A házasság akkor teljes, ha Isten is jelen van benne

Az első találkozásukkor rögtön tudták, hogy együtt élik le az életüket, vagy azért ez ennél küzdelmesebb volt?

István: Tíz év házasság távlatából már úgy látom, hogy valamiképpen az első pillanatban megsejtettem: ő az, akit mindig is kerestem. Engem annyira megérintett valami. Nem állítom, hogy ez a szó szoros értelmében vett „szerelem első látásra” volt – ez talán túlzóan romantikus és pontatlan megfogalmazás lenne, de amikor először találkoztunk és beszélgetni kezdtünk, egy mély, belső felismeréssel szembesültem, valami olyasmivel, amit olyankor szoktunk érezni, amikor egy régi dallamot próbálunk felidézni, és egyszer csak fölcsendül bennünk.
Adél: Pont a napokban meséltünk erről a gyerekeknek, mert ugyanez volt a kérdésük lefekvéskor. Közösen emlékeztünk vissza arra, milyen sorsszerű volt ez a találkozás. Egy évig udvarolt, mire megcsókoltuk egymást.

Ez klasszikus, régimódi udvarlás volt?

István: Igen, klasszikus udvarlás volt. Íróemberként verseket is írtam Adélhoz, bár 47 évesen hónapokig tartott, mire egyáltalán volt bátorságom megmutatni neki ezeket. Szépen, lassan ismerkedtünk egymással. Én egy kicsit régivágású vagyok, de az is szerepet játszott ebben a hosszú udvarlásban, hogy mind a kettőnk korábbi élete tele volt nehézségekkel. Az ember ilyenkor óvatosabb, megfontoltabb, többször Isten elé viszi a dolgokat. De mindkettőnkben megérlelődött, hogy ez egy Istentől rendelt találkozás, Isten kegyelmi ajándéka az életünkben. Sokszor meg is fogalmaztuk egymásnak is, hogy az Úr kiválasztott bennünket egymásnak, mert egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy mi mindenestül összetartozunk. Rengeteg érték, sok lelki és szellemi tulajdonság közös bennünk. Lényegében ehhez kellett az az egy év, hogy ezt felismerjük. Nem taktikázás volt tehát ebben, hiszen amilyen helyzetben akkor mindketten voltunk, ott szó sem lehetett taktikázásról.

Milyen helyzetben voltak?

Adél: Egyedülálló anyaként éltem a nagymamámnál a kislányommal. A svájcifrank-alapú hitelem miatt súlyos egzisztenciális bizonytalanságba kerültem. A megismerkedésünk is így kezdődött: Pistit – aki akkor ugyan már a teológiára járt, de korábban ügyvédként dolgozott – az unokatestvérem ajánlotta, hogy esetleg tudna egy-két olyan tanácsot adni, amivel ki tudok mászni a kátyúból. Előbb szakmai segítséget kaptam, aztán az ismeretség szépen bővült, barátsággá mélyült. Pisti a lelki támaszommá vált, és az Istenhez fűződő kapcsolatom is az ő révén kezdett helyreállni, mert egy korábbi családi tragédia miatt eltávolodtam a hitélettől. Az a tudat, hogy a kapcsolatunkat Isten hívta életre, ma is átsegít bennünket a nehézségeken.
István: Naponta megtapasztaljuk, hogy tényleg egy Istentől rendelt szövetség is a házasságunk. Az, hogy vannak benne néha érzelmi hullámzások, ez természetes, mert esendőek vagyunk. Aki azt mondja, hogy az ő házasságában nincs ilyen, akkor vagy nem mond igazat, vagy ő kakukktojás. Lehetnek és kellenek is a próbák és a nehézségek, ám a hit, hogy Isten rendelte egymás mellé az életünket, olyan alappillére lehet a házasságnak, ami aztán nem engedi szétesni.

És mi történik, ha ez a szövetség felbomlik? Mind a kettejüknek volt egy korábbi házassága. Hogyan lehet ezt feldolgozni, és hogy lehet belépni egy következőbe Isten iránti bizalommal?

