Nagy Heródes nem a szabadítót látta Jézusban, hanem a trónját fenyegető veszélyt. A zsidó nép messiási várakozásai ugyanis nem túlvilági megváltóra, hanem nagyon is e világi, politikai és katonai vezetőre irányultak, aki helyreállítja Dávid házának dicsőségét és a zsidó nemzeti önrendelkezést. Éppen ezért tűnhetett úgy sokak szemében, hogy Jézus kereszthalála nem igazolja, hanem kizárja messiási küldetését.
A zsidó vallás az ókortól fogva monoteista, azaz egyistenhitű vallás. Ezzel mindig is kitűntek az őket körülvevő, többistenhívő közel-keleti népek közül, és ez a vallási felfogás évszázadokon át határvonalat húzott a zsidók és a környező népek között. Az egyistenhívő vallások közös tulajdonsága a próféták szerepének fontossága. A zsidó vallásban azonban – noha jelentős szerepet játszottak – nem ők állnak a középpontban.
A zsidók vallásának meghatározó eleme a kiválasztottság tudata. Ez a kitüntetett szerep a vallásuk fejlődésének egyik meghatározó tényezője. A különleges közösségtudatuk szorosan összefügg történelmi tapasztalataikkal, hiszen ez a nemzeti-vallási közösség évszázadok elteltével is kötődik ahhoz a területhez, amelyet egykor a magáénak tartott. A közösségtudatuk korán kialakult, magas szintje az őshazájukhoz, illetve annak elvesztéséhez is kapcsolódik. A nép szétszóródása, a természetes közegéből való kiszakítottság a zsidók számára a közösséget erősen összekovácsoló tapasztalattá vált. A hányattatás történelmi élménye – kiegészülve a haza és a biztonság átmeneti voltának tartós tudatával – meghatározó elemévé vált a zsidó közösségi identitásnak, és így a vallásnak is.
TÖRTÉNELEM ÉS TEOLÓGIA TALÁLKOZÁSA
Több ezer éves létének következtében a zsidó vallás hosszú fejlődésen ment át, míg el nem jutott a Kr. u. I. században kialakuló judaizmushoz. A szétszóratás minden területen sajátos helyzeteket alakított ki, amelyekre a helyi vallási tanítók különböző megoldásokat kínáltak – innen erednek a vallás gyakorlói közötti nézetkülönbségek. Az alapvető hitbeli tanítások azonban minden irányzatban fennmaradtak. Mindegyikben meghatározó a közös történelem és annak közösségben betöltött szerepe. A vallás alapja így nem pusztán elvont tanítás, hanem Isten és a zsidó nép közötti szövetség – a Berít Olám – ígérete, amely a történelem eseményeiben válik láthatóvá. Ezt a kapcsolatot a közös történelem hordozza és erősíti meg. A szent emlékezés héber kifejezése, a zikkaron (זִכָּרוֹן) több puszta visszagondolásnál a múltba. Az egyén mintegy behatol a közös történelemben lezajlott eseményekbe, így tudja azt befogadni és magáévá tenni, vagyis belül átélni a múlt eseményeit. Ennek a belső rendszernek az egzisztenciális feldolgozása, majd kivetítése és a közös feldolgozási mechanizmusok keresése a zsidók lételeme. A vallás központi tartalma tehát az emlékezés.
A múlt ilyen magas szintű tudatosítása nemcsak a történelmi emlékezetet formálja, hanem a jövőre irányuló várakozásokat is. Ilyen módon a múlt traumája iránti tiszteletből egyenesen következnek a jövővel kapcsolatban megfogalmazott igények, amelyek gyakran egyfajta jóvátételre vonatkozó vágy képét is ölthetik. Ennek a beteljesülését a Messiásnak kell elhoznia.
A teljes írás a Reformatusoklapja.hu oldalon található.
Örömmel látjuk honlapunkon, ahol számos cikkünk díjmentesen is elérhető – ez a tartalom előfizetéssel olvasható teljes terjedelmében.