Szövegvalóság

Egy ideje egyre határozottabban vonzódom a kötött szövegű imádságokhoz. Fiatalkoromban én is azok közé tartoztam, akiket nem inspirált és segített, hanem sokkal inkább elrettentett az imaközösség műfaja. Nem voltak szép, kerek gondolataim, jól kimunkált mondataim, és olykor már a közösen kimondott ámenek hangsúlyából is érezhettem, hogy ez az imádság bizony nem volt olyan szép, mint amilyen a „nagy imádkozóké”. Így azután inkább kerültem az ilyen helyzeteket, különösen azokban a közösségekben, ahol nem lehetett csendben maradni, nem volt elég csak az ámen teljes szívvel való kimondása. (Talán meghökkentők ezek a szavak, de úgy gondolom, az imádság évében az ilyesmiről is érdemes őszintén beszélni. Mert az Úristennel folytatott beszélgetés őszinte műfaj.)

Mindez egy idő után visszahatott a személyes fohászaimra is. Kerestem, de sokszor nem találtam a szavakat. Ennek pedig nemcsak az lett a hozadéka, hogy felismertem az Isten előtti csend jelentőségét, hanem az is, hogy tudatosan próbáltam újraépíteni az imádkozó énemet, s ezen az úton első logikus lépésként rátaláltam a kötött imádságokra. Az „Öreg Szikszaitól” visszafelé indulva eljutottam a Szentírás imáihoz, amelyek felekezettől függetlenül az egyéni és közösségi keresztyén kegyesség legősibb szövegei. A fohászkodás formáit is kutatva új tapasztalatot és felismeréseket hozott az imaórák rendje, a naponta, illetve rendszeresen ismételt imádságok szemlélet- és életformáló hatása.

Az egyik ilyen, naponta visszatérő szöveg a laudes, vagyis a reggeli dicséret során Zakariás hálaéneke, a Benedictus. Zakariás ebben Istent áldja, aki beteljesíti az atyáknak tett ígéretet, erős szabadítót támaszt nekünk, „hogy ellenségeink kezéből megszabadulva, félelem nélkül szolgáljunk neki, szentségben és igazságban őelőtte életünk minden napján”. Szentségben és igazságban, vagyis Isten dicsőségére élni, ez református létünk meghatározó célja. Ez azonban nem lehetséges félelmek és szorongások között, mert ezek elfordítanak Istentől.