A szenvedő, mégis győztes Isten Fia

A Krisztus követésére vállalkozó ember élete újra és újra csomópontokhoz érkezik, amikor keresztközelbe jut. A keresztút csomópontjában előttünk áll a balga emberi út és a keresztvállaló krisztusi bölcsességé. Két világ, két indulat, két erő.

Pál apostolnak is kétféle tapasztalata van a kereszt Krisztusáról szóló beszéd fogadtatásával kapcsolatban. Az egyik az, hogy a Krisztus keresztje elválaszt. Az egyik dühös lesz és megbotránkozik, a másik meg gúnyolódik, és a józan észre hivatkozik. Pál átélte, hogy kiűzték a zsinagógákból, és követ ragadtak ellene feldühödött hitsorsosai, és feledhetetlen negatív élményként vésődött belé, miként nevették ki a görög városok főterein, amikor a kereszt Krisztusáról és a feltámadásról beszélt.

Az igazán Krisztust hirdető ember és egyház minden időben találkozott ezzel a két hatással.

Krisztus áldozata és az ő követése az élő hit nélküli, csupán csak vallásoskodó embernek botrány, a kereszt pedig a megütközés tárgya. Az Isten Fiának szenvedése és halála kelepce, tőr, verem és hallatlan merészség, hiszen a vallásoskodó ember az Isten hatalmi megnyilvánulásaira kíváncsi. A vallásos ember világos jeleket vár, amelyekben Isten egyértelműen felfedi magát. Ő valójában az Isten csodáira, produkcióira kíváncsi. Őt egy erőszakos, hódító, háborús, agresszív, vérszomjas Isten érdekelné. De kit érdekel egy szenvedő Messiás? Ki hallott már ilyet? Hogyan szenvedhet az igaz? Vagy ha szenved, akkor nem is nevezhető igaznak! Milyen uralkodó az, aki gyöngéd és szeretetet hozó?

A hitetlen emberek sem tudnak mit kezdeni a kereszt Krisztusával. A kereszt Krisztusának a sorsa az értelem gyalázata, az ideák összetörettetése, esztelen rendellenesség. A hitetlen ideológiát vár Istentől, amely az ész számára áttekinthető, és meggyőző, logikus érveket tartalmaz.

Isten azonban sem a vallásosság, sem az emberi okoskodás lejáratott eszközeit nem választja a maga feltárására, megmutatására, hanem elképesztő formánál marad: a keresztnél.

A kereszt Krisztusának lehet harag és düh, gúny és csúfolódás a része, de érdekes módon minden nemzedékben támadnak olyanok, akiknek ez a magát odaáldozó Krisztus a vonzó. Érdekes módon mindig támadnak olyanok, akiken teljesül Jézus szava: ha felemeltetek a földről (a keresztre), mindenkit magamhoz vonzok (Jn 12,32), mert a kereszt Krisztusa nemcsak elválaszt, hanem össze is köt.

A keresztkötéssel összekapcsoltság – ez Pál apostol boldogító tapasztalata. Ahol a keresztről szóló beszéd célba talál, ott sziklák és szívek indulnak meg, válaszfalak omlanak le. A kereszt Krisztusa kezeket kulcsoltat imára, és kezeket fon egybe, szíveket tisztít, lomtalanít és tesz lakályossá, haragot enyhít, és bocsánattá alakítja a feszültséget, hitetlenséget rombol, és élő egyházat épít. Adja Szentlelkét, miközben feltámasztja bennünk az igyekezetet, és képessé tesz a jó cselekvésére, mert a bennünket is elérő szeretete átformál minket. Önző életünket kinyitja mások felé, mert rosszaságunk bilincseit felpattintja. A mi Urunk az így adott életfordulatokban lenyűgöző bölcsességgel és életre szóló ösztönző erővel hív el a Krisztus-követésre bennünket. Ezekben érezzük hatalmát, és ezek az ő bölcsességének bizonyítékai!

A megfeszített Krisztusról szóló beszéd közös nevezőre hoz: Isten és ember nagyszerű találkozási pontja Jézus Krisztus. Ezért számunkra a kereszt nem dekoráció, dísz, nem ékszer vagy jelvény, hanem az evangéliumi üzenet teljességének a szimbóluma, amely az Isten kitárulkozásának, odaadásának, várakozásának, nyitottságának a jele.

