Elvben minden magyar ember tudja, hogy október 6. az aradi vértanúk emléknapja, nemzeti gyásznap. 1849-ben ezen a napon végezte ki a magyar honvédsereg tizenkét tábornokát és egy ezredesét a Habsburg-császári megtorló gépezet Aradon, és gróf Batthyány Lajost, az első független magyar felelős kormány miniszterelnökét Pesten. De vajon hányan tudják felsorolni mind a tizenhárom aradi vértanú nevét? Akik valójában tizenhatan voltak, sőt tizenheten, ha közéjük számítjuk Lenkey János tábornokot is, aki a hadbírósági per folyamán megőrült, s ő is Aradon, a börtönben halt meg. És hányan tudják, hogy a tizenhárom honvéd főtiszt között többségben voltak a nem magyar nemzetiségűek (néhányan még magyarul sem tudtak), s a felekezetük szerint tíz római katolikus, kettő evangélikus és egy görögkeleti volt?
Az aradi vértanúk példája is azt mutatja, hogy a magyar honvédsereg katonái nemzetiségre, nyelvre, vallásra való tekintet nélkül, egyesült erővel, bátran harcoltak, s ha kellett, életüket áldozták a magyar hazáért és szabadságért. De nemcsak ők érdemlik meg, hogy megőrizzük, ápoljuk és tiszteljük az emléküket, hanem azok a nők is, akik férjük kivégzése következtében özveggyé
Batthyány Lajos kivégzése
váltak, és a gyászon túl a császári megtorlással és önkénnyel, vagyonelkobzással és a folyamatos hatósági megfigyeléssel is kénytelenek voltak szembenézni.
A szabadságharc leverése után ezeknek az asszonyoknak egyedül kellett összetartaniuk és továbbvinniük a férjet, apát, létbiztonságot elvesztő családot, sőt a magyar szabadság erkölcsi, eszmei örökségét is.
A tábornokok közül Aulich Lajos és Török Ignác agglegényként, Kiss Ernő özvegyként halt meg, Nagysándor József pedig fiatal menyasszonyt hagyott hátra.
A mártírözvegyek közül elsőként Batthyány Lajos feleségét, gróf Zichy Antóniát emeljük ki, aki már 1848 előtt az egyik legnépszerűbb arisztokrata asszonynak számított testvérével együtt, mert a két grófnő kulcsszerepet játszott a magyar kultúra ápolásában, a főúri társadalom magyar szellemű átalakításában. Antónia harminchárom évesen, három kisgyermek édesanyjaként vált özveggyé, és férje végakaratának eleget téve külföldre távozott. 1856-ban térhetett haza gyerekeivel, vidéken telepedett le, de – bár az osztrák titkosrendőrség továbbra is figyelte – nem vonult vissza a társasági élettől. A mindig gyászruhát viselő, de soha nem panaszkodó asszony hamarosan a passzív ellenállás élő jelképének számított. Nem fogadta el a kiegyezést, sem azt, hogy a férjét kivégeztető Ferenc Józsefből szeretett király lett. A „nemzet özvegye” hetvenkét évesen, a pákozdi csata negyvenedik évfordulóján halt meg, s utolsó kívánságának megfelelően Batthyány Lajos búcsúlevelével együtt tették a koporsóba.
Damjanich János tábornok felesége, a férjéhez hasonlóan szerb származású, de büszke magyar Csernovics Emília kétévi boldog házasság után, alig harmincévesen özvegyült meg. Férje utolsó kérése ellenére soha többé nem lépett házasságra, haláláig, hatvan éven át gyászolta mártír hitvesét – de nem tétlenül. Ahol tudott, segített a szabadságharc özvegyein és árváin, a szükséget szenvedőkön, s ennek jegyében Batthyány gróf özvegyével és több más patrióta asszonnyal összefogva 1861. március 15-én megalapította a Magyar Gazdasszonyok Országos Egyesületét, amely az első magyar családi védőhálóként hatékony támogatást nyújtott a honvédözvegyeknek és -árváknak.
Az aradi vértanúk özvegyei közül csak néhányan akartak és tudtak új életet kezdeni, újra férjhez menni, a többségüknek szomorú sors jutott. Knezić (Knézich) Károly felesége, Kapitány Katalin néhány év múlva belehalt a bánatba, két kisgyermeket hagyva árván. Láhner György olasz felesége egy idő után hazaköltözött Itáliába, s magányosan, férje emlékét őrizve ott hunyt el. Lázár Vilmos özvegye, báró Reviczky Mária, valamint Poeltenberg Ernő és Schweidel József lengyel (galíciai) feleségei is életük végéig gyászolták férjeiket, ahogyan gróf Vécsey Károly francia felesége, akinek özvegyi jogait a magyar állam az aradi vértanú halála után ötven évvel ismerte el.
Az október 6-i mártírok özvegyeinek helytállása ma is példamutató. Évtizedekig hűséggel s kitartással, hős férjeik emlékét őrizve folytatták lélekben – még a más nemzetiségűek is! – a magyar szabadságharcot.
A szerző újságíró, a Protestáns Újságírók Szövetségének titkára