Az egész világot megrázta a csernobili atomerőmű 4-es reaktorának robbanása 1986. április 26-án. Az azóta eltelt négy évtized alatt sem gyógyultak be a pusztítás testi, lelki és környezeti sebei. A Lenin nevét viselő blokk megsemmisülése máig ható genetikai elváltozásokat okoz generációkkal később világra jövő újszülöttekben. Akik a pokol tornácán dolgoztak, a közelben éltek, vagy azonnal meghaltak, vagy rosszindulatú daganat végzett velük, hosszú szenvedésre kárhoztatva a vétleneket. A mentésben részt vevő orvosok, ápolók, tűzoltók, katonák, katasztrófaelhárítók és építőmunkások közül ma már szinte senki sincs életben. A túlélők egyike Szöllősy Tibor, a técsői kórház ideggyógyászati osztályának vezető főorvosa, akit Csernobilba vezényeltek menteni a menthetőt, gyógyítani, akit még lehet. A nyolcvanhat éves református főorvos jó egészségnek, kiváló testi és szellemi állapotnak örvend, ráadásul jó humorral is megáldotta Isten. Vásárosnaményi otthonában idézzük fel vele a negyven évvel ezelőtti emberi, orvosi és hitbeli helytállást.
Honnan tudott a katasztrófáról?
A Szovjetunió hadilábon állt a hiteles tájékoztatással. A hivatalok úgy vélték, jobb, ha az emberek minél kevesebbet tudnak a körülöttük zajló világról, különösen a katasztrófákról. Egy hónappal később felhívott a técsői kórház igazgatója, a közvetlen munkahelyi vezetőm, és közölte: felsőbb utasításra Csernobilba vezényelnek egy asszisztenssel és egy sofőrrel, mert a helyzet sok orvost kíván. – Mit hallottál róla? Ott valahol valami történt – kérdezte. – Túl sokat nem, a térképen néztem meg, egyáltalán hol van. Szülővárosomtól ezerkétszáz kilométerre fekszik, nem messze Kijevtől – válaszoltam. De a parancs az parancs. Katonaviselt, fegyelmezett emberként tudtam: ez nem kérés. Készülve az útra, felhívtam az igazgatót: mit vigyek magammal? – Hány éve vagy főorvos? Akarsz még dolgozni? Akkor gondolkozz! – azzal letette a kagylót. Nem lettem okosabb. A legszükségesebbnek vélt orvosi eszközöket, némi gyógyszert, esőkabátot, sátrat, ponyvát csomagoltunk, és elindultunk az ismeretlenbe. A vörösbor egyes összetevőinek gyógyhatását ismertük, mégis a vodka győzött. Talán használhatjuk fertőtlenítésre…
A nyomasztó hangulat lassan eluralkodott
Mit tapasztaltak az út folyamán?
Egyre kétségbeejtőbb tájakon haladtunk keresztül. Védőöltözetben mosták az utakat, a növényzeten is szemmel látható volt a pusztulás. Csernobilhoz közeledve katonai ellenőrzés után folytathattuk az utunkat. A fényképezőgépet elvették, mobiltelefon akkoriban nem létezett. Az egyik legsúlyosabban érintett városban, Pripjatyban még a madarak is másképp csicseregtek, a fák a tavaszi zöld ruhájukat vörösre cserélték. Embereket alig láttunk.
A nyomasztó hangulat lassan eluralkodott rajtunk. A második világháborús filmekben mutattak be ilyen képeket: a félig összetákolt házak előtt a lócákon hallgatag emberek bámultak maguk elé. Tiltótáblák mindenütt: mosakodni tilos, enni tilos! A pusztulás és a kilátástalanság horrorisztikus látványt rajzolt ki. Fogalmunk sem volt, hogyan cseppentünk ide, és mit tehetnénk a magunk szerény eszközeivel a felfoghatatlan méretű tragédiában. Több évtizedes ideggyógyászati orvoslás tapasztalatával az Úrhoz imádkoztam, mutasson nekünk kiutat, és adja áldását a szakmailag áldatlan küldetésre. Hajnali ötkor telefon ébresztett: Na, mennyit mértetek? Mint a klasszikus viccben: mi mennyi?
