A reménység számomra azt jelenti, hogy akármi történik velünk, mindig van tovább. Ha a terveinkhez képest másképp alakulnak is a dolgaink, a jelen kudarcában ragadással szemben a reménység mindig továbbvezető utat jelent. Ha valami nehézség adódik az életünkben, ígéretet kaptunk arra, hogy értelme van még a küzdésünknek: nem kell feladnunk, meg tudunk birkózni mindazzal, ami ránk vár. Ugyanazt láthatom szürkének, borúsnak, de lehetőséggel telinek és színesnek is – ekként fogalmazta meg a reménységről alkotott hitvallását Lucski Márta, a Pápai Református Teológiai Akadémia Gyakorlati Teológiai Intézetének docense, akivel a keresztyén reménységről és a csalódásból fakadó krízisekről bibliai történetekkel gazdagon átszőtt, személyes beszélgetést folytattunk.
Mi különbözteti meg a keresztyén reménységet más világnézetekétől?
Mi nem vagyunk egyedül. A Biblia elejétől a végéig Istenről szól – ő a kezdet és a vég, a keret, amely mindent átfog és összeköt. Igazi reménységet egyedül a Szentírás adhat, és ez abból fakad, hogy Isten mindig jelen van, és bátran fordulhatunk hozzá. A zsoltárok könyve rengeteg élethelyzetet megjelenít, ezekből láthatjuk: az Úrhoz akár a hála pillanataiban, akár a bajban odamehetünk. A Biblia Isten megerősítő és bátorító szeretetét közvetíti, amely belső tartást és bizonyosságot ad: „Ha Isten velünk, ki lehet ellenünk?” Enélkül könnyen elveszettnek érezhetjük magunkat, akár ténylegesen, akár a lelkünkben magunkra maradva.
A bibliai szereplők közül kinek az életútjából merítette a legtöbb reménységet?
Dániel és társai példája – kitartásuk és az a nyugalom, hogy nincs miért félniük – minket is megerősít: őket a hitük tartotta meg, és döntéseikben ez mutatott nekik irányt. Lehet, hogy ezen az úton idegen hatalmakkal kell szembenéznem, akár az életem is veszélybe kerül, de ennek ellenére kitartok, mert nekem van reménységem. Akár a tüzes kemencében és az oroszlánok vermében is tudhatjuk, hogy Isten velünk van, és képes bennünket kiszabadítani – de „ha nem tenné is”, akkor is bízunk Istenünkben. Ha a saját életemre tekintek, ennek a történetnek az az üzenete, hogy a körülményektől és az élet eseményeitől függetlenül meg kell maradnia bennünk az Isten iránti bizalomnak, és akkor van kiút és segítség. Az Újszövetségből kedves szereplő számomra a kapernaumi százados, aki tudja, Jézus anélkül is tud segíteni beteg szolgáján, hogy elmenne a házába. Még konkrét jelekre sincs szükségem, úgyis tudom és hiszem, hogy Isten vezet engem, és az életemet okkal alakítja úgy, ahogyan.
Lucski Márta szatmári lelkészcsaládban töltött gyermekévei után középiskolai tanulmányait Debrecenben kezdte el, ahol később a teológiára is felvételt nyert. A Debreceni Református Hittudományi Egyetemen 2015-ben diplomát, 2022-ben a Gyakorlati Teológiai Tanszéken doktori fokozatot szerzett. Értekezésének címe: Az énkép, a testkép és az étkezés biblikus értelmezése és a pasztoráció lehetőségei. 2020 óta a Pápai Református Teológiai Akadémia munkatársaként dolgozik. A gyakorlati teológus a többi között pasztorálpszichológiát, katechetikát és valláslélektant oktat hallgatóinak, akikkel közvetlen, partneri viszonyban áll. Hálás azért, hogy a teológusok, akikkel egy fedél alatt él, elakadásaikkal, lelki küzdelmeikkel felkeresik őt és megfontolják véleményét. Diákközpontú oktatónak tartja magát. Fontos számára, hogy óráin is teret adjon a beszélgetésnek, ahol helye van a mély kérdéseknek és az egymástól való tanulásnak is. A teológiai oktató célja, hogy a jövő lelkipásztor-nemzedéke megtanuljon nemcsak kifelé, de befelé is élni. Vágya, hogy minden igehirdető prioritásként kezelje a hitével és önmagával való foglalkozást, ezáltal is megerősítve Istenben nyugvó bizalmát. Véleménye szerint ez a hiteles segítés és jelenlét szükségszerű előfeltétele.
