A hisztiben is összekapaszkodva – anyai ösztönnel a tudomány útján

Miben más a mai fiatal szülők hozzáállása a gyerekneveléshez, mint az ő szüleiké?

Nemzedékről nemzedékre változik, hogy hogyan gondozzák az édesanyák a csecsemőiket, hogyan nevelik a szülők a kisgyermekeiket. Valóban, egyértelműen látszik az, hogy ma az édesanyák és édesapák azokat az autoriter, tekintélyen alapuló, büntetést kilátásba helyező gyermeknevelési iskolákat – amit a szüleink és nagyszüleink ismertek – szeretnék lecserélni valami gyengédebbre. A gyermekek érzelmi szükségletei soha nem kaptak akkora hangsúlyt, mint manapság. Az újfajta megközelítés pedig másfajta kihívásokat tartogat, másfajta problémákkal szembesülnek a szülők, mint néhány évtizeddel ezelőtt. A kötődő nevelést a kapcsolódó nevelés bizonyos szempontból kiegészíti azzal a szemlélettel, hogy a gyermekkel egyre gyakrabban átélt lelki kapcsolódás mellett a családi békét is szem előtt tartja, mert fontos, hogy ne csak a baba, hanem az anya, a testvér és az apa is jól érezze magát. A kötődő nevelés alapvető elemei az igény szerinti szoptatás, a babával való együtt alvás és a hordozókendőben való folyamatos testi kontaktus, amit sok édesanya emberfeletti teljesítményként él meg, nehezére esik, amitől frusztrálttá válhat, úgy érzi, kizsigereli a huszonnégy órás jelenlét. Ez valóban megterhelő, ezért mi konkrét módszereket és gyakorlati tanácsokat tudunk adni a szülőknek, hogy lehet ezt úgy kivitelezni, hogy örömtelibb legyen, és hogyan találhatja meg minden család a maga megoldásait.

Talán az az egyik legnagyobb változás, hogy a neurológia és a pszichológia is megerősítette azokat az ősi, ösztönös anyai gyakorlatokat, amelyek a csecsemővel való folyamatos testközelséget tekintik elsődlegesnek. A babával való együtt alvás, ami az egyetlen módja annak, hogy éjszaka megszoptassuk, akár tízszer is, a mi anyáinknak elképzelhetetlen volt, mint ahogy az is, hogy a szoptatás ideje is kitolódott egy-két-három vagy akár még több évig. Mit remélhetünk ettől az új szemlélettől?

Minden szülő a tőle telhető legtöbbet teszi az adott pillanatban, de mindenki csak a saját érzelmi erőforrásaiból tud gazdálkodni. A nyolcvanas években – a szüleimtől tudom – az együtt alvás kifejezetten ellenjavallt volt. Nagyszülőként nehéz lehet szembesülni ezekkel az iskolákkal, mert ők is az akkori legfrissebb tudományos ajánlások szerint gondozták a babáikat, de ezek ma gyökeresen megváltoztak. Azt azonban fontos látnunk, hogy a biztonságos kötődés számos körülményen múlik, és önmagában nem elég hozzá, ha folyamatosan együtt alszunk, szoptatjuk és hordozzuk a babánkat. Az is fontos, hogy mi hogyan érezzük magunkat mindeközben, mennyire komfortos anyaként ez a helyzet, hogy van a házasságunk, milyen támogatást kap kívülről a család. Az anyai lelki kapcsolódás képessége azon is múlik, hogy neki gyermekként mennyire volt része hasonló, szívbéli kötődésben.

Milyen gyakorlati tanácsokat adnak a szülőknek egyrészt a terhek megkönnyítésére, másrészt a gyermekkel való kapcsolat elmélyítésére?

