Négy évszázad ritkán fér bele egyetlen ünnepi napba, Rákoscsabán mégis sikerül valamit megmutatni belőle: a zsúfolásig telt templomban, a vitrinekbe rendezett emlékek között, a kakasos kötényben szolgáló fiatalokban és azokban a családokban, amelyek számára a gyülekezet egyszerre a múlt és a jelen. A rákoscsabai reformátusok március 15-én nem csupán fennállásukért adtak hálát, hanem azért a közösségért is, amely négyszáz éve írja saját történetét.
Amikor Ráday Pál 1722-ben elkezdte a család péceli kúriájának építését, már létezett református gyülekezet Rákoscsabán. Azon a településen, amelyet a népi hagyomány szerint a nagy népvándorlás korában hunok alapítottak, és Attila fia, Csaba után nevezték el. Nevét először az egykori százdi apátság 1067-ben keletkezett alapítólevelében olvashatjuk. A feljegyzések szerint sohasem néptelenedett el, azaz már szinte ezer esztendeje élnek emberek a Rákos-patak e szakaszán. Eredeti, Árpád-kori temploma helyén áll most a reformátusok neogótikus épülete száztizenkét éve. A gyülekezet ennél is idősebb, éppen március 15-én adtak hálát négyszáz éves fennállásukért.
ÖRÖKKÉ TART
A hálaadó istentiszteleten minden generáció képviselteti magát. Balogh Márk Dávid lelkipásztor hirdeti az Igét a 107. zsoltár első verse alapján: „Adjatok hálát az Úrnak, mert jó, mert örökké tart szeretete!” A fiatal lelkész a 400. évfordulón nem elsősorban a változásokra, inkább arra irányítja a figyelmet, ami állandó.
Három ilyet emel ki. Először is az emberiség nem változik: az életünk ma is vándorlás, tele bizonytalansággal, eltévedéssel, lelki szomjúsággal. A modern kor szülötte ugyanúgy keresi a helyét, mint elődei, és gyakran érzi magát elveszettnek. Külön hangsúlyozza, hogy testvérek nélkül a hit is elhalványul: – Az Isten nélkül céltalan az élet, közösség nélkül pedig céltalanná válik a hitünk.
A második, legnagyobb állandóság Isten maga. Hűséges, mert mellettünk döntött: megszólít, összegyűjt és megszabadít minket. Az igehirdetés középpontjában az a kegyelem áll, amely Jézus Krisztusban válik nyilvánvalóvá. Isten ma is ugyanúgy vezeti az embert a „lakott városba”, vagyis a vele való közösségbe, ahol otthonra talál.
A reformátusok neogótikus épülete száztizenkét éves
Harmadszor: a hálaadás módja sem változik. A hála imádságban, engedelmességben és bizonyságtételben valósul meg. Nem passzív érzés, hanem aktív életforma, annak továbbadása, hogy az Isten jó, és örökké tart szeretete. A gyülekezet négyszáz éve éppen ebben áll: generációk adják tovább ezt az üzenetet.
Balogh Márk Dávid végül arra hív, hogy a jubileum ne csupán visszatekintés legyen, hanem elköteleződés is: a közösségnek ma is a küldetése, hogy Krisztushoz vezessen másokat, és lelki értelemben tovább épüljön.
GENERÁCIÓKON ÁT
Az ünnepre programmal is készült a gyülekezet: először Tóth Lászlóné Piroska, a nagymamakör egyik tagja szavalja el Csiha Kálmán Az új szószék alatt című versét, majd a Betlehem Református Óvoda Szivárvány csoportosai adják elő műsorukat. Ezután Solymos Csanád konfirmandus lép az úrasztalához, és adja elő a „Mely igen jó az Úristent dicsérni...” kezdetű éneket, majd Lenkei Maxim zárja a sort Túrmezei Erzsébet Hálaének templomszentelésre című költeményének elszavalásával.
A megérdemelt taps után Bába Károly presbiter, a gyülekezet diakónusa lép a mikrofonhoz, hogy történelmi keretbe helyezze azt a négyszáz évet, amelyért hálát adni gyűltek össze Rákoscsaba reformátusai. Rövid visszatekintésében felidézi: a kezdetek ugyan részben homályba vesznek, de már a XV. században megjelenő husziták magukkal hozzák azokat a tanításokat, amelyek később a kálvinista hitben teljesednek ki. Az 1626. március 15-én Ráckevén tartott egyházi közgyűlésen a résztvevők között találjuk Mányoki István prédikátort, aki ekkor már mint megalakult, élő egyházközségként beszél a rákoscsabaiakról. Az addig használt gótikus kápolna helyett az 1630-as évek elején – a török hódoltság viszontagságai közepette – építenek új templomot.
A gyülekezet március idusán négyszáz éves fennállásáért adott hálát
A következő évszázadok a kitartás és az építkezés idejét jelentik. 1904-ben ismét új istenháza épül, miközben a lelkipásztorok, a templomépítő Szánthó Géza, majd Nagy Kornél, Dallos Béla és Oros László, illetve a gyülekezetben harminchat évig szolgáló Füzesi Zoltán nemcsak az igehirdetésben, hanem a közösség formálásában is meghatározó szerepet töltenek be. A történelem nehéz időszakai, az egyházat próbára tevő évtizedek sem törik meg a gyülekezetet, amely hűséggel őrzi hitét.
Füzesi Zoltán lelkipásztor
A későbbi éveket újabb építkezések és intézményalapítások jellemzik: megújul a templom, gyülekezeti terek jönnek létre, és az oktatás is szerves részévé válik a szolgálatnak. A visszatekintés végén Bába Károly hangsúlyozza: az elmúlt négyszáz év nem lezárt történet, hanem folytatódó küldetés, amelyben ma is az Ige mutat irányt, és Krisztus szeretete tartja össze a híveket.
A teljes írás a Reformatusoklapja.hu oldalon található.
Örömmel látjuk honlapunkon, ahol számos cikkünk díjmentesen is elérhető – ez a tartalom előfizetéssel olvasható teljes terjedelmében.