Előfordulhat, hogy szabadulásért vagy csodáért imádkozunk, amely végül mégsem következik be. Ilyenkor félreértettük az Istenbe vetett reménységet?
Nem tudhatjuk, Isten milyen utat szán nekünk. Ezt kell tudnunk elfogadni, erre kell nyitottaknak lennünk és meglátni a lehetőségeket. Ha nem úgy történt is valami, ahogyan én akartam, abban a hitem mégis megtart, hogy ez okkal alakult így, és e szerint haladok tovább. Titok előttünk, mi miért történik úgy, ahogy, hiszen Isten a saját akaratából cselekszik. Gyakori helyzet, hogy egy szerettünk megbetegszik, mi pedig kérjük a gyógyulását, amely végül mégsem adatik meg. Ilyenkor bennünk dől el, hogyan éljük meg mindezt. Itt lép életbe a „de ha nem tenné is” szent meggyőződése. Ha nem gyógyul meg a szerettem, vagy akár én, azt is el tudom Isten kezéből fogadni? Viktor Emil Frankl, a logoterápia atyja a koncentrációs táborban is szüntelenül az élet értelmét kereste: így élhette túl azokat a körülményeket, mert volt hite, reménye abban, hogy maradt még értelem a számára. Az én családomban is történt már olyasmi, amin nem lehetett változtatni – az e feletti kesergés azonban nem segít. Mindenkinek meg kell élnie a gyászt egy-egy nehéz esetben, de aztán tovább kell menni. Ez a megküzdés: elfogadni, hogy így is lehet élni, és ezzel együtt lépni tovább. Meg kell vizsgálni: jó nekem, ha én csak dacolok, és harag van bennem akár Isten iránt is? A hit és a remény azt jelenti számomra, hogy én tényleg el tudom fogadni Isten akaratát még akkor is, ha a velem történteket nem szerettem volna.
Hit és reménység. Hogyan választaná szét a kettőt?
Valójában összetartoznak: az egyikből fakad a másik, ahogyan a hitből táplálkozik minden más is. Nemrégiben olvastuk: Mária testvérével, Mártával szemben a jó részt választotta. Vele együtt mi is felismerhetjük, hogy valójában nekünk is egyre van szükségünk: engednünk kell Jézust közel kerülni hozzánk. A hit Krisztusnak az életünkbe való befogadásából következik. Enélkül a reménység csak annyit jelent, hogy valamit szeretnénk elérni, és bízunk a megvalósulásában. De ha emellett nincs meg bennünk az a hit, amely azt is elfogadja, hogy valami nem úgy alakul, ahogyan azt mi szeretnénk, akkor a falakba ütközésünk könnyen reményvesztettséggé válhat, ahonnan már nem látunk kiutat. A hit azonban le tudja dönteni ezeket a falakat.
A reményvesztettség ez esetben hitehagyás is? Jogosan gyötör minket a bűntudat?
Amikor úgy érezzük, hogy falakba ütköztünk, átélhetünk ilyen belső válságot. A legfontosabb az, mit kezdek ezzel. Mondhatnám azt, hogy itt már emberileg nem látok reményt, és megadom ennek magam. De valószínűleg továbbra is gyötör és megbénít majd ez az érzés, mert rájövök, hogy a feladás után sem lett jobb. Ahogyan Frankl fogalmaz: „Mégis mondj igent az életre!” Arra, hogy mindezek ellenére tovább tudok lépni. Tegyük fel a kérdést: mikor fogom jobban érezni magam, ha megragadok ebben, vagy ha eldöntöm, hogy változtatok a hozzáállásomon és továbblépek? Lehet, hogy azt a valakit nem tudom visszahozni, a körülményeken sem vagyok képes változtatni, de belül megélhetem – és ezzel önmagamat is felszabadítom –, hogy a remény és a hitem mégis megtart, és új irányt ad az életemnek.
A bibliai történetekben hogyan adott Isten új irányt ezeknek az embereknek?
