Amikor Kárpátalja kórházaiban megszólal a légiriadó, a benn fekvő édesanyák ösztönösen felkapják a kicsinyeiket, hogy az óvóhelyre menekítsék őket. De ki viszi le azokat a csecsemőket, akik mellett nem áll senki? Kárpátalja elfelejtett gyermekeinek a sorsa a háború kitörésével még kilátástalanabbá válhatott volna Sipos József, a Kárpátaljai „Elfelejtett” Gyermekek Segítése (Kegyes) jótékonysági alapítvány vezetője és egy maroknyi önkéntes nélkül. Az alapítvány vezetője a mindennapi valóságról és egy nagy álomról vallott lapunknak.
Ön megkerülhetetlenné vált Kárpátalja református közösségi életében: lelki pásztor Tiszakeresztúron, vezető szerepet tölt be a Kárpátaljai Református Ifjúsági Szervezetben, valamint 2017 óta a Kegyes alapítványt is vezeti. Hogyan vezetett idáig az útja?
A családomat nem nevezném kifejezetten vallásosnak. Mondhatni, hogy kötelességből konfirmáltam, hiszen a szülőfalumban, Salánkon ez így volt szokás. Hitéletem sarokpontját az iskolám jelentette. A Nagydobronyi Református Líceumba jártam, ott tértem meg. Ezért örök hálám az intézménynek. Ezután a Debreceni Református Hittudományi Egyetemen végeztem el a teológiát – az meg sem fordult a fejemben, hogy ne jöjjek haza. Még oda jártam, amikor 2002-ben megalakult a Kárpátaljai Református Ifjúsági Szervezet (KRISZ). Az ifjúsági misszióból következett a Kegyes: eredetileg a KRISZ vette a szárnyai alá, fogadta be. E nélkül az ernyő nélkül sokkal nehezebb dolgunk lett volna. Egy ideig megpróbáltam a kettőt együtt vinni, de mára a lelkipásztori munka mellett a főprofillá a Kegyes vált.
2020-ban minden alapítvány működését megnehezítette a Covid, az önök esetében ráadásul a pandémia okozta felfordulást a háború váltotta fel – azaz a Kegyes már több mint fél évtizede nem átlagos körülmények között működik. Milyen változásokat tapasztaltak ebből adódóan?
A Covid sem volt egyszerű, főként mivel a tevékenységünk jelentős része kórházakban folyt. Minden munkatársam – köztük én magam is – elkapta a vírust, és volt, aki majdnem belehalt. Ekkor kezdtük el kiterjeszteni a munkát a kórházon kívülre: a rászorulók űrlapot töltöttek ki, ezek alapján felmértük az egyéni igényeket, ennek köszönhetően személyre szabott csomagokat tudtunk kiszállítani körülbelül negyven helyre. Ezzel főleg egyedülálló anyákat és árvákat segítettünk. Aztán a háború kitörése újra felforgatta a környezetet. Az volt a szerencsénk, hogy csupa női önkéntessel dolgoztunk, így ők közvetlenül nem kényszerültek menekülésre. Hogy mi történt a férjükkel, az már más kérdés: a már meglévő hatalmas lelki teher mellé újat is kaptak, mert a férjeik, a fiaik nélkül kellett a feladatukat ugyanúgy végezniük.
Sipos József
Majd jöttek télen az áramkimaradások. Egész nap a kórházban fáradtak, hazamenve pedig sötét és hideg ház várta őket a szeretteik nélkül. Szóval óriási áldozatot vállaltak akkor is, most is. Ráadásul gyakori a légiriadó, egy nap akár ötször is megszólal. Ilyenkor le kell vinni a gyerekeket az óvóhelyre. Alapesetben mindegyikért az a szülő felel, aki bent fekszik mellette. De a mieinket ki viszi le, ha éppen nem vagyunk ott? Így aztán előfordult, hogy fent maradtak a riadó alatt. Köztük olyan beteg is, akit nem lehetett mozdítani sem.
Említette, hogy az önkéntesekre erős lelki nyomást helyez a háború. Sokan távoztak az alapítványból azóta?
Igen, hiszen mindenkinek meg kell élni. Ilyenkor az ember nem önkénteskedni kezd, hanem más munkához lát. Az évek múlásával pedig jó néhányan nem bírták tovább a magányt, és külföldre költöztek, a családjukhoz. Mindig várunk új segítőket. Persze meg kell felelni bizonyos elvárásoknak: fontos a hívő háttér, a bizalom, a teherbírás, illetve az ukrán nyelv ismerete. A próbaidőszak alatt kiderül, mennyire alkalmasak a jelentkezők.
Több helyütt nemcsak az emberi erőforrás, hanem az anyagiak is hiányoznak. Az orosz–ukrán konfliktus kezdetekor felívelt a magyarországi segítségnyújtás Kárpátaljának, sok helyi alapítvány jelentős támogatást kapott. Azóta csökkent az adományok száma, ezért több szervezet küszködik. A magyar közmédia Jónak lenni jó című kampánya révén várhatóan újra nagyobb összeg áll majd a rendelkezésükre. Mi az, amiben a leginkább segítenének a befolyó adományok?
Mindig igyekszünk a forrásainkat beosztani. Mi rendszerint fogyóeszközöket gyűjtöttünk, és csak annyit vittünk be a kórházba, amennyi éppen szükséges. Nálunk azért nincs egyszerre több tucat gyerek, mint egy árvaházban, és persze a ruha sem kopik rajtuk annyira ilyen környezetben. Egyszóval mi a tartalékolásunknak köszönhetően a kezdetektől tudtunk adni bárkinek, aki hozzánk fordult segítségért, akár a kórházakon kívül is. A Jónak lenni jó a legnagyobb álmunk teljesítésében segíthetne, amely a kampány nélkül nem valósulhatna meg a közeljövőben. Ez a lehetőség valódi csoda, isteni akarat, márpedig az ő számára nincs lehetetlen.
A teljes írás a Reformatusoklapja.hu oldalon található.
Örömmel látjuk honlapunkon, ahol számos cikkünk díjmentesen is elérhető – ez a tartalom előfizetéssel olvasható teljes terjedelmében.