Az Úr kegyelméből vagyunk, akik vagyunk

Óesztendő végén és az új kezdetén egyszerre hívjuk számadásra a múltat és vizslatjuk a jövőt. Belső számadásunk során számba vesszük az eredményeket és kudarcokat. Milyen volt az elmúlt esztendő, mit sikerült megvalósítani, és mit kell úgy elkönyvelni, mint ami reményteljes kezdetnek indult, de végül a meg nem valósított fogadalmak, ígéretek, tervek sorába került? Az év napjai emlékképekként suhannak el, sorban követik egymást a szép pillanatok, a sikerek, és bár nem akarjuk, de a sikertelenek is mint vádló felkiáltójelek. Fájó szívvel emlékezünk elhunyt szeretteinkre, halandóságunk sajgó felismerésébe beletörődve figyeljük az évszakok pergő változásával az idő múlását, az öregedés jeleit.

Ahogy gyors egymásutánban futnak az esztendők, úgy halmozódik fel megélt éveink sokasága, és ennek felismeréseként tudatosítjuk magunkban: mi, emberek, csak múló részletkérdései vagyunk e világnak. Hogy akkor mégis mivégre lennénk e világban? Alkotni, látni, belepillantani a teremtett világ titkaiba? Ki tudná ezt megmondani?! De továbblépve felismerhetjük: elmúlt éveink sokasága elsősorban arra mutat rá, legyen szó akár sikerről, akár kudarcról, hogy Isten kegyelme az, ami megtart. Önmagában az emberi szándék, törekvés nem elég a tartós sikerhez, és a legnehezebb pillanatokban és legmélyebb élethelyzetben megtapasztalt erő Istentől származik. Ahogyan közénk született fiában, Krisztusban is békességet és a földön jóakaratot hirdetett az embernek.

Magyar református egyházunk története sem más, mint a kegyelem története. Reformátoraink, hitvalló őseink, a Károli Bibliáját olvasó és Szenczi zsoltárait éneklő elődök a bőség és az ínség idején egyaránt naponta megtapasztalták a megtartó kegyelmet. A török és a tatár pusztítása nyomán elnémult falvak hangtalan segélykiáltását az élők fordították le az imádság nyelvére, és egyetlen reményként kérték: irgalmazz nékünk, könyörülj rajtunk! És Isten meghallgatta a kétségbeesett imádságot: ahol reménytelenség és pusztaság volt, új élet sarjadt.