A balatonszárszói diaszpórakonferencián hatvankét résztvevő osztotta meg tapasztalatait előadásokon, panel- és csoportbeszélgetéseken. Az esemény Balog Zoltán püspök áhítatával kezdődött, majd Steinbach József püspök köszöntésében a diaszpórában élő és szolgáló magyar református közösségek helytállását méltatta. Őt Mező István Mózes, a Magyarországi Református Egyház Zsinati Hivatalának vezetője követte, aki a Kárpát-medencei és diaszpóraosztály munkáját ismertette. Sógor Csaba, az osztály vezetője előadásában a modern diaszpóra lényegét így fogalmazta meg: jelen lenni a világban. Gér András László zsinati tanácsos a 2008-as diaszpórakonferencia ajánlásait idézte fel, hangsúlyozva, hogy az akkor megfogalmazott célok ma is időszerűek.

A konferencia panelbeszélgetései a magyar református diaszpóra átalakuló helyzetére és jövőbeli feladataira összpontosítottak. A résztvevők rámutattak: a szórvány világa ma már rendkívül sokszínű, hiszen egészen más helyzetben vannak a történelmi emigrációból kinőtt észak-amerikai gyülekezetek és a Nyugat-Európában kialakult új, mobil közösségek. Míg az előbbi régióban sok helyen saját templomok, intézmények és több generáción átívelő közösségek őrzik a magyar református örökséget, addig utóbbiban a gyors helyváltoztatás, a folyamatosan cserélődő tagság és a bérelt közösségi terek miatt jóval törékenyebb gyülekezeti struktúrák alakultak ki.

Többen hangsúlyozták, hogy a diaszpóraszolgálat speciális felkészültséget igényel: nyelvtudást, kulturális érzékenységet, missziói szemléletet, közösségszervezői készséget és nagyfokú személyes teherbírást. Felvetődött a teológiai képzés megújításának szükségessége, ösztöndíjprogramok indítása, valamint a világi munkatársak és laikus szolgálattevők képzésének fontossága, akik bizonyos területeken át tudnák venni a lelkipásztorok feladatait.

Szó esett a generációváltásról és az identitásőrzésről is. A résztvevők szerint a második és harmadik generációban egyre gyakoribb, hogy a fiatalok már kevésbé beszélnek magyarul, ami a missziót és a közösségi építkezést egyaránt nehezíti. Többen hangsúlyozták, hogy a diaszpóragyülekezetek egyszerre lelki és kulturális központok: az emberek nemcsak istentiszteletet keresnek bennük, hanem kapcsolódást, közös nyelvet és otthonosságot is. Ugyanakkor figyelmeztettek arra is, hogy könnyen pusztán kulturális találkozóhellyé válhatnak, ha a hitbeli tartalom háttérbe szorul.

A panelbeszélgetések kitértek a vegyes felekezetű gyülekezetek helyzetére, a hétvégi iskolákra, a hittanoktatásra, valamint az online szolgálatok szerepére is. A résztvevők szerint az online kapcsolattartás ma már nélkülözhetetlen a diaszpórában, azonban nem helyettesítheti a személyes jelenlétet és a gyülekezeti kapcsolatokat. Emellett hangsúlyozták az észak-amerikai templomok, gyűjtemények és egyházi intézmények megőrzésének jelentőségét, amelyek nem pusztán ingatlanok, hanem a magyar református identitás történeti emlékei.

A legutóbbi, 2008-as diaszpórakonferencia ajánlásait kiegészítve a fórum résztvevői új nyilatkozatot fogadtak el, amelyet a következő napon ülésező Generális Konvent elé terjesztettek.

Mi az, amit Európában a legnehezebb elképzelni a kanadai szórványéletből?

Leginkább a távolságokat. Brit Columbiában jelenleg én vagyok az egyetlen magyar református lelkipásztor, sőt most már katolikus pap sincs, ezért rengeteget kell utaznom. A Vancouveri Első Magyar Református Egyházhoz tartozom, emellett rendszeresen járok a mintegy négyszáz kilométerre fekvő Kelownába is, így gyakran repülök. Vancouver-szigetre is folyamatosan hívnak. Nemrég azt mondták, hogy a kétórás kompút túl hosszú, inkább kifizetik a hidroplánt. Ezekben a szétszórtan élő kis közösségekben óriási az éhség Isten Igéjére. Éppen ezért szerettük volna létrehozni a magyar diaszpóramissziós egyházmegyét, hogy őket is el tudjuk érni. Bár végül nem ebben a formában valósul meg, mégis hatalmas lehetőség nyílt meg előttünk: a Kanadai Presbiteriánus Egyház missziós alapja öt évre három lelkipásztori állás finanszírozását vállalja. Most arra várunk, hogy a júniusi zsinat jóváhagyja a tervet. Ha ez megtörténik, megkeressük a megfelelő embereket a szolgálatra.