Az egyik legfontosabb, hogy legyen legalább egy olyan személy, akinek cenzúrázatlan gondolatainkról, érzéseinkről is beszélhetünk, aki ítélkezés nélkül meghallgat minket és feltétel nélküli támogatást tudunk kapni. Mi ezt az egyesületünkben páros meghallgatásnak hívjuk, és ha belegondolunk, ez kicsit olyan, mint amikor imádkozunk, hiszen a Jóistennel is így beszélgetünk. Sokat tud ez az anyáknak abban segíteni, hogy érzelmileg elérhetővé tudjanak válni a gyermeküknek. A neurobiológia egyik fontos megállapítása, hogy az egészen kicsi babák agya is már elképesztő sok idegpálya kiépülésével reagál az anyai gesztusokra, mint a szemkontaktus, bármilyen kommunikáció, gügyögés vagy egy intenzív lelki jelenlét. Ezt úgy gyakorolhatjuk, hogy leülünk a babánk mellé a szőnyegre, beállítunk a telefonunkon egy tizenöt perces jelzést (akár öt, akár húsz percet), és addig nem csinálunk semmi mást, csak figyeljük a kisbabánkat. Ilyenkor nem főzök kávét, nem teregetek, nem avatkozom be a babám játékába, hanem mindenfajta tevékenységet elengedve ebben a jelenlétben keresem azt, hogy tudjunk egymással lelki kapcsolatba kerülni. A babák erre sokszor igen erőteljesen reagálnak, elkezdik használni ezt a figyelmet: van, amelyik kicsi sírni kezd (ha épp erre van szüksége), vagy rögtön felmászik ránk, elkezdi birizgálni a hajunkat, ruhánkat – amire úgy vágyott –, és sokszor egészen ellazulnak ebben az odafigyelésben.

Lépjünk tovább a kisgyermekkorra! Ahogy megjelent a kötődő nevelés irányzata, megjelent annak a kritikája is, miszerint önző, a szabályokhoz alkalmazkodni nem képes gyerekeket nevelünk, ha mindig mindent az igényük szerint alakítunk. Hány éves korig lehet így nevelni egy gyermeket és jól is csinálni?

Az ítélkezés hangján megszólaló kritika nem segít a szülőknek, viszont párbeszédre szükség lenne. A kapcsolódó nevelésnek van egy jól működő eszköztára arra, hogyan összpontosítsunk egyfelől a gyermekünk igényeire, másfelől hogyan szabjunk ezen belül életszerű határokat neki. A mai szülők többségének úgy szabtak határokat kiskorában, hogy annak része volt valamifajta megalázás, érzelmi vagy fizikai bántás vagy büntetés kilátásba helyezése, ami sérülést okozott, ezért ezt mindenáron szeretnék elkerülni. Emiatt engedékenyebbek, de mivel a gyermekeknek szükségük van a belső feszültségük kifejezésére, amit sírással és akár nagyobb kiborulásokkal tudnak csak megtenni, sok szülő úgy érzi, hogy valamit elrontott, és hiába tesz meg mindent, semmi sem elég. Jó példa erre – gondolom, mindannyian átéltük –, amikor a gyermekünk reggelente a harmadik pohárból sem hajlandó meginni a tejet, és az ötödik pohárnál fakad ki, hogy márpedig ő kakaót kér, és ha elé rakjuk, akkor mégis csak tejet. Mindegy, milyen poharat adunk neki, végül mindenképp éktelen sírás lesz a vége, de szülők ezrei mesélhetnek arról is, hogyan próbálták például lemosni a tojást a tojásos galuskáról. Fontos tudnunk, hogy minél inkább a gyermekeink igényeire szabjuk a hétköznapjainkat, és az a célunk, hogy elkerüljük a sírást, ők annál inkább keresik majd azokat a dolgokat, ahol feszegethetik a határokat. Ilyenkor a gyermekünk szinte már nem tud mit kitalálni, hogy végre nemet mondjunk neki: az idegrendszerének szüksége lenne rá, hogy kiborulhasson. Ha nem tudjuk, hogy a gyermekeknek ezeknek a határokra éppen azért van szükségük, hogy kifejezzék a belső feszültségüket, akkor nem tudunk fájdalmukat átérezve, velük összekapaszkodva segíteni nekik. A korlátokra nemcsak azért van szükség, hogy megtanuljon belőle valamit a gyermek, hanem azért, hogy lehetőséget adjunk neki arra, hogy a felgyülemlett frusztrációjától, feszültségétől megszabaduljon.

Mit tegyen ilyen helyzetben a szülő?

