Gyermekkori vágyának és magánéleti válságának köszönhetően került az Egyesült Államokba Ágoston-Palkó Attila Károly, az Amerikai Magyar Református Egyház Nyugati Egyházmegyéjének esperese. Lelkészi hivatását is feladva kezdett ott új életet. Két és fél évnyi fizikai munka után újra lelkészként szolgál, sőt állítása szerint paradicsomi élete van: missziós lelkipásztorként hat, esperesként tizenegy magyar gyülekezetért felelős, rengeteget utazik, és mindenhol örömmel várják.
Hogyan és mikor került Amerikába?
A világi, gyakorlatias válaszom szerint a tíz évvel ezelőtti válásom mindent megváltoztatott. Nem éreztem jól magam többé abban, ami körülvett. Először csak két hónapos körútra jöttem, de mivel egyértelművé vált, hogy itt új alapokra helyezhetném az életemet, fél éven belül ideköltöztem. A lelki megközelítés szerint: gyerekkorom óta vágytam eljutni Amerikába. A hetvenes évek második felében Kelet-Európában a szovjet kommunizmus nyomorúsága vett körül minket. Családomban anyai nagybátyáim emlegethették a gazdasági fellendülés országaként, ők ültethették a bogarat a fülembe.
Milyen emlékeket hordoz a gyermekkoráról?
Erdély Kalotaszeg régiójában születtem, Sztánán éltünk hatéves koromig. Kolozsvárott nőttem fel: az Ady–Sincai líceumban érettségiztem 1988-ban. Mi voltunk az utolsó, teljesen magyar történelem–filológia osztály – a társaim zömével mai is olyan szoros a kapcsolatom, mint a rokonaimmal. Utána a teológiára felvételiztem, huszonkilencen jelentkeztünk a két helyre. Nagyon jó eredménnyel estem ki, majd 1989 januárjában besoroztak katonának. Annak az évnek a karácsonyán megdőlt a Ceaușescu-rezsim… Akkor Nagyváradon katonáskodtam, az ottani bankot védtük csőre töltött géppisztollyal a „terroristáktól”. Azóta is megviselnek a háborús hírek. Az emberek nem is tudják elképzelni, milyen súlya van egy fegyvernek, milyen az, amikor csőre töltve ott a kézben, és mekkora lyukat üt. Én átéltem. De az is felejthetetlen, hogy a civilek meleg ételt hoztak. Talán szükségem volt a katonaságra ahhoz, hogy megerősödjek, és később kibírjak más megalázó időszakokat, de akkor kegyetlennek, fölöslegesnek tűnt az egész. Amikor 1990. január elején tájékoztattak, hogy új évfolyam indul a teológián, és a korábbi felvételi eredményem alapján engem is meghívnak, gondolkodás nélkül, nagy örömmel mentem. Óriási váltás volt a katonaságból a teológiára kerülni.
Miért választotta a lelkészképzést?
Anyai nagyszüleim még a nyolcvanas évek végén Nagyváradra költöztek, de korábban nagyapám kántor volt Kispetriben. Édesanyám óvónőként dolgozott, tudta, ha Kolozsváron templomba járunk, elbocsátják a tanügyből. Kisiskolás koromban húsvétkor nagyapám elvitt a kispetri templomba, maga mellé ültetett a karzatba, onnan figyeltem a lelkipásztort és a népviseletbe öltözött gyülekezetet. A látvány összhangja, a templom szépsége, az emberek fegyelmezettsége és ruhája, nagyapám énekes kísérete hatására úgy éreztem, ennél szebbet nem is lehet elképzelni. Kijelentettem: ha nagy leszek, pap akarok lenni. Amikor sikerült elsőre bejutnom a líceumba, láttam a meglepődést családtagjaim arcán: „Ez a fiú a végén még tényleg lelkész lesz…”
Nagyapám, akinek köszönhetően erre az útra tértem, kántortanító szeretett volna lenni, de a szülei nem tudták kifizetni az enyedi kollégiumi képzést, így le kellett mondania a vágyáról, viszont mindhárom gyermekét pedagógusnak küldte. Anyukám megtanított tanulni: nagyon megszerettem. A középiskolában rengeteget kellett a könyvek fölött ülnöm, hogy utolérjem a többieket, ennek ellenére a teológia első ószövetségi héberóráján nem értettem semmit. Harmadéven viszont már a budapesti ELTE-n töltöttem három szemesztert, majd jóval később egy évet Utrechtben, Hollandiában. Akkoriban ez nem volt szokványos; sokan feltették a kérdést, miért nem élem a többi huszonéves „normális” életét. Visszatekintve minden erőfeszítésnek beérett a gyümölcse: mindenre szükség volt ahhoz, hogy most itt legyek, és azt tehessem, amit teszek.
Avasson be a részletekbe az ösztöndíjakról és az első szolgálati éveiről!
Amikor az ELTE-re jártam, megkedveltem Budapestet, a bölcsészkart és a hebraisztikát is. Fél év után visszamentem Kolozsvárra, elvégeztem a negyedévet. Akkor halt meg anyukám, nagyon fiatalon, negyvenhat évesen. Rettentő nehezen éltem meg az elvesztését, ezért halasztást kértem a teológián, és visszatértem Budapestre.
Komoróczy Géza tanszékvezető azt is felajánlotta, hogy tandíjmentesen elvégezhetem a hebraisztika szakot, de Csiha Kálmán püspök nem engedett, mert Erdélyben nagy szükség volt a lelkészekre. A Hunyadi Református Egyházmegyében, Hátszegen lettem segédlelkész. Szép emlék, jó kezdeti lehetőség, sikerélmények; de ahogy letelt a két év, meghívtak Kalotadámos–Jákótelkére. Ott tizennégy év alatt többet tanultam, mint a teológián: hogy mit jelent emberek között élni és őket vezetni.
Ágoston-Palkó Attila Károly elődeivel, Szabó Sándorral és Zsóka asszonnyal 2023-ban
Vidám, hatalmas lelkű, gyors észjárású és egészséges fizikumú, templomba járó, erős hitű emberek, rengeteg gyerekkel. Az egyetlen nagy hátrányuk az volt – ez Trianon és a kommunizmus kegyetlen következménye az erdélyi magyarságra nézve –, hogy ezek az erős, egészséges, tettre kész emberek be voltak zárva a semmibe, szinte csak a mezőgazdaságból kellett megélniük, de az kevés jövedelmet adott. Hollandiában viszont azt láttam, a hatalmas földterületek műveléséhez nem volt elég és megfelelő ember.
A teljes írás a Reformatusoklapja.hu oldalon található.
Örömmel látjuk honlapunkon, ahol számos cikkünk díjmentesen is elérhető – ez a tartalom előfizetéssel olvasható teljes terjedelmében.