Különösen igaz a cím Szabó-Nyulász Melinda bajkeverő meséinek szereplőire. Az animációs rendező ezúttal nem filmmel, hanem izgalmas mesekönyvvel kedveskedik olvasóinak.
Bajkeverő mesék – ez a könyvsorozatának címe. Talán ön is bajkeverő volt?
Sokáig azt gondoltam, hogy igen, mert szigorú anyukám volt, aki gyakran szabályozott. Aztán nemrégiben beszéltem az óvónénimmel, aki felülírta a korábbi gondolataimat. Móni néni úgy emlékszik, hogy csöndes, visszahúzódó gyerek voltam, aki mindent kirajzolt magából.
Mi lehetett az, amire évtizedekig rosszaságként emlékezett?
Apás kislány voltam. Jártuk az erdőt, a természetet, rengeteg erdei állat vett minket körül. Izgalmas csatangolásainkból gyakran késve, kócosan értem haza, amit anya talán jogosan nehezményezett.
Azonban ezeknek a csatangolásoknak máig tartó hatásuk van…
Gyermekként meg voltam győződve róla, hogy meséskönyvben élek, hiszen amit meséltek nekem esténként, az vett körbe a valóságban is. Élénken elő tudom hívni a gyermekkori élményeimet: látom magam játszani a búzatáblában, érzem az illatokat, a tűző napot a nyakamon. Az összes érzékszervemmel ott vagyok a helyszínen. Ez sokat segít, amikor a munkámban megteremtek egy világot.
Érdekes, hogy ezt mondja, mert a munkáit nézve pont az jutott eszembe, hogy mindegyik olyan, mint egy-egy gondosan, aprólékosan megtervezett világ.
Amikor rajzolok, valóban világokat, személyiségeket teremtek a rajzasztalon. Az adott karakter folyamatosan formálódik bennem: a múltját is elképzelem, hogy tudjam, honnan jön, és miért viselkedik éppen úgy, ahogy. Mindig belebújok a karaktereimbe, és mindegyik kicsit én is vagyok.
Melyikükkel tud a legjobban azonosulni?
Az állatokkal, akik rosszalkodnak. A mesesorozatom első részében sok nyuszit rajzoltam. Őszintén szólva indokolatlanul sokat. A nyuszik, mint a kisgyerekek a családban, mindenütt ott vannak, és előfordul, hogy váratlanul, a legelképesztőbb helyekről bukkannak fel. Nyulásznak hívnak, emiatt korábban nem rajzoltam nyuszikat, mert tartottam tőle, hogy cikizni fognak miatta. Nem akartam, hogy azt mondják: Melinda mindig nyulakat rajzol. Mostanra már túl vagyok ezen, el tudom viselni a gúnyos megjegyzéseket, úgyhogy ebben a mesekönyvben ott van az összes nyuszi, amelyet eddigi életem során nem rajzoltam meg.
Hogyan kezdődött az animációs pályája?
Nem voltam jó tanuló, és olvasni sem szerettem. A nővérem „okos típus” gyerek volt, és folyamatosan tömködött könyvekkel, amelyeket természetesen nem olvastam el. Aztán általánosban a kezembe nyomott egy könyvet, amelyet Sajdik Ferenc illusztrált. Ahogy megláttam, azonnal magához vonzott: vajon mi lehet ezekkel a figurákkal? Szinte átszaladt rajtam a történet. A nővérem attól fogva Sajdik-illusztrációs könyvekkel halmozott el. Akkoriban vettem észre, hogy ugrálnak, mozognak, megelevenednek előttem a figurák. Azt gondoltam, hogy ez természetes, és minden ember ugyanígy látja a figurákat. Tiszta szívből hittem a mesékben, nem érdekelt, hogy azt próbálják belém sulykolni, nem ez a valóság.
Aztán felnőttként animációs rendező lett, megteremtette a saját valóságát. Szóval végül mégiscsak igaza lett.
