Mi van a halál után?

Joó Sándor A húsvét homiletikuma című doktori disszertációját 1942-ben védte meg Debrecenben. Az anyagot még abban az esztendőben kiadták. A dunántúli homiletikai sorozat 19. köteteként, Joó Sándor családjának hozzájárulásával új és szép kiadásban ismét megjelenhetett ez a ma is érvényes teológiai munka. Számtalanszor áttanulmányoztam ezt a művet. A feltámadás ünnepén gondolkodva nem tudok elszakadni Joó Sándor munkájától, aki disszertációjának lényegi pontjait a Mi van a halál után? című művében is összefoglalta.

Mi van a halál után? A Szentírás az élet szóval nem csak a puszta létezést jelöli, ez a kifejezés a földi mellett leginkább az örök életre utal, annak krisztusi teljességére Isten teremtői és újjáteremtői szándéka szerint. A halál pedig teológiailag nem a lét ellentéte, hanem az életé. Azaz nem egyenlő a nemlét állapotával, hanem az örök élet hiányát fejezi ki. A bűneset óta megromlott, a bűnnel megfertőzött lét a halál. Utóbbi tehát az Istentől elszakadt, a kárt vallott létezés: „…az a neved, hogy élsz, pedig halott vagy.” (Jel 3,1) Ilyen értelemben a halál maga a kárhozat, amely a születéssel kezdődik, és a jobblétre szenderüléssel végérvényessé válik, hacsak közben újjá nem születik az ember, és meg nem tér minden élet forrásához, teremtő és megváltó Istenéhez.

A köznapi értelemben vett halál a testből és lélekből álló emberi személy elhunyta, akit elhagy az éltető Lélek, ám teológiai értelemben ennél is sokkal nagyobb mélység. Emberi mivoltunk a paradicsomi tragédia óta mindenestől, testestől-lelkestől, az Úr jogos ítélete miatt halálra szánt, annak börtönébe zárt lét, amelyből semmiféle emberi erőfeszítéssel nincs menekvés (Róm 6,23). Ámde Isten Krisztus feltámadása által áttörte e halálbörtön falát. Ezen a résen – de csak ezen az egyetlen „krisztusi résen” – át nyílt meg ez az út. Hogyan? Az embernek még testi elhunyta előtt meg kell halnia a bűn számára, és újjá kell születnie Krisztusban a Szentlélek által (Jn 3,1–7). A halál a bűn zsoldja, az Úr ítélete a bűn felett, Istentől elszakadt állapotunk valósága. Barth ezért a – sokat vitatott – „teljes halál elméletében” minden emberi lehetőség végének nevezi a halált, éppen azért, hogy kizárólag Jézus Krisztus teljesen újjáteremtő hatalmát hangsúlyozza.

Mi a helyzet az emberi lélekkel? Ez a testi elenyészés után is tovább létezik, ez mégsem jelenti bibliai értelemben a lélek halhatatlanságát. Hiszen ennek a kifejezésnek csak akkor van értelme, ha az a kárhozatból való megszabadulást jelenti, erre pedig az emberi lélek önmagától nem képes. Az ember Istentől elszakadt alapállapotában, azaz a bűnben mindenestől, testestől-lelkestől a halál uralma alatt áll. Éppen ezért kellett Krisztusnak keresztre feszíttetnie és feltámadnia, mert az emberi léleknek nincs semmi olyan képessége és tulajdonsága, amely őt a halálból a halhatatlanságba önmagától, a maga erejéből átemelné.

Az emberben nincs olyan szubsztancia, ez esetben a saját lelke, amely önmagában halhatatlan volna. Mert ha így volna, nem lenne szükség Istenre és Jézus Krisztus irgalmas szeretetére, sem magára a megváltásra, hiszen akkor az ember a maga erejéből képes lenne önmagát megváltani. A keresztyénség egyebek mellett ebben is különbözik a görög filozófiai gondolattól, az egyes világvallásoktól, nem kevésbé a jóléti társadalmak önbizalmától: csak akard, és sikerülni fog… A lélek nem egyenlő az élettel, egyedül Isten maga az élet, csakis az övé a halhatatlanság. Nem általában a lélek halhatatlan, hanem a Krisztusba oltott lélek az, és nem magától, hanem a Jézus Krisztusban való hit által, az Úr szabadító és megváltó cselekvése által.

A testi halál után a lélek Istennél van, és a feltámadásig örökkévaló állapotát éli valamilyen formában, amely az ítéletkor válik teljessé. Amikor Jézus a halálakor így imádkozott: „Atyám, a te kezedbe teszem le az én lelkemet” (Lk 23,46), azzal azt hangsúlyozta, hogy Isten gyermekeinek lelke a halál után az Úrhoz kerül, és a feltámadáskor egyesül a megdicsőült testtel.

Mit jelent a test feltámadása? Maga az anyag még nem test, csak a lélekkel megtöltött, meglelkesített anyag az. Isten a föld porából formálta meg az embert, majd éltető Lelkét lehelte az orrába, így kezdett el az ember testében egzisztálni a saját lelke. Testem és lelkem együtt alkotják az egyéniségemet. A test lényege szerint tehát a lélek „alakja”, az emberi személyiség megjelenése: több és más, mint a pillanatnyilag látható anyaghalmaz. Testünkben átlagosan hétévente minden részecske kicserélődik, mégis ugyanaz marad a szervezetünk. Azaz a lényegéhez nem tartozik hozzá egy bizonyos anyag.