A Geiger–Müller számlálót azért sem használtuk, mert más mértékegység szerint mutatták az adatokat. Én eddig tankok, repülők, ágyúk szennyezettségét mértem, ráadásul ötvenszázalékos hibahatárral működött a technika. A röntgen és a milliröntgen átszámítását és a tényleges értékeket prózai módon határoztuk meg: ha Csernobil felől fújt a szél, 2 és 2,1-2,2 milliröntgennel számoltunk, ha megfordult a szél, már „csak” 1,8-1,9-es adatot tarthattunk elfogadhatónak. A fák Csernobil felé eső része barnás, vöröses színű volt, míg az ellenkező világosabbnak tűnt. Sok négyzetkilométeren megégett a növényzet, a moha tárolta a legtöbb radioaktív szennyeződést.
Mikor találkoztak először az atomrobbanás nyomaival?
Az atomerőművet övező tíz kilométert elnevezték 1-es zónának, mi annak határán, de már a 2-es zónában rendezkedtünk be. Félig kész iskolában kaptunk szállást: lószőr matraccal borított vaságyakon aludtunk, ágynemű helyett pufajkák szolgáltak. Az orvosi rendelőt a majdani WC-nek szánt helyiségben rendeztem be.
A főhadiszállásunkat Borovkában jelölték ki. Felsorakozott előttünk a falu népe, élükön a párttitkárral, a faluvezetővel és a kolhozelnökkel. Rögtön azzal kezdték, ne kérjünk semmit, mert nekik sincs semmijük! Majd hozzátették: – Sőt, ha már itt vannak, kezeljék az itteni betegeket is! – A magas vérnyomás, a sztrók, az alkohol félreismerhetetlen jelei bevésődtek a helyiek tekintetébe. Az erdőben sugárfertőzött gombát és epret szedhettek, a lassan ölő méreg felemésztette őket. A nyomaték kedvéért a központban, Makarevóban egy ezredes tartott eligazítást nekünk. Mint mondta, az a parancs, hogy el kell látnunk mindenkit, de nincs gyógyszer.
Szöllősy Tibor vezető főorvos, akit Csernobilba vezényeltek menteni a menthetőt
Telefonáljunk haza, küldjenek otthonról! Miheztartás végett számoljunk a felelősséggel, de eszközeink nincsenek a szovjet orvos esküjének maradéktalan betartásához. Azt láttuk, hogy az embereket egyáltalán nem készítették fel ilyen katasztrófára. Az atomról annyit tanultunk: a kapitalisták gyártják, hogy lebombázzák vele a békés lakosságot. Ez a végletes leegyszerűsítés most a maga végzetes következményeivel jelent meg. És benne az ember, Isten teremtménye ezúttal járulékos veszteséggé silányult.
Megéltem már nem egy veszélyhelyzetet, tanulmányoztam az agy, az elme, a lélek, az idegrendszer működését, gyógyítottam az e kórképekben szenvedőket, de ilyen hatalmas katasztrófát messziről sem láttam, nemhogy közelről! Utóbb tudtuk meg: ezerhatszáz négyzetkilométert nyilvánítottak katasztrófa sújtotta övezetté a hatóságok. Szinte minden veszélyes anyagot megtalálhattunk itt, amit a Mengyelejev-féle periódusos táblázat tartalmaz.
Hogyan tudták a segítségnyújtás mellett a saját mindennapjaikat megszervezni?
Az étkezés sem a szokott módon történt. Otthonról érkezett a kereskedelmi autó, benne cékla, fekete kenyér, vodka és konzerv. Spártai körülmények közt ettünk, aludtunk, tisztálkodtunk. Harminckettő-harmincnégy fokos hőségben, védőruházatban lehetett dolgozni. Emlékezetem rögzítette a képtelen helyzeteket. Például az újjáépítéshez az állam háromszoros fizetést, plusz szabadságot kínált az önkénteseknek. Sokan jelentkeztek a vonzó anyagi juttatások miatt. Azzal csak itt szembesültek, hogy közben négyszer változtatták az építési terveket, így a már beszerelt ajtók, ablakok egy részét az útra dobálták, a tégla szétporladt, félgerendák, libegő háztetők keretezték a földöntúli tájat.