Egyrészt valamilyen adottságuk felerősítésével. Ha az Egyiptomba eladott József kiszolgáltatottságára gondolunk, rabszolgaként szinte csak eszközként tekintettek rá. Isten mégis megteremtette a lehetőségét annak, hogy az álomfejtésével kitűnjön, és az értelme megmutatkozzon. Isten ad képességet arra, hogy ha az emberben megvan a hit, továbbjusson a nehézségein. Másrészt ő a hozzá való közelség vágyát is felerősítheti bennünk. Olyan helyzeteket teremt, amelyekben megtapasztalhatjuk a csodáit, gondolhatunk itt a jézusi gyógyítástörténetekre. Isten ezekben az esetekben a belső erőt és indíttatást adja: bár reménytelennek látszik a helyzet – mert haldoklik Jairus lánya, vagy mert senki sem tudja meggyógyítani a vérfolyásos asszonyt –, ezekben az emberekben mégis él a bizalom, hogy Jézus képes rajtuk segíteni. Szerintem Isten e két módon lendít bennünket tovább holtpontjainkról. Bár a földi határaimat úgy látom, mint amelyeken nem tudok túllépni, ő mégis felmutat valami azon túl lévőt. Érezhetem akár a helyzetet kilátástalannak, magamat áldozatnak, Isten mégis képessé tesz arra, hogy mindezzel szembenézzek, illetve felruház azzal, ami ezen túlsegít.
Miért lesz könnyebb és jobb nekünk attól, hogy Isten által több ezer évvel ezelőtt csodálatos módon megsegített személyekről olvasunk?
Habár a bibliai események tényleg több ezer évvel ezelőtt történtek, de univerzálisak, vagyis minden korban igazak. Mert magát az embert, még inkább Isten és az ember kapcsolatát jelenítik meg. Tapasztalhatjuk azokat az alapvető mozgatóerőket, ösztönöket, amelyek a mi életünkben is hatnak. Amit egy bibliai szereplő átélt, az ránk is igaz lehet. Nekünk is lehetnek hasonló küzdelmeink, ezek a „fent és lent”-ek most is jelen vannak, és továbbra sem kerülhetjük el a szembenézést a rosszal és a nehézségekkel. A körülményeink változhatnak, de ami a belső világunkban történik, az része az örök emberi természetnek. És ebben nem vagyunk magunkra hagyva: Isten a nehézségeinkben is velünk van. Az örök igazságok éppen ezért – a Biblia történeti oldala mellett – hasonló fontossággal bírnak. Hiszen ki-ki a maga élethelyzetében találhat olyan karaktert, akivel azonosulni tud, ahogyan más történetekben is vannak kedvenc szereplőink.
Lucski Márta egykori dél-koreai ösztöndíjasként megtapasztalhatta, hogy az úgynevezett kollektivista társadalmakban mennyivel nagyobb szerepet kap a közösség és annak vállalása, ami az egyének világnézetére is hatással van. A lelkésznő szerint mi, magyarok is lehetnénk pozitívabbak az állandó tépelődés helyett. A közösségközpontú szemlélet erősíti a gyülekezet összetartozásának megélését, amely különösen is a magas elvárásokkal terhelt időszakokban nyújthat megtartó erőt. Ez a gondolkodásmód a koreaiak nyelvi kifejezésében is megmutatkozik: náluk nem az egyén hitéről vagy hazájáról esik szó, hanem a közösségéről, többes számban.
Hogyan gyógyítanak bennünket a bibliai történetek?
Az olvasásuk, átgondolásuk sokat segíthet, mert felismerhetjük a jelenlegi helyzetünket, vagy éppen ráeszmélhetünk minket foglalkoztató dolgokra, megtapasztalhatjuk Isten továbbvezető útmutatását – így gyógyulunk. És bár mások belső terheit, gyászát teljesen nem vállalhatjuk magunkra, a kísérés folyamatában mi is adhatunk megerősítő bibliai üzeneteket. A fogadó fél szerepe azonban ekkor is kulcsfontosságú ebben, hiszen rajta áll, ő mindebből mit fogad be.
A reménység-reménytelenség akkor nem magánügy?
Még ha teljesen feloldani nem tudom is a másikat – akár a halálfélelemtől, akár a más halála miatti szenvedéstől, gyásztól –, de az, hogy mellette állok, ez az embertársi kísérés, támogatás és együtt haladás egyénenként és közösségként is tanítványi feladatunk. Ez a közösségvállalás, a felebaráti kapcsolat megélése egyfajta kötelességünk. Amikor valaki veszteséget él meg, szó szerint úgy érzi, mintha elveszített volna valamit, ami nélkül nem tud tovább élni. Ezt a hiányt kell a melléállásunkkal pótolni. Sokszor nem is kell tanácsot adni: a jelenlét és a biztatás, a szeretetünk önmagában segít. Nem nekem kell a másik helyzetére megoldást keresni, csak ott kell vele lennem, ezzel tudom igazán támogatni: a szükségben lévőt nem hagyom magára. Természetes, hogy félünk az ismeretlentől, így sokszor az új élethelyzetünkkel sem tudunk mit kezdeni. Ilyenkor még inkább szükségünk van az emberi kapcsolatokra, amelyek a bölcsőtől a halálig kísérnek minket.