A Szentírás nem azt állítja, hogy ugyanaz a matéria támad fel, amely eltemettetett, hanem hogy a test támad fel. Ugyanazé a személyé, de nem ugyanaz az anyag. A Szentírás ezt az egységet és különbözőséget az „érzéki” és „lelki” test fogalmakkal jelzi. A testi feltámadás így éppen azt jelenti, hogy Isten a halálon át is megőrzi az ember egyéniségét, személyazonosságát, tehát nem hiába reménykedünk – Jézus Krisztus által – a viszontlátás örömében.

A tiszta biblikus látás mellett lényeges, hogy élő reménységgel álljunk meg szeretteink sírjánál. A gyász, a fájdalom a Bibliában is legitim érzés. Még Jézus is könnyekre fakadt Lázár sírjánál. A hívő ember is gyászol, és végképp nem lehet érzéketlen mások fájdalmait látva. De az egész evangélium központi üzenete éppen az, hogy Isten megvigasztal; nem úgy, ahogyan mi egymást. Isten hatékonyan teszi: cselekszik értünk, kihoz a halálból, Jézus Krisztusban „megvált és harcol értünk” (Luther Márton: Erős vár a mi Istenünk, József Attila fordítása). Szeretteink sírjánál állva gondoljunk a bátorító Igékre: „Nem hagysz engem a holtak hazájában” (Zsolt 16,10); „Valóban feltámadott az Úr” (Lk 24,34); „Én vagyok a feltámadás és az élet, aki hisz énbennem, ha meghal is, él” (Jn 11,25); „Akár élünk, akár halunk, az Úréi vagyunk” (Róm 14,8); „Hitben járunk, nem látásban” (2Kor 5,7); „Ez az a bizonyságtétel, hogy örök életet adott nekünk az Isten, és ez az élet az ő Fiában van, akié a Fiú, azé az élet” (1Jn 5,11–12); „Több az élet” (Lk 12,23).

A legtöbbet azonban még életükben tehetjük a szeretteinkért, mégpedig azzal, hogy bizonyságot teszünk nekik a Feltámadottról, és eléjük éljük az evangéliumot. A többit pedig az Úr végzi majd el bennük, akarata és jótetszése szerint.

Az örök élet reménysége a megváltó Jézus Krisztusban adatik, aki kiválasztott minket magának minden időnek előtte. Felette nagy titok ez. Soha ne feledjük azonban, hogy a végső bíró nem mi vagyunk, ezért mindenkire reménységgel tekintünk, miközben mindenkinek hirdetjük és éljük az evangéliumot. Ígéretünk van arra, hogy Isten az emberi élet utolsó percében is elvégezheti a megtérés csodáját. Ő ugyanis nagyobb a mi szívünknél! Az üdvösség evangéliuma egyetemes, ezért szabad mindenkire reménységgel tekintenünk. Az Atya házában sok lakóhely van. Az elhunytakért már nem imádkozunk, a döntés lehetősége számukra lezárult, de hálát adunk mindazért, amit Istentől általuk elfogadhattunk, és bízva tekintünk előre, hogy nem hiába szólt előttük a megváltás bizonyságtétele, illetve nem hiába könyörögtünk értük még földi létükben.

A reménység szenteli meg elköltözött szeretteink emlékét, a feltámadott Jézus Krisztusban. A református hittől idegen minden halottkultusz. A Jézus Krisztusba vetett élő reménységünk azonban gyász idején vagy szeretteink sírjánál állva különösen is arra késztet bennünket, hogy feltegyük magunknak a kérdést: mi készen állunk-e, hitben járunk-e, Krisztusban vagyunk-e, és merünk-e bizonyságot tenni az Istentől rendelt időben a hitünkről? Minden napunk kegyelem, amely a Krisztus melletti döntésre, illetve a Megváltónkba vetett hitünk erősödésének fontosságára figyelmeztet bennünket, valamint arra, hogy nincs itt maradandó városunk, hanem az eljövendőt keressük (Zsid 13,14).

A feltámadás hitének lángja egyedül a Krisztus-hit olajából táplálkozhat, de ez a láng, éppen mert a Világ Világosságáé, beragyogja egész földi létünket még akkor is, ha az tapinthatóan a halál árnyékának völgyévé torzult. Egyedül a feltámadott Jézus Krisztus ad megvigasztalódást, békességet és bizonyosságot a halállal szemben, valamint indíttatást arra, hogy sokkal jobban szeressük egymást, amíg lehet. Sőt, csak azzal tartozunk egymásnak, hogy egymást szeressük (Róm 13,8); ha pedig szeretni nem tudunk, mert éppen elég a magunk baja, akkor legalább ne nehezítsük meg egymás életét!

A feltámadás hitének lángja az élőkkel kapcsolatban a szolgáló szeretet feladatával ragyogja be a mindennapjainkat.

A szerző a Dunántúli Református Egyházkerület püspöke, a Zsinat lelkészi elnöke