A gyász örökre megmarad, csak körbeöleli az élet. Félelmetes mondat. Gyásszal élni egy életen át. Akár sokkoló is lehet ez a tény, sugallva azt, hogy ez alól senki sem kivétel, hiszen az élet rendje szerint mindenki találkozik a halállal. A veszteség miatti fájdalom a testünket és a lelkünket is kínozza. A szenvedést nem tudjuk elkerülni, akkor sem, ha akarjuk, a szomorúságot nem tudjuk kitörölni a szívünkből. Dancsó Zoltán, a Debrecen-Nagytemplomi Református Egyházközség lelkipásztora gyászfeldolgozó csoportjaiban azt hangsúlyozza, hogy a veszteség feldolgozása nem könnyű út, de együtt sírunk. A lelkigondozó szerint a bátorításra minden gyászolónak szüksége van, de nem rontunk ajtóstul a házba. Meg kell élni, ha valami örömet szerez, de nem spórolhatjuk meg a fájdalmat sem.
Dancsó Zoltán: Bátorításra minden gyászolónak szüksége van
Lelkünkben élő örökség
Dancsó Zoltán lelkészi hivatásában nagy hangsúlyt kap a gyászfeldolgozás. Lelkigondozói útjára akkor lépett rá, amikor a temetések után felhívta a gyászolókat és megkérdezte, hogyan érzik magukat, szeretnének-e beszélgetni. Sokan mondtak igent és nyíltak meg előtte. A református lelkész beszélgetései alkalmával gyakran tapasztalja, hogy tabutéma a halál. Elnyomjuk mélyre, pedig nem helyes, hogy érinthetetlen a halál kérdése, hiszen minden embert meglegyintett már az elmúlás szele, amikor hozzá közel állókat veszített el. – Neveltetés kérdése, hogyan viszonyulunk a halálhoz. Jó már gyerekkorban beszélni a szeretteinknek az elmúlásról, mert előbb-utóbb találkoznak vele. Ha mi magunk sem merünk szembenézni a kérdéssel, akkor utódaink számára is kérdés marad, azaz tabu – magyarázza a lelkész.
November eleje sokaknak ennek jegyében telik, a halottak napja körüli időszak társadalmi szinten is megérinti az országot, ilyenkor százezrek vándorolnak ki a temetőkbe. Rendbe hozzák a sírokat, virágokat raknak vázába vagy ültetnek földbe, hogy minél rendezettebb és szebb legyen a síremlék. – Ezek azok a szokások, a viszonyulási rendszerek, amelyeket továbbadunk a gyermekeinknek, ahol megtapasztalják, hogy a család, a szülők hogyan tekintenek a halálra. Ilyenkor lehetőség van kérdéseket feltenni, emlékezni, beszélni, ezáltal válik természetessé a halál témája – véli a nagytemplomi lelkipásztor. Szerinte ilyenkor kifejezetten érdemes újra és újra végiggondolni, mik voltak azok a kedves szavak, ahogy szeretteink hívtak, becézgettek minket. – Hogyan tekintettek ránk, amikor rosszat tettünk? Mit mondtak nekünk, amikor el voltunk csüggedve? Milyen tanácsokat adtak? A kérdésekre adott válaszok lesznek a kincseink, az örökségek az emlékeinkben, hogy a lelkünkben tovább élhessenek. Ezek segítenek a gyászunkban, és elmondhatjuk gyermekeinknek, családtagjainknak is, hogy nekik is értékké váljanak – osztja meg tapasztalatait a lelkész.
Miért vette el Isten?
A gyász nehéz folyamat, és mindenki másképp éli meg a veszteséget, de a halál feldolgozásának lépései, kísérő tünetei szinte mindenkinél megjelennek. – A tagadás utáni harag és düh erős érzelmek. Az ember ilyenkor haragszik a körülményekre, az eltávozóra, a többi hozzátartozóra, az orvosra, a haláleset okozójára, a betegségre, Istenre. Ösztönös bűnbakkeresés, hogy megtaláljuk a vétkest, ezáltal pedig azt reméljük, enyhül a veszteségérzet. Ebben a szakaszban, amikor a heves érzelmek vezérlik a gyászolót, nehéz eljuttatni az ember szívéhez azt az üzenetet, hogy az élet győz a halál felett, mert Krisztus a feltámadásban legyőzte a halált. A leggyakrabban ebben a szakaszban kapom a nehéz kérdéseket is: miért engedte Isten, hogy meghaljon, miért pont velem történik meg ez. Ilyenkor azt kérem a gyászolótól, mondja ki, miért gondolja ezt. A kérdések által jobban megláthatom a gyászoló lelkiállapotát, hogy hol tart a gyászfeldolgozásban. Többszöri találkozások, beszélgetések során előfordult már az is, hogy az illető gyászoló nem az Istenre haragudott, hanem saját magára, a környezetére és legfőképpen arra, hogy nem töltött elég időt a szerettével, akit elveszített. Nehéz ez a felismerés, de ha megtörténik, máshogy láthatjuk a dolgokat – magyarázza Dancsó Zoltán.
„Lelkigondozáson részt venni nem egyenlő azzal, hogy valaki beteg vagy kevésbé erős”
Hangsúlyozza azt is, mennyire fontos minden esetben bizonyságot tenni Istenről, hogy ő mindent odaadott értünk, még az egyszülött Fiát is. Ő volt a kezdet és a vég. Vele kezdődött el minden, és vele fog beteljesülni is. Jézus értünk vállalta a küldetést, hogy általa kapcsolatunk legyen az Atyával. Ő az, aki „a mi vétkeink miatt kapott sebeket, bűneink miatt törték össze. Ő bűnhődött, hogy nekünk békességünk legyen, az ő sebei árán gyógyultunk meg” – olvashatjuk Ézsaiás könyvében. Krisztus sebei árán gyógyulnak az emberi lelkek. Isten irántunk való szeretete akkora volt, hogy engedte meghalni egyszülött Fiát azért, hogy nekünk életünk lehessen. Tökéletesen és minden mélységében megérti a gyászunkat, és át tud rajta segíteni.
Egymás terhét hordozva
A nagytemplomi lelkipásztor egyéni és csoportos gyászfeldolgozó beszélgetéseket is vezet, mint mondja, ezek az alkalmak lehetőséget kínálnak minden gyászolónak érzelmei kifejezésére. Védett helyen beszélhetnek, megfogalmazhatják a gondolataikat, feltehetik kérdéseiket és megoszthatják érzéseiket. Kilépnek a belső világukból, és megmutatják egymásnak veszteségeiket, illetve értékeiket is. Így válnak közösséggé. Érzelmeik összevisszaságát meghatározzák, majd rendezni tudják. A gyászfeldolgozó alkalmak segítséget kínálnak a veszteség értékeinek a tudatosításában, mindemellett segítséget is nyújtanak abban is, hogy a gyászolók ne vesztesnek tartsák magukat, hanem lássák meg azt is, hogy megajándékozott emberek. Így alakulhat ki bennük az új élet iránya. Kapaszkodókat kapnak ahhoz, hogyan éljenek meg ajándékként és lehetőségként minden napot, hogyan merítsenek erőt a velük lévők szeretetéből, támogatásából. – Sokszor hallottam ilyesmit: „Lelkész úr, majd csak valahogy megküzdök egyedül a gyászommal. Majd lesz valami!” Ezek arra mutatnak rá, hogy az ember próbálkozik valahogy megoldani a saját gyászát, de számtalanszor tapasztalom a megrekedést. Lelkigondozói szemlélettel szükséges elhitetni, még ma is, amikor az önfejlesztés korát éljük, hogy lelkigondozáson részt venni nem egyenlő azzal, hogy valaki beteg vagy kevésbé erős, ha nem egyedül oldja meg problémáit. El szoktam mondani, hogy én nem árulok semmilyen gyógyelixírt a fájdalmakra, hanem egyedül az Isten vigasztaló szeretetét szeretném felmutatni – hangsúlyozza a lelkipásztor.
Dancsó Zoltán úgy véli, a református lelkészeknek nagy a felelősségük a gyászfeldolgozásban, mert aki elvesztette hozzátartozóját, elsők között velük találkozik, amikor bemegy a lelkészi hivatalba, hogy megossza életének fájdalmát. – Fontos feladatunk a gyászolóval való beszélgetés során vigasztalni, a feltámadásról beszélgetni. A gyülekezetnek pedig az a feladata, hogy az összetartás által a közösség feltétel nélkül fogadja el a gyászolókat. Az elfogadásban mutatkozik meg a támogatás, a veszteségeket megélt tagokat befogadjuk a szeretetközösségbe, hogy érezzék, nincsenek egyedül a gyászukban. Ezzel az áldozatvállalással közvetíti a gyülekezet az Istennel átélt szeretetet, így tudjuk betölteni Krisztus törvényét, hogy egymás terhét hordozzuk.
A cikket elolvashatják a Reformátusok Lapjában is, amelyben további érdekes és értékes tartalmakat találnak. Keressék a templomokban és az újságárusoknál!