Milyen kifejező az, hogy a kereszt szárait minden irányban a végtelenbe lehet futtatni az egy középpontból! Fókusz is, amely összefogja a különböző irányból érkező szemsugarat. Nagyszerű koordináta-rendszer, amelybe elhelyezhetek mindent: életem megértett és érthetetlen eseményeit, az eget verő ujjongást és a mélyről feltörő sóhajtást, a hátratételt és a feladatot, a könnyűt és a nehezet. A kereszt koordináta-rendszerében minden a helyére kerülhet. Ránézve megtudom, hogy mi a szélessége, hosszúsága, mélysége és magassága az Isten szeretetének. Megértem a középkori szokást, amely szerint a haldokló kezébe adták a feszületet, vagy ha már nem tudta megfogni, a szeme elé tartották, hogy minden jusson eszébe, amit az utolsó percben tudnia kell, és ne felejtse: Krisztus életben és halálban, mindenütt vele van.

Bár a kereszthez az erőtlenség, a megalázottság, a hatalomvesztettség társul, Pál mégis azt mondja: a kereszt Isten hatalma és bölcsessége. – Kié a hatalom a keresztre feszítés pillanatában? – Azé, aki felállíttatta – mondja az emberléptékű válasz. – És hol van ebben az Isten hatalma? – Ott, hogy amit az emberek rosszul gondoltak, azt az Isten a kereszten jóra fordította.

Isten hatalma a kereszten, a „halál fáján” életet ébresztett. A testből, amelynek a megsemmisülés lenne a sorsa, húsvét reggelére örök testet formál. A keresztet nézőkből olyanokat hív el, akik bátorságra gyúlnak a látottaktól, és szolgálatra jelentkeznek. Nem elfutnak, hanem maradnak. A kereszten elkiáltott krisztusi szavak ott visszhangoznak a pusztítás, a szenvedés, az igazságtalanság ellen kimondott minden szóban. Ugyanis itt találkozott az Isten hatalma a mi keresztünkkel, hogy megtanítsa a nagy leckét: az én terhem, az én keresztem is benne van szálkaként, alkotórészként a Krisztuséban, és ő elhordozta az én bűneim terhét is.

Hatalom és kereszt soha nem találkozott így a világtörténelemben, és soha nem épült így egy címerbe. Egyszer került valóságos szinkronba, a Krisztus golgotai keresztjénél. De nem az ember hatalma és az ember keresztje találkozott, nem is az egyház hatalma és a világ nyomora, hanem az emberiség keresztje és az Isten hatalma! Ez olyan különleges hatalomkoncentráció, amely kiválaszt és üdvösségre akar juttatni: vallásost és hitetlent egyaránt megcéloz. Itt nincs különbségtétel kivételezett nép vagy elit műveltségű polgárok státusza alapján: zsidók és görögök, azaz a már régen kiválasztottak és a még Istent nem ismerő pogányok mind, egyaránt elhívottak. A lehetőség nyitott...

Embert próbáló lehetőség ez, ahogyan Gyurkovics Tibor egyik költeményében „próbakőnek” nevezte Jézust:
„Jézus próbakő.
Jézusra mindenkinek választ kell adnia. […]
Jézus próbakő.
Nagy, csillogó teher,
amit elvisz az ember,
vagy nem visz el. […]
Jézus olyan,
mint egy kereszt.
Két karja ki van tárva,
s átmetszi egy függőleges.”

Aki csak passzívan hallgatja a megfeszített Krisztusról szóló Igéket, annak a kereszt erőtlenségről, botrányról, ostobaságról és értelmetlenségről üzen.

De aki érti és éli is azt, amit Krisztus hirdetett, annak új kezdet, valóságos kiengesztelődés, mindent elrendező találkozás, kapcsolódási pont, az Isten bölcsen kegyelmes döntésének transzparense.

A Nagy Főpap bizalomépítése nem vallott kudarcot, hanem győzelmet aratott a bűn és a halál felett. Megtörtént a nagy áttörés: a szeretetadás és a kegyelemközvetítés. Vérveszteség és halál, kínok és pokoli érzések, árulás és tagadás, keserű pohár és töviskorona volt az ára. Így küzdötte át magát Jézus annak a titokzatos, láthatatlan világnak a különböző régióin – a bűn, halál, démonok szellemi birodalmán – a legfőbb helyre, Isten mennyei közelségébe. Van ebben valami nagyon örvendetes, biztató és megnyugtató híradás. Sikeres lett a célba érés. Egybefogott minden emberit és minden emberfölöttit.

A feltámadott Úr velünk együtt szenvedő társunk. Bátorító szimpátiától kísérve élhetünk, aki teljesen úgy, mint mi, kísértéseken ment át, de bűn nélkül. Olyan főpapunk van, akinek a látását nem vakították el sem az isteni távlatok, sem az emberiek.