Összeismerkedtem egy Ungvárról érkezett brigáddal, később szerettem volna meglátogatni őket. Nem volt kit… Már mindnyájan örök álmukat aludták. Öt éven belül rosszindulatú daganatban halt meg mind a tizenegy ember. Az úgynevezett alfa-sugárzás a talaj közelében a legerősebb, ezért mindenki telítődött méreggel. Amennyire lehetett, biztonságra törekedtünk a zónában. Kíváncsiságból sem mentünk ki a táborunkból, pedig a környéken található a világ legnagyobb katonai radarja, százhúsz méter hosszú, ötven méter magas, látványnak sem utolsó. De nekünk nem turistaútlevelet adtak. Mi katasztrófaorvosként szolgáltunk.
Szöllősy Tibor: – Az Úrhoz imádkoztam, mutasson nekünk kiutat...
Mit kapott a szovjet államtól a helytállásért?
Feszült állapotot, gyomorvérzést, a fogaim elvesztését, magas vérnyomást. Ott, különösen azokban a vészterhes időkben, természetesnek vette mindenki, hogy a parancsot teljesíteni kell. Akiket a tiltott zónából kitelepítettek, háromnapi ruhát és élelmet vihettek magukkal. Sohasem tértek vissza a szülőföldjükre. A katonák, rendőrök, tűzoltók, katasztrófamentők, orvosok, mérnökök, építőmunkások helytállása esküjükhöz híven állampolgári kötelezettségnek minősült. Ráadásul akkor még a Szovjetunió Kommunista Pártja szigorúan felügyelte az esetleges elhajlásokat. Katonai karrierem időközben igen magasra ívelt – akkorra azonban már senki sem tulajdonított ennek különösebb jelentőséget. A sorkatonai szolgálatból még rendfokozat nélkül szereltem le, azonban az idő múlásával egyre magasabb rang illetett meg. Ma már alezredesnek mondhatom magam.
Hazatérve Kárpátaljára előadásokat tartottam iskolákban, művelődési házakban, munkahelyi közösségekben és gyülekezetekben. Igyekeztem felhívni a figyelmet arra, hogy az atomenergia – megfelelő hozzáértéssel – hasznos erőforrás lehet a mindennapok túlgépesített világában. Ugyanakkor óvnunk kell a Földet: a meggondolatlanság és a biztonságos használat figyelmen kívül hagyása olyan pusztítást okozhat, amely az űrből is látható.
Azt tapasztalom, a fiatalokat nagyon érdekli a környezet megóvása, a természeti erőforrások észszerű hasznosítása. Ezt láttam mind a szülőföldemen, mind az anyaországban, ahol 2001 óta élek a családommal. Vásárosnaményban a téli szálláson, tavasztól őszig Nyírmadán. Április 26-án országos előadói körútra indulunk a csernobili atomrobbanásról nagy hatású riportfilmet készítő Vujity Tvrtkóval. Pakson kezdünk, nem véletlenül. Óriási, mondhatni utolsó figyelmeztetésnek gondoljuk, hogy háborúkat és katasztrófákat okoz a meggondolatlan emberi viselkedés. Svájcban, Zürichben, Erdélyben is várnak bennünket.
Hogyan fogadta a magyar állam az atomrobbanás utáni mentésben aktívan részt vevő orvost?
Talán mondanom sem szükséges, hogy a hitem és a hivatásom nem az elismerések megszerzésére ösztönöz. Orvosi esküm és keresztyén hitem szerint a test vagy a lélek gyógyítására minden percben készen állok. A rászoruló embert látva nem tehetem meg, hogy elmegyek mellette. Engem is számonkér majd egyszer Isten: mit tettél te azért, hogy enyhítsd az illető fájdalmát? Református presbiterként sem tudnék nyugodtan élni, ha nem tennék meg mindent, ami elköteleződésem szerint rám vár. Számos alkalommal csak az Atya segített ki a nehezen megoldható helyzetekből. Csernobilban pedig olyan apokaliptikus valósággá vált az emberi nyomorúság, a kilátástalanság és a pusztulás, amely mindent felülírt, amit addig elképzelhetőnek tartottunk.
Boldogan mondom: sem akkor, sem azóta nem gyötörtek rémálmok. Az elismerések mégis elértek. Antall József írta alá és adta át nekem a Széchenyi Társaság Emlékérmét „A magyarságért hivatástudattal végzett munkásságáért” indoklással. Nyírmada díszpolgáraként is az anyaország megbecsülését érzem, és nagyra értékelem a Lakitelek Alapítvány díját is. Szűkebb szülőhazámban a Magyar Értelmiségiek Kárpátaljai Közössége Együtt Nívódíjjal ismerte el a munkámat.
