A lelkipásztori hivatás olyan, akár a szántó-vető paraszti munka: mélyen ismerni kell hozzá a földet, az elhintett magokat azonban nem a lelkész aratja le, hanem az Úr, vallja Berkesi Gábor, a Budapest-Pozsonyi Úti Református Egyházközség nemrég nyugalomba vonult lelkipásztora. Több mint három évtizedes szolgálatának tapasztalataiból merített lapunknak: vallott a sebes lélek vigasztalásáról, hit és zene találkozásáról és arról, mi adja gyülekezetük fészekmelegét.
Kevesen múlott, hogy most nem az Operában beszélgetünk...
Igen, gyermekkorom óta szerelmem a zene, tagja voltam az Opera gyerekkórusának, később zenei gimnáziumba jártam, művészi pályára készültem. Érettségi után nem döntöttem el azonnal, hol tanulok tovább, mert nem volt kötelező februárig jelentkezni, mint napjainkban. Aztán a bátyám, Berkesi Sándor, aki Debrecenben karnagy, hívta fel a figyelmemet, hogy háromhetes kántorképzőt tartanak a református kollégiumban. Elmentem, és ott választ kaptam rá, mi az én utam, majd jelentkeztem a Debreceni Református Teológiai Akadémiára.
Nem bánta meg a döntést?
Egy percre sem. Nem mondom, néha a bátyámat nézve viszketett a tenyerem, hogy én is de szívesen vezényelnék! De lelkészként is kaptam lehetőséget arra, hogy ezzel a szenvedélyemmel foglalkozzak: kilenc évig vezettem a Ráday kórust Budapesten, most pedig a gyülekezetünkhöz tartozó Hálaadás kórus tagja vagyok, akikkel Vivaldi Gloria című kis oratóriumát is előadtuk. Ha szükséges, kántorkodni is szoktam.
Berkesi Gábor, a Budapest-Pozsonyi Úti Református Egyházközség nemrég nyugalomba vonult lelkésze
Az istentiszteletekre sem síri csendben készülök, mindig szól mellettem valamilyen muzsika, nagy kedvencem az oratorikus zene, többek között Rachmaninov orosz zeneszerzőtől a Vecsernye. Zenehallgatáskor nem várt gondolatok szabadulnak fel.
A Pozsonyi úton kezdte meg szolgálatát. Budaörsre hívták, ahol tíz éven át szolgált. Az ottani időszakot napsugaras korszakként jellemzi. Miért döntött úgy, hogy visszatér a XIII. kerületbe?
Annak idején úgy engedtek el Budaörsre, hogy ha úgy adódik, visszavárnak. Akkor arra gondoltam, hogy ha itt bársonyszék vár és hatalmas gyülekezet, nem jövök. Ha viszont baj van, akkor igen. Amikor aztán azzal kerestek meg, hogy szükség van rám, mert gazdátlanná vált a gyülekezet, úgy éreztem, segítenem kell.
Hogyan kezdte meg a munkát?
A szavaiból úgy tűnik, valóban nem bársonyszék fogadta. Merétey Sándor akkori budakeszi lelkész mondta nekem: „Barátom, mindig csapatban gondolkozz! Ha különcködsz, meg fogsz bukni.” Megfogadtam a tanácsát. Az első konfirmandusom és a felesége vállalták, hogy segítenek elindítani a gyerekmissziót, én pedig az ifimunkát vettem kézbe. Az orgonistánk, kiváló adminisztrátorunk és könyvelőnk mindenben támogattak. Akkoriban hatvan-hetven fő járt istentiszteletekre – ez a szám fokozatosan emelkedni kezdett.
Hitvallása, hogy „aki lelkésszé lesz, emberré lesz”. Hogyan értsük ezt?
A Bibliában mennyei modellt kaptunk: az Isten emberré lett. Mekkora minőségromlás ez, Jézus mégis vállalta! Ezt bízta ránk is: emberré lenni, és a másikban az embert látni. Életigém Pál rómaiakhoz írt levelének alábbi sora is: „Ha lehetséges, amennyire tőletek telik, éljetek minden emberrel békességben.” (Róm 12,18) A gyülekezet tagjai gyakran keresnek fel. Tíz emberből kilenc nem tanácsot kér, csak meghallgatást. Ahogyan a beteg test tünete a láz, úgy a sebes léleké a panasz. A magyar ember génjeiben hordozza a keserűséget, hiszen a népünk rengeteget szenvedett az elmúlt századokban, említsük akár csak Trianont. Emiatt szeret panaszkodni, és nem azt keresi, amiért hálás lehet, hanem amivel elégedetlen. Nekem azonban mindig is a vigasztalás hirdetése volt a célom, nem az ostorozás.
A teljes írás a Reformatusoklapja.hu oldalon található.
Örömmel látjuk honlapunkon, ahol számos cikkünk díjmentesen is elérhető – ez a tartalom előfizetéssel olvasható teljes terjedelmében.