Ha már születés, közösség és élet: a sákramentumok hogyan kísérnek és hordoznak minket e földi életünkben?
Felszabadító a tudat, hogy a keresztségemnél fogva Isten gyermekeinek közösségébe tartozom, ott társakra lelek a hitben, velük egységet vállalhatok. Az úrvacsora hasonlóképpen megerősíti reménységünket abban, hogy Krisztusban egyek vagyunk, és így nem maradunk sem Isten, sem embertársaink által magunkra hagyva. A sákramentumok meggyőző erővel közvetítik számunkra ezt.
Hogyan segítené helyreállítani egy reményét vesztett, kiutat kereső barátja erejét?
Az önmagunkban való csalódás pillanatában valóságosan érezhetjük, hogy gyengék vagyunk, nem tudunk a terheinkkel egyedül megbirkózni. Természetes, hogy a lelkiállapotunktól, megelőző siker- és kudarcszériáktól függően vannak olyan események az életünkben, amelyekkel kapcsolatban úgy érezzük, meghaladják a kapacitásunkat. A leglényegesebb számomra ilyenkor is a meghallgatás és a jelenlét. Egy bizalmi kapcsolatban az együttérzés és a megértés kifejezése által megerősíthetem a másikat: nem hibás abban, hogy ezt éli meg, és van megoldás, van még tovább. Lehet, hogy teljesen át kell írni az eddigieket, de nincsen magára hagyva ebben, általam is megkapja ezt a támogatást. Nem biztos, hogy sokat érek azzal, ha valami nagy bölcsességet próbálok a másiknak mondani, hiszen vagy igazam van, vagy nem. A tanácsadást azért sem tartom jónak, mert elképzelhető, hogy én attól teljesen eltérően oldanék meg egy problémát, mint ahogyan a másik a maga összetettségében azt a helyzetet megéli. A közvetlen kapcsolataimban a még tudatosabb odafigyelés által viszont elérhetem, ne érezze azt a tőlem segítséget kérő, hogy magára maradt, vagy hogy én eltávolodom tőle.
Hogyan őrizhetjük meg hosszú távon a bizalmunkat és reménységünket Istenben?
„Szüntelenül imádkozzatok!” Ha valaki eljut oda, hogy nem úgy tekint a hitére, mint amely készen van, hanem a folyamatos fejlődés válik számára elsődlegessé, már jó úton jár. Mert a hit megélésével a magunk módján naponta foglalkoznunk kell. A rendszeres imádság pedig az igazi prevenció. Ha odafigyelek a testi egészségemre, megfelelő táplálkozással és fizikai aktivitással igyekszem megelőzni a betegségeket. Ugyanígy szükséges a hit és a lelki élet folyamatos ápolása is. Hiszen ha csupán egyszer eszem egészséges ételt, majd utána csupa olyat fogyasztok, ami inkább árt, az önmagában nem elegendő. A lelki egészségünkre is tudatosan mint alapvetően lényeges tényezőre kell tekintenünk. Ez a szemlélet segíthet abban, hogy valóban megőrizzük és erősítsük hitünket.
Cikkeinket elolvashatják a Reformátusok Lapjában is, amelyben sok érdekes és értékes tartalmat találnak. Keressék a templomokban és az újságárusoknál!
Barátnőkkel a legnehezebb időkben
A barátnői közösségek szerepe talán soha nem volt annyira fontos és erős, mint napjainkban, mert az egyre kisebb családokban sok nő szinte senkivel nem tudja rendszeresen megosztani, milyen terhek nehezednek rá. Sok, kisgyermekét otthon nevelő édesanyának nem adódik lehetősége a mély beszélgetésekre, dolgozó társaiknak pedig igazi sakkjátszmát jelent időt szakítani a társasági életre. Gér-Bódiss Tímea az Eltökélt szívű nők keresztyén podcastműsor csapatának tagjaként hét éven át adott új formát a barátnős beszélgetéseknek, jelenleg pedig a Lydia magazin főszerkesztőjeként segít a háromgyermekes édesanya abban, hogy eljussanak egymáshoz a női sorstörténetek.