóvelezden körülbelül négyszáz református él, közülük kétszáztíz aktív tagot tartanak nyilván. Vasárnaponta átlagosan huszonöt-negyven, ünnepekkor hatvan-száz fő körül van az istentiszteleten résztvevők száma. Nem tagadják: az örömök mellett őket is érik küzdelmek. – Mint minden családnak, nekünk is vannak nehézségeink, de ezek néha jó irányba fordulnak át. Például amikor annak idején a tiszteletes úr elmondta, hogy püspökhelyettes lesz, önzően arra gondoltunk: akkor velünk mi lesz? De azután jött Ilona, és az ő igehirdetéseivel még gazdagabbak lettünk. Jól jöttünk ki a „rossznak” induló helyzetből – mutat rá Kotó Mihály. Pásztor Dániel pedig a kisgyülekezeti lét „hogyan tovább” félelmeit említi.

– Azt szoktam mondani a lelkészeknek: jó, ha készítenek tervet, mivel számolhatnak a gyülekezetükben öt-tíz év távlatában. Ilyenkor a kisgyülekezetek esetében felvetődik a kérdés, hogy lesz-e utánpótlás. Az idősek részéről újra és újra felbukkanó félelem: „Ha mi meghalunk, utánunk már senki sem marad.” Emlékszem, ezt hallottam harminc évvel ezelőtt is. Most, 2021-ben talán valóban kevesebben vagyunk, de ez abból is ered, hogy a faluközösség is csökkent. Az akkor ezerkétszáz-ezerháromszáz lelkes Sajóvelezden ma már csupán nyolcszáz fő él. Meg kell tanulnunk Isten kezébe letenni a jövőt – és megtenni mindent, amit ő tőlünk elvár – mutat rá a lelkipásztor, aki arra is kitér, a kis közösségek a templomaik, különböző épületeik sorsáért is aggódnak. – Örülök, hogy az épületeinket rendbe tudtuk tenni. A közösségünk ebben néhány évvel ezelőtt nagy áldozatot hozott. Ma már más a helyzet: be kell látni, hogy a gyülekezeteink anyagi teherbíró képessége nem engedi felújítások kivitelezését.

A koronavírus-járvány miatti gondok a helyieket sem kerülik el, de amennyire csak tudnak, alkalmazkodnak a helyzethez. A gondnok megjegyzi: nem tudnak arról, hogy bárki a közösségben kapta volna el a fertőzést. – Arra törekszünk, hogy az istentiszteletekről készült felvételek felkerüljenek a YouTube-ra. A zárt Facebook-csoportunkban visszanézhetők a felvételek, a régebbiek is elérhetők. Az a gond, hogy a legidősebbek csak akkor tudnak hozzáférni ezekhez, ha a gyermekek, az unokák segítenek ebben, és a személyes találkozásra most nincs lehetőség – féltjük a szülőket, nagyszülőket. De azt is tapasztaltuk, hogy amikor a korlátozások engedték, betartva az óvintézkedéseket sokan közülük ugyanolyan lelkesen eljöttek az istentiszteletekre, mint azelőtt – mondja Molnár Gábor presbiter.

Pásztor Dániel szerint Isten különös helyzetbe engedte a világot a járvánnyal. – Talán többek között arra is szeretne megtanítani, hogy értékeljük, becsüljük a közösséget, azt, amikor együtt lehetünk. A találkozás, az élő érintkezés hiányzik, van, amikor a szó szoros értelmében is: egy kézfogás, simogatás, ölelés – ezekben sokkal több van, mint gondolnánk. Sokan kérdezik tőlem: mikor fogunk ugyanúgy élni, mint a járvány előtt? Nekem az a vágyam, hogy éljünk másképpen, mint azelőtt, megtanulva mindazt, amire Isten ebben a helyzetben szeretne megtanítani. Jó lenne a kapott napokat, dolgainkat átértékelve folytatni az életünket a járvány után – fogalmaz a lelkész, és ki is fejti ezt: – Az időt most minősített időként élem meg. Gyakran gondoljuk, hogy huszonnégy óra sem elég, annyi dolgot szeretnénk megtenni. Illetve, hogy ha nem mi csináljuk, akkor nem lesznek elvégezve a feladatok – mert mi olyan fontosak, pótolhatatlanok vagyunk. Önmagunkat szorítjuk az idő rabságába.

A helyzet megoldására apró, de fontos lépéseket javasol a lelkipásztor: – Jelöljünk ki egy napot, amely a családé. Persze tudom, ez „kegyes papi szövegnek” tűnhet, sokan gondolhatják, hogy ezt képtelenség megcsinálni. De a mostani helyzet pont azt mutatja meg, hogy ha akarjuk és fontos nekünk, akkor igenis meg lehet tenni. Sok esetben csak rajtunk múlik, hogyan alakítjuk az időnket. Ennek felismerésére azért van szükség, mert a járványhelyzet megmutatta, mennyire gonoszok a napok (Ef 5,16).

Amit a vírusmentes időkből még nagyon hiányolnak, azok az évente megrendezett szabadtéri, szeretetvendégséggel összekötött zenés istentiszteletek a Sajó partján. – Erre a dubicsányi gyülekezetből is eljönnek, sőt a helyiek közül is többen vesznek részt rajta, mint általában – mondja Pásztor Ildikó gyülekezeti tag, a lelkipásztor felelesége rámutatva: ha kilépünk a templom falai közül, többeket lehet elérni. – Van, aki ilyen program után kapcsolódott be a lelki életbe – egészíti ki a lelkész. Emellett kirándulásokat, kötetlen közös programokat is szerveznek. – A szabadidőnket is együtt töltjük, és most már a gyermekeink is összejárnak – mondja a civilben informatikát oktató Molnár Gábor. – A gyermekek vasárnaponként gyermek-istentiszteleten találkoznak. Ez azért nagyon fontos, mert helyi iskola hiányában a hétköznapokon Putnokra, Kazincbarcikára és más helyekre járnak. Itt, ezeken az eseményeken találkoznak, ezek fogják össze őket – csatlakozik az elmondottakhoz felesége, Molnárné Kövér Erzsébet.

A sajóvelezdieknek – más gyülekezetekhez hasonlóan – a járvány miatt nehéz előre tervezniük, ráadásul új felálláshoz kell alkalmazkodniuk: ettől az esztendőtől lelkészük egyben az egyházkerület püspöke. Habár a helyzet új, a csapat bizakodó. – Szerintem megtaláljuk az egyensúlyt. Ha pedig épp nélkülöznünk kell őt, akkor büszkék vagyunk rá, hogy innen indulva, a mi lelkészünk végzi e feladatot. És nem vagyunk magunkra hagyva: itt van nekünk Ilona – vélekedik Szegediné Ablonczy Tímea. – Nem szeretném feladni a családomat: ha csak tehetem, továbbra is szolgálok, prédikálok itthon – teszi egyértelművé Pásztor Dániel, aki az egyházvezetői feladatot csak úgy vállalta, hogy nem kell elhagynia a települést. A püspök hisz a csapatmunkában, a tennivalókat megosztva szeretné elvégezni a munkatársaival: – Nem kell mindent a vezetőnek csinálnia. Ez tévedés.