Nyugdíjas éveiben számos könyvet írt. Mit jelent önnek papírra vetni gondolatait?
A kilencedik évtizedembe léptem. Annyi minden történt velem, hogy úgy érzem: mindaz, amit megéltem – a környezetem, az orvosi hivatásom, a református identitásom, a técsőiek és más kárpátaljai közösségek gondolkodása – megörökítésre vár. Ha nem emelem fel a tollat, azt nem írhatja meg senki, amit én átéltem, ami az én tapasztalatom által a közösségemet gazdagíthatja. A könyvek jó barátaim, a Bibliámat 1774-ben Debrecenben nyomtatták. Az írás, ennek folyamata elvarázsolja a lelket, gazdagítja a szellemet, és üzen az utókornak.
Szöllősy Tibor: – Úgy érzem: mindaz, amit megéltem – a környezetem, az orvosi hivatásom, a református identitásom, a técsőiek és más kárpátaljai közösségek gondolkodása – megörökítésre vár.
A Técsői Református Egyházközség története számomra a lélegzethez hasonló. Ott ébredtem lelki tudatosságra, ott szolgáltam a gyülekezetet – ma tiszteletbeli presbiterként. Hálával a szívemben gondolok arra, hogy szerepet vállalhattam a técsői parókia visszaadásában az egyháznak. Negyedszázada a Vásárosnaményi Református Egyházközség tagjaként tartozom Istenhez és a gyülekezethez. Ars poeticám szerint a hovatartozás tudatosítása, az ébredés gyakorlása szent kötelesség. Bármelyik szolgálatomat nézem – orvos, író, hitét megélő református –, ez vezeti a gondolataimat, a szavaimat és a tetteimet.
SZÖLLŐSY TIBOR 1940-ben született Beregszászon. Técsőn érettségizett 1957-ben orosz nyelven, majd az Ungvári Állami Egyetem orvosi karán szerzett diplomát 1964-ben summa cum laude minősítéssel. 1965 és 2001 között a Técsői 1. Számú Járási Kórház ideggyógyász főorvosaként dolgozott, 1992-től legfelsőbb szakmai minősítéssel. 1986-ban, a csernobili atomkatasztrófa után egy hónapig a 2-es zónában teljesített szolgálatot.
1988-tól aktívan részt vett a kárpátaljai magyar közéletben. Közbenjárásának is köszönhetően sikerült megakadályozni a magyar iskolák eloroszosítását, és önállósítani az aknaszlatinai magyar iskolát. Barátaival megalapította a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetséget (KMKSZ), amelynek vezetésére is felkérték, valamint létrehozták a szervezet felső-tiszavidéki és técsői csoportjait. Részt vett a meggyalázott Kossuth-szobor visszaállításában. Nevéhez fűződik az „Arany ősz a Tisza mentén” kórustalálkozó megszervezése.
Rendszeresen tudósított helyi és megyei lapokba, valamint a Nyugati Magyarság és a Pesti Hírlap számára. Megalapította a Hollósy Simon Könyvbarátok Körét, és kutatta Hollósy Simon técsői éveit. Személyes barátságot ápolt Antall József miniszterelnökkel és feleségével. Kétszer választották be a técsői városi önkormányzatba, ahol sikerrel kezdeményezte az egyházi ingatlanok visszaadását. Megírta a técsői reformátusság történetét, a gyülekezet presbiterévé választották, jelenleg tiszteletbeli presbiter. Tizenkét könyv és mintegy ezer cikk szerzője.
2001 óta Magyarországon él. Munkásságát több elismeréssel jutalmazták: megkapta a Széchenyi Társaság Emlékérmét, a II. világháborús emlékérmet, valamint 2020-ban Irodalmi Nívódíjjal és Hűség-díjjal tüntették ki. Felesége, Orosz Kornélia már elhunyt. Két gyermekük született: László Vásárosnamény alpolgármestere, Mónika Olaszországban él családjával. Három unokája és két dédunokája van.
A teljes írás a Reformatusoklapja.hu oldalon található.
Örömmel látjuk honlapunkon, ahol számos cikkünk díjmentesen is elérhető – ez a tartalom előfizetéssel olvasható teljes terjedelmében.