Mit jelent mindez a gyakorlatban?

Három nagy körzetet határoztunk meg. Az első a nyugat-kanadai, amely Lethbridge, Edmonton, Regina, Saskatoon és Winnipeg térségét fogná össze. Ez óriási terület. A második kisebb Dél-Ontarióban: Hamilton, Kitchener, London, Niagara Falls és Welland. Az elmúlt években sok magyar, főként fiatal család költözött ide. A harmadik missziós terület a kelet-kanadai, Montreal és Ottawa központtal. Itt szolgált korábban Péter László, illetve Szabó Péter is, ők már nincsenek közöttünk. Utánuk két rendkívül mély lelkiségű közösség maradt lelkipásztor nélkül: pietista gyökerűek, az Úrhoz és az Igéhez ragaszkodók. Jelenleg a presbiterek és a hívek hite tartja össze őket, de hosszú távon lelkész nélkül mégsem lehet ugyanazzal az erővel és intenzitással fenntartani a gyülekezeti életet. Új-Fundland és Labradorban, illetve az atlanti tartományok vidékén szintén tudunk magyar protestánsokról. Abban reménykedem, hogy az ötéves missziós támogatás nem a lassú megszűnést kíséri végig, hanem valódi és megerősödő lelki központok születnek belőle.

Amikor Hannover közelébe költöztek, Menkéné Pintér Magdolna még nem gondolta, hogy ott kezdődik majd az a huszonnégy éves diaszpóraszolgálat, amely során Hamburgban, Brémában, Hannoverben, Hildesheimban, Braunschweigban és Göttingenben magyar protestáns közösségeket pásztorol majd. A kezébe nyomták a hannoveri magyar istentiszteleteket szervezők telefonszámát, ezért felhívta őket, hogy értesítsék majd az alkalmakról, mert szívesen elmenne. A beszélgetés után döbbent rá: elfelejtette megemlíteni, hogy ő maga is lelkipásztor. Akkoriban egyéves kislányával volt otthon, ezért – mint mondta – eszébe sem jutott ezt is hozzátenni. Nem sokkal később már őt kérték fel a magyar istentiszteletek megtartására, előbb Hannoverben, majd Braunschweigban is. Másfél évvel később a hannoveri presbitérium az Evangelische Kirche in Deutschland (EKD) támogatását kérte ahhoz, hogy hivatalosan is munkába állhasson. Ekkor derült ki, hogy van egy tizenhárom éve betöltetlen magyar lelkészi állás. – Az egész úgy hullott az ölembe – idézi fel ma, nyugdíjba vonulása után.

A világ azonban mára alapvetően megváltozott. A németországi magyar gyülekezetek hosszú időn át biztos háttérre támaszkodhattak. Az EKD támogatásának köszönhetően a legtöbb közösségnek saját lelkipásztora lehetett, ami a szétszórtságban élő magyarság számára óriási jelentőséggel bírt: nemcsak saját közösségeik megtartásában játszottak fontos szerepet, hanem a nyugat-európai magyar protestáns kapcsolatok ápolásában is. A Németországba érkező magyarok közül sokan – különösen az otthon is aktív egyházi életet élők – próbáltak kapcsolódni a helyi gyülekezetekhez. Tapasztalata szerint azonban a legtöbben hamar megérezték, mennyire más a német gyülekezeti kultúra és közösségi lelkület, mint amit Magyarországról vagy Erdélyből hoztak magukkal. A diaszpórában ezért különösen felértékelődik az anyanyelvű igehirdetés és az a közeg, ahol az ember otthon érzi magát. Észak-Németországban mindehhez erősen kapcsolódik a református identitás is.

Időközben azonban az EKD megszüntette támogatását, és egyre nehezebb lelkészeket találni. Néhol már csak helyettesítésekkel vagy nyugdíjas lelkipásztorok, esetleg ösztöndíjas teológusok segítségével tudják megoldani a helyzetet. A helykeresés is állandó nehézség. Hannoverben csaknem hetven éve biztosított a magyar közösség otthona, más városokban azonban folyamatosan keresni kellett a megfelelő helyet az alkalmakhoz. A hat észak-németországi gyülekezet közül több ma is bérelt helyen működik. Brémában például egy nagy belvárosi templom egyik termében váltja egymást számos különböző közösség. – Mindenhol vendégek vagyunk – jellemezte a mindennapi működést. Sokszor nem is az a kérdés, lenne-e igény egy programra, hanem hogy sikerül-e megfelelő időpontban és a megszokott helyen termet kapni hozzá. A szétszórtság különösen a fiatalok között érezhető. Az elmúlt években ezért új formákat kezdtek keresni: havonta egyszer online beszélgetéseket tartanak, emellett együtt túráznak, beszélgetnek, este pedig sokszor közös bibliaórával zárják a napot.