Adél: Majd Pisti biztos kifejti bővebben, én csak azt mondom, hogy a keresztyén ember számára az újrakezdés lehetősége a kegyelem része. A kudarc utáni új kapcsolat, ha Istennel járunk, megmutatja, hogy lehet másképp is kezelni a konfliktusokat. Tehát szerintem optimistának kell lenni! Már csak azért is, hogy a válást végigélő gyerekeknek is meg tudjuk mutatni, hogy egy kapcsolat nemcsak széteshet, hanem meg is erősödhet.
István: Egy válás súlyos válság, sokszor tragédia az életben. A református tanítás szerint vannak esetek, amikor a válás megengedett, de ez önmagában nem könnyíti meg a feldolgozást. És akkor ezt nem is kell túlragoznunk. A kérdés inkább az, hogy a múlt árnyéka mennyire vetül rá az új kapcsolatra. Különösen akkor összetett a helyzet, ha gyermekek is érintettek, hiszen számukra mindkét szülő pótolhatatlan. Sokáig reménykednek abban, hogy az elvált szülők még kibékülhetnek. Egy mozaikcsaládban is az a legfontosabb, hogy a gyerekeknek megadjuk azt a szeretetet, amire Jézus Krisztus tanít bennünket. Amikor házasodni készültünk, azzal biztattuk a gyerekeinket: sokkal többen fognak így benneteket szeretni, sokkal többen drukkolnak majd nektek. Van anyukád, apukád, és ráadásul itt vagyok én is. A gyerekek érdekében sok embernek kell együttműködnie: szülőknek, nagyszülőknek, mindenkinek. Nem akarok rózsaszín képet festeni erről, néha voltak súrlódások, de igyekeztünk a gyerekeinknek megadni a szerető környezetet, hogy lássák, a szeretet nem kevesebb, hanem több lett körülöttük.

Mi volt az, ami a találkozáskor rögtön megfogta önöket a másikban?

István: Engem nagyon megfogott Adél szépsége, de még inkább a finom lelkisége, kedvessége, figyelmes jelenléte. Egy nő kedvességét nem a látványos gesztusokban lehet legjobban lemérni, hanem abban, hogy miként közelít a másik gondolataihoz, hogyan bánik egy hétköznapi vagy akár elvont témával. Megérintett az érzékenysége, ahogy a másikra odafigyelve, óvatosan, mindent tiszteletben tartva vizsgálja a dolgokat.
Adél: Engem talán az a stabilitás, az a férfierő fogott meg, ami Pistiből árad. Kezdetben ezért tréfásan „bástyámnak” hívtam. Én kicsit könnyedebb, álmodozóbb típus vagyok, ő pedig biztos pontként állt mellettem. Fel tudtam oldódni az általa adott stabilitásban, és kezdettől tökéletesen megbíztam benne és a döntéseiben. Hagyatkozhattam az ő ítélőképességére, józanságára és jóságára.

És mi volt az az idegesítő szokás, tulajdonság, amit nehéz volt megszokni a másikban?

István: Adél időnként hadilábon áll a kulcsokkal, ezek gyakran eltűnnek a lakásban vagy a táskájából.
Adél: Egyszer Sóskútról Komáromba indultunk egy évnyitóra, és Tatabányánál eszembe jutott, hogy talán nem húztam ki a villanyrezsót. Ekkor még jegyesek voltunk. Pisti csak ennyit mondott: „Azonnal drágám, máris megfordulok!” Ma is így tenne, talán egy árnyalatnyival kevesebb romantikával.
István: Megfordulnék, persze, de egy mosollyal inkább most azt mondanám: Már megint, drágám?
Adél: Nekem egyébként az elején nem nagyon volt ilyesmi, most már jobban kiismertem.

Minden házassággal foglalkozó beszélgetésben előkerül a kérdés, hogy mi a jó házasság titka. Van titok?

István: Először is tisztáznunk kell, hogy mit értünk jó házasság alatt. Gyökössy Endre Ketten hármasban című könyvének címe önmagáért beszél: a házasság akkor teljes, ha Isten is jelen van benne. Nem kizárólag a hívők élhetnek harmonikus kapcsolatban, de a keresztyén ember számára a boldogság nem puszta érzelem, hanem létforma. A házasság szövetség, hűséggel, közös hittel és ezek gyümölcseivel.
Adél: Ami rögtön beugrott nekem, az a megbocsátás. Számomra a sérelmek feloldása kulcsfontosságú. Rugalmasság kell hozzá, s olykor valóban meghaladja a józan ész logikáját, sokszor ellentétes is vele. A hit formálja az embert.

Hogy értsük, hogy ellentétes a józan ésszel?

