Ideje, hogy az irodalom, a viszonyainkban gyökerező irodalom ellentámadásba kezdjen – írta majd’ hat évtizede Németh László egyik vidéki színigazgató barátjának, aki arra kérte, fogalmazzon meg egy kiáltványt, amely az ő országos élcsapatnak szánt kamaraszínháza tervét népszerűsítheti. Bár a kivételes műveltségű gondolkodó és író – egyben író gondolkodó – kiáltványt nem írt, egy rövid esszében kifejtette, miért szükséges a közönség és az irodalom frigyének megújítása.
Úgy vélte, a magyarok egyre kevesebbet olvasnak, mert az anyagi javak megszerzésének bővülő lehetőségei új célokat ültettek az emberek lelkébe, az írók és olvasók közé a nyugati jellegű szórakoztatóipar nyomult be, élén a „hipnotikus hatású televízióval, mely kegyetlenség és érzékiség, bűnügyek és dalfesztiválok ingereivel hódítja el a potenciális olvasókat”, míg a sznob kisebbség a nyugati irodalom divatos neveiben találja meg külföldimádatának méltó táplálékát. Az általa alkotott „nemzet-ragasztó” metafora segítségével arra világított rá, hogy a nemzeti közösséget összetartó, évszázadok óta olvadóban levő kötő- avagy ragasztóanyagot csak megfelelő, magyar jellegű műveltséggel és erkölccsel lehet megerősíteni. Ez a ragasztóanyag a közösségi s egyben minőségi magyar irodalom, amely Bessenyeiék kora óta nemcsak egyfajta művészet, hanem „a nemzet lámpása”.
A teljes írás a Reformatusoklapja.hu oldalon található.
Örömmel látjuk honlapunkon, ahol számos cikkünk díjmentesen is elérhető – ez a tartalom előfizetéssel olvasható teljes terjedelmében.