Különösen fontosnak tartja, hogyan fordulnak a második generációhoz. Többen már akcentussal vagy bizonytalanabbul beszélik a nyelvet, mégis ragaszkodnak magyar identitásukhoz és református hitükhöz. Jelenleg tizenöt-húsz fiatal alkotja a legelkötelezettebb magot Észak-Németországban. Meggyőződése, hogy a diaszpórában az ifjúsági szolgálat rendkívül személyfüggő. A bizonytalanság ugyanakkor új felelősségvállalást indított el. Úgy gondolja: ha azok az emberek, akik ma is hordozzák a közösségeket, együtt maradnak, akkor hosszabb távon is lesz jövőjük ezeknek a gyülekezeteknek. Azt viszont világosan látja, mennyi múlik azon, milyen ember érkezik szolgálni. Könnyű építkezni a kis létszám miatt – mondja –, de ugyanilyen könnyű szét is rombolni. – Rengeteg függ attól, hogyan viselkedik a lelkész. Egész közösségek mehetnek rá erre.

Milyen légkörben zajlottak a konferencia beszélgetései?

Az országgyűlési választások után és a közegyházi előtt találkoztunk újra, tehát sok szempontból vákuumhelyzetben vagyunk, de a Szentlélek a légritkított teret mindig betölti. Magunk között lehettünk, és őszintén beszélhettünk a szórvány kérdéseiről. Öt nagy témában tartottunk fórum- és csoportbeszélgetéseket, ezekből született meg a zárónyilatkozat. Ennek egyik legfontosabb eleme, hogy kétévente szeretnénk hasonló konferenciát rendezni. Az egységnapokon eddig is jelen voltak a diaszpóra képviselői, de a sajátos kérdéseikre kevéssé jutott tér és idő.

Melyik kérdés bizonyult a legsürgetőbbnek a diaszpóra jövőjét illetően?

Egyértelműen a lelkipásztoroké. Itthon is egyre kevesebben készülnek gyülekezeti szolgálatra. Még nincs súlyos lelkészhiány, de a 2030-as évekre ez megváltozhat. Hogyan tudnánk segíteni másokon, ha nálunk sincs megoldva a probléma?

Több lehetőség is felmerült. Például az, hogy teológushallgatók ösztöndíjjal töltsenek egy évet külhoni közösségekben. Emellett szóba került a laikusképzés: hogyan lehet presbitereket és nem lelkészi szolgálókat bevonni bizonyos pasztorációs feladatokba. Luxemburgba például havonta egyszer a Dunántúlról utazik ki egy lelkipásztor, és ez jól működik. Ugyancsak fontos lehet a testvérgyülekezeti kapcsolatok erősítése.

Hogyan lehet megőrizni a diaszpóra református örökségét a következő generációk számára?

Úgy, hogy a templomaink ne csak épületek maradjanak, hanem újra lelki házzá váljanak. Persze fontos az ingatlanok, az irattárak és a történeti örökség megőrzése is, hiszen kérdés, mi lesz azokkal a templomokkal, gyülekezeti házakkal, amelyeket az őseink hoztak létre...

Jó példa a debreceni diaszpóraközpont, ahol a gyűjteményeket kutatható módon dolgozzák fel. De egy templomot végső soron csak akkor lehet megtartani, ha él benne gyülekezet.

Miről volt a legnehezebb beszélni?

A konfliktusokról. A hitvallási kérdésekről, a személyi ellentétekről, a vagyoni vitákról. Időről időre megjelennek olyan irányzatok, amelyekkel a magyar református közösségek nem tudnak azonosulni, és ilyenkor gyakran kérik az anyaegyház támogatását. Elhangzott egy fájdalmas, de igaz mondat: kevesen vagyunk, mégis képesek vagyunk egymással összeveszni, megsértődni, majd új közösségeket létrehozni, holott inkább összefogásra volna szükség.

Miért nélkülözhetetlen a hazai egyházi vezetők személyes jelenléte a diaszpórában?

Az ott élőknek érezniük kell, hogy nincsenek elfelejtve – a találkozásnak gyógyító ereje van. A legközelebbi kiemelt alkalom, amelyre szeretnénk eljutni, az argentin magyar református gyülekezet hetvenedik évfordulója lesz. Óriási dolog, hogy onnan is eljöttek erre a konferenciára, hiszen csaknem tizenkétezer kilométeres, mintegy húszórás utat vállaltak ezért. Külön köszönet illeti azt a lelkésznőt is, aki félévente kiutazik hozzájuk, és pásztorolja a közösséget.