Nem elengedésről, hanem stafétabot-átadásról beszél Ábrám Tibor, amikor három évtized intézményvezetői szolgálata után visszatekint. A miskolci Lévay József Református Gimnázium és Diákotthon egykori igazgatója a hit személyessé válásáról, a református nevelés hétköznapjairól és arról vall, miként lehet békességgel továbbadni azt, ami egy időre ránk bízatott.
Amikor most belép a Lévay épületébe igazgatói teendők nélkül, mi az első emlék vagy érzés, amely megérkezik önnel együtt? Mi az, amiről le kell mondania?
Nem elengedésként tekintek erre a folyamatra, mert az olyan, mintha az ember egyszer csak elejtené azt, amit addig tartott. Harminckét év igazgatói szolgálat után úgy tekintek vissza, mint a váltófutásra: előttem is vitték, én is vittem egy szakaszt, és most átadtam a stafétabotot, de továbbra is a csapat tagjának érzem magam. Amikor belépek a Lévayba, nem hiányzik, hogy már nem én döntök mindenről, hanem inkább azt látom, hogy minden a helyén van, és az intézmény jól működik. Tudatosan készültem a feladatátadásra, és nem akkor akartam abbahagyni, amikor már belefáradok, hanem a „rendelt” időben, amikor a váltás kellő lendülete még megvan. Most a felmentési időmet töltöm, tanácsadói feladatokat még bíztak rám, de már nem tanítok rendszeresen. Amikor végignézek a folyosókon, az iskolatörténeti tablók között, ahol az előttem szolgáló igazgatók nevei is szerepelnek, azt érzem: ebbe a sorba én is beálltam egy időre, és most nyugodt szívvel lépek hátra.
Melyik a legmeghatározóbb emléke a Lévayról?
Ha egyetlen képet kellene kiválasztanom, az a kezdet, az első tanévnyitó istentisztelet 1993-ban. Még mindig élénken él bennem az az augusztus 31-e, amikor negyvenöt diákkal elindultunk az avasi református parókia udvaráról arra az ünnepi alkalomra. A korábbi iskolaépületet akkor még nem kaptuk vissza, egy belvárosi állami kollégium oktatási szárnyában, mondhatni albérletben indult el újra a tanítás. Maroknyi sereg voltunk, pusztán néhány főállású pedagógussal és sok óraadóval, rengeteg bizonytalansággal, de tele lelkesedéssel és küldetéstudattal.
Ábrám Tibor harminckét év után köszön le gimnáziumigazgatói szolgálatáról
Arra az időszakra is élénken emlékszem, amikor két helyszínen tanítottunk, és a szünetekben adtuk át egymásnak a naplót a zebrán, hogy a következő tanár odaérjen az órára. Ekkor dőlt el, hogy ez az intézmény nemcsak elindul, hanem meg is marad, és először akkor tapasztaltuk meg igazán: nem kímél meg bennünket a nehézségektől, de „mindeddig megsegített bennünket az Úr”. Ezt választottuk a Lévay első vezérigéjének is.
Lelkészcsaládból indult. Mikor tapasztalta meg először, hogy a hit nemcsak örökség, hanem személyes út is lehet?
Lelkészgyerekként a hitet természetes közegként éltem meg. Ott voltam a gyermek-istentiszteleteken és más alkalmakon, konfirmáltam is, és ez alapos felkészülést jelentett. Mindez inkább örökség volt, mint személyes döntés.
A teljes írás a Reformatusoklapja.hu oldalon található.
Örömmel látjuk honlapunkon, ahol számos cikkünk díjmentesen is elérhető – ez a tartalom előfizetéssel olvasható teljes terjedelmében.