A bajkeverő mesékben ugyanez történik. Mindenki azt érzi, hogy neki van igaza. Ugye ismerős ez a helyzet a saját életünkből is? Hányszor bomlanak fel barátságok, családi kapcsolatok, mert mindenki meg van győződve arról, hogy neki van igaza. A mező közepén álló mesebeli házam szimbolika. Egy szép napon megérkezik a házhoz Arti és Mia egy hatalmas hátizsákkal, amelyben hozzák az életük tartozékait. Megpróbálnak az új helyen otthont teremteni. A mezei állatok viszont szeretnék megtartani az otthonukat, pont úgy, ahogyan addig volt. Ebből aztán számos konfliktus születik.
Kiknek szól a könyv?
Elsősorban az ovis és a kisiskolás korosztálynak, de remélem, hogy szeretik majd a felnőttek is. Ha kellő humorral tálalunk egy-egy helyzetet, arra vevők a szülők is. Amikor művészeti foglalkozásokat tartok, azt tapasztalom, hogy a szülőkből pillanatok alatt előbújik a gyermeki énjük, és addig ólálkodnak a rajzasztal körül, míg végül ők is alkothatnak valamit. A bajkeverő mesék sorozat minden részében valamilyen problémát mutatok meg egy élethelyzeten keresztül, ugyanis a nyuszik, sünök, cincek és varjak nem feltétlenül vannak egymás segítségére. Az üzenet pedig egyszerű és örökérvényű: meg kell tanulnunk elfogadni egymást, másként nem létezhetünk.
Ahogy nézegettem a könyvét, feltűnt, hogy nem a mesekönyvekben megszokott élénk színeket használja.
Mindig pasztellszínekkel dolgozom. Látom, hogy a mesekönyvekben előszeretettel használják az ütős színeket, de én kerülöm a harsányságot. Az alulszaturált színekben talán benne van a visszafogottságom is, csakúgy, ahogyan a reformátusságra is jellemző az egyszerűség és a letisztultság. A könyvben a vörös és a türkiz finomabb árnyalatait használom. A színek nincsenek túlhúzva, azonban rengeteg részletet rajzolok le, és a színszőnyeg segít, hogy észrevehessük az apró finomságokat. A gyerekek okosak, tiszták, megkeresik a képen, ami fontos számukra. A mesekönyvek által pedig formálhatjuk az ízlésüket.
A meséi jórészt a vidéken töltött gyerekkori élményeiből fakadnak, de már több mint huszonöt éve Budapesten él és alkot.
Szeretem a nagyvárosi életformát, annak ellenére, hogy vidéken nőttem fel. Mindkét helyen jól érzem magam. A férjemmel és egyben alkotótársammal, Atival sokat kirándulunk. Szeretünk feltöltődni a természetben, dolgozni pedig nagyszerűen lehet urbánus körülmények között is. Ami a szabadban történik velem, mindig kiváló inspirációs forrás. A múltkor ránk szakadt az ég a kirándulás közben, és már nem is magam láttam, hanem a következő könyvem figuráját, ahogy ott áll csuromvizesen, és túlméretezett kabátján kopog az eső.
Szóval tökéletes harmóniában van az életében a vidék és a város.
Mindkettőre szükség van. Egyszer majd készítek egy „városos” könyvet is. Nemcsak a képet, a város zörejeit is külön választom. Este egészen más hangokat hallok ugyanazon a városrészen, mint reggel, és ez izgalmas. Számomra mindig furcsa az a kérdés, hogy városban vagy vidéken jobb-e élni? Nekem ez olyan, mint amikor nekiszegezik a gyereknek, hogy anyát vagy apát szereted jobban? Hát micsoda kérdés ez?! Nyáron jó érzés mezítláb mászkálni a fűben, de szeretek magassarkúban kopogni a városban.
Ez két véglet.
Biztos benne? Képzelje el, ha a süppedős fűben magassarkúban tipegnék. A városban csinos cipőt húzok, a fűben mezítláb járok. Csak azt teszem, ami érzésre is jobb.
És az milyen érzés, amikor nem a saját alkotásait készíti, hanem megbízásból dolgozik? Ön készítette például a református egyház egyszázalékos kampányfilmjeit az utóbbi években, illetve a tavalyi karácsonyi kampányfilmet is, amely személyes kedvencem.
A Kőműves Kelemen musical refrénje ugrik be: „Nem lehet, nem lehet, Értsétek meg, nem lehet, Hit nélkül sem alkotni, Sem élni nem lehet.”