„Mint vesszőszál sarjadt ki...”

Isten Fia érkezése ebbe a világba leleplezi annak rendetlenségét. Leleplezi a célt tévesztett életet, miközben felfedi a világ, az életünk eredeti rendeltetését. De történhet ez fordítva is: miközben az Üdvözítő felmutatja, mivégre lettünk teremtve erre a világra, aközben nyilvánvalóvá válik, mennyire nem eszerint élünk. A lelepleződés egyszerre fájdalmas és gyógyító. Fájdalmas, mert véget vet az emberi reményeink toldozgatásának, a logikus, magabízó utaknak, az önámításnak, a magunkkal folytatott meddő monológnak. Az életünk szikkadt, kiszáradt földjéből, a leharcolt énünk világából, vereségbe fordult győzelmeink terepén hajt ki a szabadítás üzenete.

A világ árvaságába születik bele a Szabadító: a sötét istállóba, gyermekgyilkosok elől menekülve, Jeruzsálembe menet a vesztőhely felé haladva, töviskoszorúval koronázva, titokzatos, felfoghatatlan átmenetbe a halálból az életbe. Ebben az elrejtettségben születik a győzelem. Isten hatalma annak ellentétében mutatkozik meg: erő a kiszolgáltatottságban, új élet a halálban. Ennyi ellentmondásnak figyelmessé kellene tennie bennünket arra, hogy nem ott van Isten szabadító ereje, ahol mi keressük. Hogy az ő szeretete nem komfortkiegészítő, olcsó boldogságrecept, hanem a megsemmisülés és újjászületés drámája: emésztő tűz és felragyogó világosság. Egyszerre rendíti meg egyen-egyenként becsapott szívünket, rázza fel szétesett közösségünket, és szembesíti a hatalmasok világát elveszettségükkel. „Hatalmasokat döntött le trónjukról, és megalázottakat emelt fel.” (Lk 1,52)