István: A kapcsolatokban mindig van irracionalitás, így egy házasságban is. A hétköznapok különféle árnyalatai ezt hozzák elő. Kisebb-nagyobb viták: mondjuk a seprű nem a helyén van a sarokban. És ez csak a legkisebb dolgok egyike. Ám ebből is fakadhat egy nagyobb konfliktus. A megbocsátás és a bocsánatkérés kell, hogy jellemezze a házasságot. Ha van titok, az az Istenhez fűződő élő kapcsolat minősége. Hogy a hitünk ne rituálészerű legyen, hanem élő, valós. Jézus Krisztus nem arra tanított bennünket, hogyha őt követjük, akkor minden vidám lesz, s olyat sem mondott, hogy akik benne kötnek házasságot, azoknak minden perc boldogság lesz. Nem ígért küzdelmektől mentes életet, de a jelenlétében hordozhatóbbá válnak a terhek.
Adél: Néha előfordul, hogy érzelmileg felfűtött állapotban nem értek valamit, hogy miért történt. Olyankor az Úrhoz fordulok, és mindig megnyugszom, az imádkozás átsegít a buktatótokon a személyes életben és a kapcsolatunkban is.
István: Úgy tűnik, mintha magánügy lenne a házasság. Azt hiszem, Ratzinger bíboros, a későbbi XVI. Benedek pápa fogalmazta meg először, hogy a hit személyes ügy ugyan, de nem magánügy. Szerintem a házasságra is így kell gondolnunk. És arra, ahogy Pál apostol az egyházhoz hasonlítja. Nem az egyházat magyarázza a házassággal, hanem a házasság mélységét világítja meg Krisztus és az egyház kapcsolatával. Valahol itt lehet megérteni ezt a hasonlatot, hogy persze személyes ügyünk a házasság, de olyan értelemben nem magánügy, hogy az én házasságom kihatással van a gyerekeimre, a tágabb családomra, a környezetemre, a gyülekezetemre. Kulcskérdéssé válik innentől az, hogy hogyan kezeljük, ha bármilyen nehézség éri a házasságot. A házasság legtöbb kihívását amúgy az teremti, hogy benne vagyunk az élet sűrűjében, és mindenkinek végeznie kell a dolgát is. A munkahelyi gondokat sem mindig tudja az ember lerakni az ajtóban. Egy lelkész például számos ember lelki terheit magára veszi. Félre tudod ezeket tenni, amikor hazaérsz, és a családodnak élni? Mert ha nem, akkor ez sokakat megterhelhet. A mi kapcsolatunk is hatással van a gyermekeinkre, a családunkra, a gyülekezetünkre. Ezért fontos, hogy hogyan kezeljük a nehézségeket. A közös imádkozás, a beszélgetés tud ezen javítani. Mi szoktunk a gyerekeinkkel közös esti áhítatot tartani. A két kicsi gyakorolja az olvasást is ilyenkor, mert ők olvasnak fel a gyerekbibliából. Ez alapján kezdünk el beszélgetni, előbb a bibliai történetről, majd az alapigéből kiindulva sort kerítünk arra is, hogy elmondja mindenki a gondját-baját, kinek mi esett rosszul aznap a másiktól vagy másoktól. Imádkozunk, éneklünk, s ez a kis csendes óra vagy félóra sok mindent a helyére tesz. Úgy gondolom, az irracionális dolgokra elsőként is ilyen válaszok adhatók.

Mennyire őszintén beszélhet egy lelkipásztor a házasságáról, a családi életéről a gyülekezetében?

Adél: Nem titkoljuk az életünket, de nem is teregetjük ki. A közösségi alkalmakon láthatják, hogyan élünk, és olykor személyes példák is elhangzanak. A jellemző inkább az, hogy a hozzám fordulóknak én szeretem meghallgatni az élettörténetét. Az a tapasztalatom, hogy ez már önmagában is megnyugtató a számukra. Ezeken a beszélgetéseknek a révén őszinte kapcsolatok alakulnak ki, s ezzel együtt jár az, hogy esetenként én is mesélek magamról. Ha lelki igénnyé válik, hogy a házasságunkról, a magánéletünkről is beszéljek, akkor arról ennek megfelelően beszélni is kell.
István: Itt, az Erdélyi Gyülekezetben rendkívül nyitottak, másrészt rendkívül tapintatosak az emberek. Nincs elvárás a tökéletességre. A kérdés mindig az, hogy hol húzódik a személyes és a közösségi tér határa. Úgy tapasztalom, a tagjaink ezt érzékenyen tiszteletben tartják. Adél és köztem semmi probléma nincs, de ha lenne, nem hiszem, hogy arról hallgatnunk kellene. Ám az sem lenne elvárás, hogy beszéljünk róla. Nem tudom, hogy más gyülekezetekben ez miként van, ám az mindig nagy kérdés, hogy a magánéletébe meddig engedi be a lelkipásztor a gyülekezet tagjait. Nálunk az a helyzet, hogy mind az öt gyermekünket, a két unokánkat ismerik a gyülekezeti tagok. A gyülekezet nemcsak az istentiszteleten, hanem egyéb közösségi alkalmakon is rendszeresen együtt van, s ez nyilván adhat egy nagyobb rálátást az életünkre, ám a testvérek pontosan tudják, hogy hol van ennek a határa.
Adél: Az Erdélyi Gyülekezetnek van egy olyan sajátossága, hogy alapvetően nem a területi elv alapján szerveződött, a gyülekezet tagjai nem egy helyen laknak, így mi ezt talán máshogy is éljük meg, mint más lelkészek.

Ha valaki leültetné önöket és azt mondaná, hogy úgy érzi, hogy most nagyon rossz a házassága, akkor mi lenne az, amit mondanának neki?

István: Ennél azért több információ kell ezzel kapcsolatban, mert egy mondatból nem lehet megállapítani, mi a gond. Jó, hogyha elmondja, hogy mit lát, hogy szerinte miért rossz a házassága. És ha ennek van olyan oka, ami lelkigondozással orvosolható, akkor azt meg kell próbálni. Ám először meg kell érteni a konkrét helyzetet. A problémák gyakran lelki „vaksággal” járnak együtt, amely elhomályosítja a tisztánlátást. A világ világossága – Krisztus – adhat ebben iránymutatást. Már az is nagy lépés, ha valaki kimondja: baj van. A lelkipásztornak nagy a felelőssége, hogy mikor s főleg hogyan szólal meg. Fel kell készülnie, és imádságos lelkülettel Isten elé kelll vinnie azt, amit mondani, tanácsolni tervez. Nincs ugyanis univerzális válasz, mert akkor minden házasságot egy csettintéssel meg lehetne menteni.
Adél: A megoldás csak közösen születhet meg. Nyilván van, amikor jólesik elmesélni, feltárni a gondokat, de ahhoz, hogy valami elkezdődjön, ahhoz kell, hogy a másik fél is ott legyen. Reformátusként hisszük, hogy életünk Isten rendelése alatt áll, és a társunk nem véletlenül került mellénk. A beszélgetés segíthet, de a döntéseket és a változást nekik kell belülről megérlelniük. Egyedül nem lehet egy házasságot megmenteni.

És akinek jól működik a házassága?

István: Azt is hálával kell Isten elé kell vinni. Mi nem győzünk hálát adni az Úrnak egymásért, a gyerekeinkért, az unokáinkért.
Adél: Igen, hálásnak kell lenni, és fontos, hogy meg is tudja ezt fogalmazni az ember, akár egy ilyen, előbb említett családi áhítaton. Lehet, hogy közhely, de a megélt hála tarthatja meg a házasságot, a családot. A Teremtés könyvében azt olvassuk, hogy miután Isten férfivá és nővé teremtette az embert, megáldotta őket, és ezt mondta nekik: „Szaporodjatok, sokasodjatok, töltsétek be a földet!” Isten nem puszta kötelességet ró az emberre, hanem előbb kegyelmébe vonja, majd küldetést ad neki. A gyermekvállalás tehát a teremtő akaratba való bekapcsolódás. Ma gyakran halljuk, hogy „fogy a magyarság”, hogy demográfiai válságban élünk. Aggodalmak keringenek a közbeszédben. De vajon elég hangsúlyt kap-e az a bibliai felismerés, hogy a gyermekvállalás nem csupán nemzetstratégiai kérdés, hanem Isten teremtő parancsához való hűség is?! A házasság nem azért rendeltetett, hogy két ember kényelmes, l’art pour l’art életet éljen egymás mellett. A házasságon áldás nyugszik, és küldetés is kapcsolódik hozzá. Akinek jól működik a házassága, az tudja ez.
István: És hálás. Hálás, mert érti, hogy Isten ott munkál az életében, a házasságában. Mi hálásak vagyunk.