Minél inkább hagyjuk, hogy ilyenkor hangosan és látványosan kisírják magukat és toporzékoljanak, és mi velük tudunk maradni ebben a viharban, akkor annál többet teszünk azért, hogy az idegrendszerük vissza tudjon találni a nyugalmi állapotba. A kapcsolódó nevelés ezt úgy hívja, hogy a sírás meghallgatása. A legtöbb, amit tehetünk, hogy biztonságban tartjuk őt és magunkat, csendben jelen maradunk, megőrizzük a nyugalmunkat, keressük a szemkontaktust, mert biztonságot merítenek abból még hiszti közben is, ha egy szeretetteljes, nyugalmi állapotban vagyunk jelen, amennyi tej kiömlött, az már kiömlött, annyi feszültséggel kevesebb alapon. A neurobiológia korregulációnak hívja azt, amikor egy olyan idegrendszer, ami kibillent az egyensúlyból, egy olyan idegrendszerrel találkozik, amelyik egyensúlyban van.

Régebben a gyermekek kiborulására manipulációs eszközként tekintett sok szülő, mondván, ha reagálunk a hisztire, megtanulja, hogy így érjen el dolgokat. Ezek szerint ez a gondolkodás sem állja meg ma már a helyét?

Ez féligazság. A gyermek valóban meg tudja tanulni, hogy ilyen módon figyelmet kaphat tőlünk, de éppen ezért ajánl a kapcsolódó nevelés irányzata a sírás meghallgatásán kívül gyakorlati módszereket, amelyek a minőségi együtt töltött idő kihasználásán alapulnak. Ha megvannak azok az órák, amikor a gyermek tudja, hogy számíthat a figyelmünkre és a jelenlétünkre, akkor megtapasztalja, hogy nem kell más eszközökhöz folyamodnia azért, hogy elérhetővé váljunk a számára. Érzelmi viharok esetén is egy őrá odafigyelő, nyugodt felnőttre van szüksége a kicsiknek. Ha ekkor például ott hagyjuk az utcán (vagy ezzel fenyegetőzünk), nem segítünk neki abban, hogy az idegrendszere lecsillapodjon és elsajátítsa azt, mit tud kezdeni a nehéz érzéseivel, belső feszültségével. Ezt úgy tudja megtanulni, ha megtapasztalhatja, hogy minden alkalommal egy nyugodt és szerető felnőtt van mellette. Másrészt az elforduló magatartással azt is üzenjük, hogy a feszült állapotodban nem vagy elfogadható. Nehéz ez, mert a társadalom azt várja el, hogy a gyermekek csendben és szinte láthatatlanok legyenek. A következetesség, mintha a nevelés Szent Grálja lenne, de valójában nem az a fontos nekik, hogy mindig minden helyzetben ugyanúgy reagáljunk, hanem hogy azt érezhessék, hogy az ő érzelmi állapotukra figyelünk. Igen, ma ugrálok veled a kanapén és párnacsatázhatunk, mert van időnk rá, de másnap, amikor hasogató fejfájásom van és pont letettem a kis tesódat aludni, akkor nem ugrálunk. Nem kell, hogy mindig ugyanazok legyenek a szabályok, mert a gyerekek is értik azt, hogy a világ működése ennél jóval rugalmasabb. Tudom, ez nem egyszerű, sőt óriási feladat nehéz helyzetekben támogatóan mellette maradni, de tudatossággal meg lehet tanulni – főleg, ha van támogatásunk, hogy átdolgozzuk az ezzel kapcsolatos hozott mintáinkat.

Régen például egy étteremben a szülők nem azzal foglalkoztak, hogy van-e gyereksarok, vagy hogy ki rohangáljon a hároméves után, hanem jól érezték magukat. A szülők alkalmazkodjanak a gyermek életéhez, vagy fordítva?

Az arany középútra kellene rátalálnunk. Valóban, a mi gyerekkorunkban nem kérdezték meg a szüleink, hogy a hétvégén akarunk-e a telekre menni dolgozni, sokszor érezhettük azt, hogy nem foglalkoznak velünk, éppen ezért szülőként érzékenyebben reagálunk a gyermekünk igényeire. Ez egyfelől szuper, másfelől óriási terhet rakunk azzal rá, ha úgy érzi, hogy az egész család körülötte forog. