Papagájhangos hajnalok és magyar zsoltárok

Ausztrália református térképe első ránézésre igen szerény. Sydney, Melbourne, Adelaide, Brisbane: négy nagyobb magyar református központ a kontinensnyi országban, ahol egy-egy gyülekezeti tag akár három órát is autózik a vasárnapi istentiszteletért. A magyar református közösségek mégis több mint hetven éve léteznek. Az 1940-es évek végének menekültjei, az ’56-osok, a délvidéki és erdélyi kivándorlók egymást követve építették fel azt a diaszpóravilágot, amelyben a templom gyakran egyszerre egyházi tér, magyar iskola, közösségi ház, találkozóhely és lelki kapaszkodó.

Ebbe a világba érkezett április végén Fekete Károly, a Tiszántúli Református Egyházkerület püspöke, hogy felkeresse az ausztráliai magyar református közösségek két nagy városát. Hogyan lehet megmaradni magyarnak, reformátusnak és közösségben a világ túlsó végén?

Erre a kérdésre keresi a választ az ott szolgáló két erdélyi lelkipásztor is. Nagy Csongor másfél éve érkezett Melbourne-be. Péterffy Kund huszonhat esztendeje szolgál Sydney-ben, bár eredetileg csak két évre vállalta a munkát. Egyikük mindig vágyott a diaszpórába. A másikuk sokáig menekült előle. Ma ugyanazért dolgoznak: hogy vasárnaponként magyar ének szóljon az ausztrál télben és nyárban.

KÜLÖNBÖZŐ UTAK, EGY ÚTI CÉL

Nagy Csongor gondolataiban régóta ott lebegett Ausztrália. Már teológushallgatóként megpróbált kijutni Sydney-be helyettes lelkipásztornak, de az ausztrál hatóságok elutasították a vízumkérelmét. – A fiatalságom gyanút keltett bennük – idézi fel nevetve. A terv akkor meghiúsult, de a vágy megmaradt. Partiumi születésűként mindig vonzotta a diaszpóraszolgálat, talán azért is, mert jól beszélt angolul, és szerette volna ezt lelkipásztorként is használni.

Aztán évekkel később, már zilahi iskolalelkészként olvasta az egyházkerületi levelezőlistán, hogy a Melbourne-i gyülekezet új lelkipásztort keres, mert Dézsi Csaba huszonnyolc év után szeretett volna visszavonulni. Csongor jelentkezett, ezt hosszú online beszélgetések követték a presbitériummal. Missziós tervekről kérdezték, a felesége véleményéről, a fiatalok megszólításáról. Ő pedig őszintén elmondta: lehet ugyan terveket írni a gyülekezetről, amelyet még nem ismer, de a valódi válaszokat csak odaérkezése után találhatja meg.

Péterffy Kund története szinte ennek ellentéte. Ő nem vágyott Ausztráliába. Lelkipásztorcsaládban nőtt fel Alvincen, szórványban, ahol mindennapos küzdelmet folytattak a megmaradásért. Sárospatakon végezte a teológiát, majd amerikai ösztöndíjas év után tért haza Erdélybe.

A diaszpóraszolgálat már ekkor megtalálta: Csiha Kálmán, az Erdélyi Református Egyházkerület akkori püspöke arra kérte: vállaljon el egy évet Sydney-ben. – Először így kerültem Sydney-be 1997-ben, egyetlen évre, egy idős lelkipásztor mellé – emlékezik vissza. Az év leteltével visszatért Erdélybe, a Kommandói Református Egyházközség parókus lelkipásztora lett. Szerette a gyülekezetét, templomot épített, ifjúsági munkát végzett, és úgy érezte, végre meglelte a helyét. Sydney azonban nem talált új lelkipásztort, Csiha Kálmán próbálta rábeszélni a visszatérésre, ő sokáig nemet mondott. Végül egy beszélgetés billentette át. – Azt kérdeztem a püspök úrtól, hogy ő mit tenne a helyemben. Azt mondta, ha olyan fiatal lenne, mint én, visszamenne. Akkor két évre vállaltam. Ennek most már huszonhat esztendeje.

KAPCSOLATÉPÍTÉS A DIASZPÓRÁBAN

A földrésznyi távolságok Ausztráliában a gyülekezeti életet is átformálják. Egy vasárnapi istentisztelet itt sokszor egész napos program. Van, aki három órát autózik Melbourne-be azért, hogy eljusson a templomba, majd ugyanennyit haza. Ilyen körülmények között az egyház többet jelent istentiszteleti helynél: találkozópont, közösségi tér, sokak számára lelki otthon.

Nagy Csongor ezért Melbourne-ben kapcsolatokat próbál építeni. Ifjúsági csoportot indítottak, online bibliaórákat szerveznek, filmklubról és kvízestről gondolkodnak, az istentiszteletek után pedig rendszeres a szeretetvendégség. – Ha az ember ilyen messzire eljön, valamit enni is kell – mondja mosolyogva. A rántott hús vagy a marhapörkölt így ugyanúgy hozzátartozik a diaszpóraléthez, mint a magyar nyelvű igehirdetés. A melbourne-i gyülekezet melletti Bocskai Központban iskola működik, ahol csaknem ötven gyermek tanul kéthetente magyarul. Ők az istentisztelet első részét együtt töltik a felnőttekkel: gitár, ének, rövid üzenet, majd kivonulnak a foglalkozásra. Csongor szerint az iskola kapunyitás is: sok család először emiatt lépi át a gyülekezet küszöbét.

Péterffy Kund ugyanezt a valóságot már évtizedes távlatból látja. Sydney-ben a gyülekezet fennmaradása hosszú ideig nagyon is konkrét kérdésként jelent meg. Nem volt saját templomuk, sem parókiájuk, az egyház jogi és intézményi háttere is hiányosnak bizonyult. – Meg kellett értetni az emberekkel, hogy nem nekem kell a szolgálati lakás, hanem a mindenkori lelkésznek – magyarázza. Diaszpórában ugyanis – ahogy ő nevezi – „cifra nyomorúság” a lelkészélet. Távol a családtól, az otthoni kapcsolatoktól, olyan közegben, ahol újra és újra a közösség puszta léte a tét.

Az elmúlt évtizedekben a lelkipásztori szolgálat így építkezéssé is vált: gyülekezetet, rendszert, működő egyházi életet kellett kialakítani és fenntartani. Sydney-ben ma sincs saját templomuk, egy másik felekezet épületét használják, de tudatosan ott maradtak, ahol a legtöbb magyar könnyen eléri őket. Diaszpórában a földrajz is missziós szempont.

REFORMÁTUS MAGYAR VAGYOK

Hogy mit jelent ma magyar reformátusnak lenni Ausztráliában, arra egyikük sem egyházi definícióval válaszol. Inkább történetekkel, emberekkel, helyzetekkel. Nagy Csongor szerint az ausztrálok többsége keveset tud a kálvinizmusról. Ha azt mondja valakinek, hogy protestáns, abból már sejtenek valamit, de a magyarokat inkább a kürtőskalácsról, a lángosról vagy a gulyásról ismerik. Melbourne közelében nemrég egy magyar fesztiválon szolgáltak a gyülekezet tagjai.

A rendezvény helyszínének azt a Buda Villa nevű épületet választották, amelyet még egy honvágytól gyötört arany ásó építtetett a XIX. században. A lelkész szerint ilyenkor mindig felmerül, hogy valójában mit akarnak megmutatni magukból. – Megmaradunk a kürtősnél és a lángosnál, vagy tudunk valami többet is adni?

A diaszpórában a felekezeti határok is elmosódnak. Melbourne-ben sok katolikus család jár a reformátusokhoz, egyszerűen azért, mert magyar közösséget keres. Csongor szerint ilyen környezetben aligha lehetne azt mérlegelni, ki melyik felekezetből érkezett. – Mindenkit szeretettel fogadunk – mondja.

Péterffy Kund hasonló tapasztalatokról számol be Sydney-ben. A gyülekezet összetétele rendkívül vegyes: a politikai okokból menekülők, majd az erdélyi és magyarországi gazdasági kivándorlók egymást követve érkeztek meg az évtizedek alatt. A közös nyelv és a közös múlt rendszerint erősebb kapocsnak bizonyul, mint a felekezeti különbség. Sydney-ben ezért olyanok is aktív tagjai a közösségnek, akik nem református háttérrel csatlakoztak.

Közben a nyelv folyamatosan változik körülöttük. A második és harmadik generáció gyakran könnyebben fejezi ki magát angolul, mint magyarul. Ez különösen a temetéseken látszik meg: Melbourne-ben és Sydney-ben is egyre több ilyen alkalmat kell részben vagy teljesen angolul tartani. Az istentiszteletek ugyan magyarul hangzanak el, de a diaszpóra valósága lassan kétnyelvűvé formálja a gyülekezeteket.

Mindkét lelkipásztor számára világos, hogy a megmaradás kérdése ma már nem pusztán intézményi ügy. Sokkal inkább az a tét, lesz-e még olyan közeg Ausztráliában, ahol a következő generáció természetesen hall magyar éneket, magyar imádságot és magyarul a bibliai történeteket.

MI TART MEG?

Több mint tizenkétezer kilométerre Erdélytől és Magyarországtól idővel óhatatlanul felvetődik: meddig lehet ezt folytatni? Mi tart meg egy lelkipásztort évtizedeken át abban a szolgálatban, ahol a család, a régi barátok és sokszor az egész korábbi élet kontinensnyi távolságra kerül?

Péterffy Kund emlékszik olyan időszakokra, amikor fontolgatták a hazatérést. – Nem egy ilyen pontot fel tudok idézni – tekint vissza. Azt tapasztalta azonban, hogy az idő múlásával az otthoni kapcsolatok lassan fellazultak. Püspökök, esperesek, egyházi vezetők váltották egymást, és minden hazalátogatás után inkább azt éreztették velük: Ausztráliában van rájuk szükség.

A maradásban végül a gyülekezet szeretete vált döntővé. Úgy érezték, az emberek valóban igénylik az Igét, megbecsülik a lelkipásztort, fontos számukra a bibliaóra, a családlátogatás, az ifjúsági munka. – Jó volt nekünk itt lenni – fogalmaz egyszerűen.

Nagy Csongor még más életszakaszban jár. Nála a megérkezés élménye még erősebb, mint a hosszú távú mérlegkészítés. Tavaly januárban két bőrönddel álltak szolgálatba Melbourne-be a feleségével. Az egyik bőrönd felét a palást, Bibliák és néhány könyv foglalta el. Huszonnégy órás utazás után, éjszaka, virággal várta őket a presbitérium a repülőtéren. Első útjuk a templomba vezetett. – Megmutatták, hol fogunk élni, és végre hol alhatunk egyet – emlékezik vissza.

Másnap reggel szembesültek az ismeretlen madárhangokkal, a papagájokkal, a januári harmincnégy fokkal és az ausztrál nyárral. Az új élet első heteiben még az időeltolódással is meg kellett küzdeni, de a távolság súlyát inkább a búcsú pillanata hordozta. – Nagy sírások közepette szálltunk fel a repülőre – magyarázza.

Kettejük története itt is eltér, de ugyanoda jut. Az egyikük még tanulja, mit jelent hosszú távon diaszpórában élni, a másikuk már tudja, hogy az ember egyszer csak arra eszmél: az ideiglenesnek induló szolgálatból új élet lett. Mindkettejük szavaiból ugyanaz a felismerés rajzolódik ki: a diaszpórában a lelkipásztort végül nem a táj, nem az egzotikum és még csak nem is a kaland tartja meg, hanem az a pillanat, amikor a közösség valóban befogadja őket, és otthonná válik.

NÉGYEN EGYÜTT

Az ausztráliai magyar református lelkipásztorok ritkán tartózkodnak ugyanabban a városban. Melbourne, Sydney, Adelaide és Brisbane – többórás repülőútra vannak egymástól, a kontinensnyi távolságok pedig a gyülekezeteket is szétszórják. Májusban mégis mind a négyen ugyanannál az úrasztalánál álltak. Fekete Károly tiszántúli püspök ausztráliai látogatása során Melbourne-től Sydney-ig végigjárta a magyar református közösségeket, majd a sydney-i jubileumi istentiszteleten együtt szolgált az ausztráliai lelkipásztorokkal is a hetvenhat éve működő diaszpóragyülekezet hálaadó ünnepén.

A püspök igehirdetéseiben visszatérően szólt a közösség megtartó erejéről. Ez nagy súllyal esik latba abban az országban, ahol a távolság miatt könnyen elszigetelődnek az együvé tartozók is, és ahol a magyar reformátusoknak generációról generációra újra meg kell fogalmazniuk, mit jelent a megmaradás.

Az ausztráliai magyar református gyülekezetek története hetven évnél is régebbre nyúlik vissza menekültekkel, kivándorlókkal, életüket idegen földön újrakezdő családokkal. Ma már más kérdésekkel néznek szembe, mint az alapító nemzedék. A nyelv lassan változik, a közösségek átalakulnak, a fiatalokat új módon kell megszólítani. Vasárnaponként mégis ma is felhangzik magyarul az imádság és az ének a világ másik végén.

Ebben a történetben Nagy Csongor és Péterffy Kund két különböző fejezetet képvisel, szolgálatuk mélyén mégis ugyanaz a reménység húzódik: hogy a következő generációk számára is maradjon olyan hely Ausztráliában, ahol a magyar szó és a református hit egyszerre ismerős és otthonos.