Az egyetemista Benedekffy Kálmán kisgyermek kora óta cukorbeteg. Kezdetben nagyon nehezen viselte a mindennapi korlátokat, később azonban megtanulta kezelni és elfogadni a diabétesszel járó problémákat. Elmesélte, hogy a betegségéhez való hozzáállása és Istennel való kapcsolata miképpen változott az évek során. Ma inkább különlegesnek tartja magát, mintsem betegnek.
Hogyan derült ki a betegsége, milyen változást hozott a mindennapjaiba?
Nagyjából ötéves lehettem, amikor megállapították nálam a diabéteszt. Korábban a betegségemet óriási teherként éltem meg. Sok nehézséggel kellett szembenéznem az életem során. Úgy éreztem, hogy nem élhetek teljes életet, mint mások. Számtalanszor előfordult, hogy étellel kínáltak, és vissza kellett utasítanom. Sosem ehettem azt, és éppen abban az időpontban, mint mások, pedig egy csokitortát bármikor szívesen felfaltam volna. Szigorúan tartanom kell, hogy étkezések között legalább két óra teljen el. Sokszor nagyon kínos szituációkba kerültem a betegségem miatt. Mások előtt kellett beadnom az inzulinadagom, vagy olyankor kellett ennem, amikor egyébként nem lett volna illendő. Másnak éreztem magam, azt éreztem, nem tudok teljesen beilleszkedni.
Hogyan küzdött az elfogadással?
Sokszor Istent hibáztattam a cukorbetegségem miatt. Nem akartam elfogadni, hogy pont velem történik ez. Amíg mások teljes életet élve, önfeledten szórakozhattak, nekem meg voltak kötve a kezeim. Nem tehettem kedvemre bármit. Lassan tíz éve használok inzulinpumpát, ezt megelőzően inzulinadagoló tollat használtam. Mindez a mozgásban is sokszor korlátozott. Mindig is szerettem volna komolyan sportolni, de sajnos a betegségem nem engedte. Fürdőzéskor is csak két órát tartózkodhatok vízben, hiszen az inzulinpumpát ilyenkor nem tudom magammal vinni, így folyamatosan ellenőriznem kell a vércukorszintem. Állandóan aggódtam, hogy véletlenül se öntsenek le vízzel, hiszen a nyakamban lógó műszer teljesen tönkremenne. Én mondom, nem egyszerű. Nagy segítséget jelentett azonban számomra, hogy a nővérem is cukorbeteg. Mindig is odafigyeltünk egymásra. Korábban részt vettünk cukorbetegtáborban is, jó volt látni, hogy nem vagyunk egyedül ezzel a problémával, hogy mások is megharcolják azt, amit mi. Miután az általánost kijártam, elkezdtem gyülekezetbe járni. Szükségem volt egy befogadó közösségre, egy felemelő társaságra. Azóta is rendszeresen eljárok, ami nagyban hozzájárult az Istennel való kapcsolatom megerősödéséhez és önmagam elfogadásához. Rájöttem, hogy mindenkinek lehetnek problémái az élete során, de ezzel nem egyedül kell megküzdenünk, mert Isten végig fogja a kezünket és vezet bennünket. Mi pedig egymásért imádkozva erősíthetjük magunk és mások hitét is.
Benedekffy Kálmán
Történt-e valaha olyan a betegsége során, amit isteni csodaként élt meg?
Felelőtlenségből egyszer több ideig bent maradt az inzulinpumpa-kanül. Kiszedtem, de a tű nem jött ki. Azt reméltem, hogy a szervezetem majd másnapra kilöki magából, ez azonban sajnos nem így történt. Következő nap bementem a kórházba. Mivel semmilyen nyoma nem volt a tűnek, ezért röntgennel vizsgálták, hogy hol kell a kisebb műtétet elvégezni. A röntgengép azonban tönkrement, és a kép teljesen megszűnt, éppen akkor, amikor a tűt távolították volna el. Az orvos találomra felvágott egy pontot a combomon, és ott volt a tű. Az orvos teljesen meglepődött, hogy mekkora szerencse, hogy éppen eltalálta a megfelelő pontot. Én azonban azonnal tudtam, hogy Isten keze volt. Isten adta ezt a csodát, hogy az orvos vakon megtalálja a bennem maradt tűt. Azóta is nagyon hálás vagyok.
Mi az, amit a diabétesz segített megérteni az életről, és milyen tanácsokat tudna adni azoknak, akik hasonló élethelyzetben vannak?
Megtanulhattam egy önkontrollt a betegségem által. Megtanultam a mértéktartást, hogy hogyan kell a csábításnak ellenállni. Alkoholt is csak kis mennyiségben fogyaszthatok, hiszen, ha a kelleténél többet innék, nem venném észre, ha a vércukrom leesne. Ez is a saját javamat szolgálja. Nem eshetek olyan hibába, hogy a tudatlanságig leigyam magam. Nem mindig fogyaszthatok kedvemre bizonyos ételeket. Amikor a cukrom nem engedi, tartom a mértéket. Isten tehát megóv engem az életem során bizonyos rossz szituációktól, és mindezek által megtanította a legfontosabbakat is: az elfogadást, a megbecsülést és a mértéktartást. Fontos, hogy észrevegyük, Istennek terve van velünk, hogy lássuk a rosszban is a jót. Lehet valami, ami most nagyon rossznak tűnik, azzal akár a későbbiekben magadnak és másoknak is tudsz példát mutatni. Én magam is megtanultam elfogadni a cukorbetegségem, ennek köszönhetően tudok segíteni a hozzám hasonlóknak, megértetni velük, hogy mindenből tanulhatnak, és valójában minden okkal történik. Én látok esélyt a gyógyulásra. Gyakran imádkozom Istenhez a gyógyulásomért, és az, hogy mások is imádkoznak értem, felemelő érzés. Az évek során megtanultam, hogy minden Isten terve szerint alakul, csak oda kell figyelni rá, és észrevenni, mi miért történik velünk és a minket körülölelő világban.