Ő tudja, embernek lenni azt jelenti: állandó kísértésben élni, együtt élni a megkísérthetőség állapotával. Jézus bűntelensége tehát nem valami megközelíthetetlen isteni védettségből fakadt, hanem állandó tusakodás eredménye volt. Állandó tudatos döntéshozatal, egész földi élete feszült harcának az eredménye. Így volt ő egészen olyan, mint mi: ember. És így lett engedelmes Fiú, üdvösségszerző Krisztus.

Mivel Jézus járt ott, ahol mi, és semmi sem kerülte el őt, és ő sem került el semmit, ezért életünk vereségeiben is ő keres minket. Az együtt szenvedés, a megindultság, a szüm-patheia az egyik legjellemzőbb tulajdonsága. Ezért van neki nélkülözhetetlen szava hozzánk, amikor erőnknek, képességeinknek, erkölcsi életünknek a győzelmes csúcsain járunk. De Isten tudja, hogy a csúcsra járatás időszakai rövidek és ritkák. Sokkal több a völgy és az egyhangú síkság.

Megváltó Urunk gyarlóságaink, kudarcaink, vereségeink völgyeiig hajolt le. Odajött és odajön, ahol erőtlenek vagyunk és bizonytalanok, ahol nevetségesek és kicsinyesek, ott talál ránk, ahol felelőtlenek és számítók, hűtlenek és önzők vagyunk. Ott, ahol még viharnak sem kell jönnie, elég egy kis szellő, és könnyű kísértések is ledöntenek a lábunkról. Jön oda, ahol emberségünk fogyatékosságai, tökéletlenségei, végessége kétségtelenné lesznek. Ott talál meg, ahol magunkra aggatott szépségeink lefoszlanak rólunk, és szánalmas pőreségünk látható lesz. Ezért tereli a kísértések áradatában tekintetünket Igénk a győztes Krisztusra.

Urunk élete két legnagyobb kísértésének kell eszünkbe jutnia. Az egyik arra hívta, hogy hagyja el a szenvedés útját, azaz az ember útját. A másik kísértése az volt, hogy annyira vállalja az embert, hogy együtt vétkezzen velünk, vagyis hagyja maga mögött Istenfiúságát. Ő szenvedett, és nem követett el bűnt. Így nyertünk benne valakit, aki ott is hű, ahol már nincs senkink sem, ott is felment és megbocsát, ahol mindenki követ dob ránk. Ott is megért, ahol már mi sem értjük magunkat. Ő az egyetlen igaz szimpatizánsunk: irántunk való részvéte nem üres fecsegés, hanem együtt szenvedő, halálig hű szeretet.

A kegyelem trónusánál a feltámadott Úr irgalommal és segítséggel vár. Ilyennek látta őt Dietrich Bonhoeffer is: „Jézus Krisztus nem valamiféle magas emberség megdicsőülése, hanem Isten igenje a valóságos emberre; nem a bíró szenvedély nélküli igenje, hanem az együttérzőnek irgalmas igenje. Ez az igen foglalja magába a teljes életet és a világ minden reménységét.” Ilyen főpapra van nekünk szükségünk!

A kegyelem trónusa emlékeztet bennünket arra, hogy egyszer lesz trónváltás is. Életünk számadásakor a kegyelem trónját felváltja majd a Győztes Krisztus bírói széke. Járuljunk tehát bizalommal a kegyelem trónusához, hogy irgalmat nyerjünk és kegyelmet találjunk, amikor segítségre van szükségünk! A küldetésünk továbbra sem más: hirdetnünk kell, hogy ma még irgalmat nyerők és kegyelmet találók lehetünk.

Nyerni és nyerészkedni szerető világunk itt mégis megtorpan. Bizony drága dolog a kegyelem! Nem kapós a pénz, az akarnokság, a hatalom, a háború, az energiahordozók, az ököl és az erőszak közegében. Az ajándék kell, de az ajándékozó nem. Alacsonyabb helyről inkább fogadunk el juttatásokat, pedig az emberi kezek megaláznak, becsapnak, kisemmiznek. Csak a kegyelmes Krisztus bűnbocsánatát megragadó hit tehermentesít, és egyben ez tölt fel szolgálni segítő életenergiákkal.

Emelje magasra, jól láthatóvá téve az életünk Krisztust, juttassa el a hangunkat és a beszédünket minél messzebbre és minél többekhez, hogy az Isten bolondsága bölcsebb az emberek bölcsességénél, és az Isten erőtlensége erősebb az emberek erejénél!

A szerző a Tiszántúli Református Egyházkerület püspöke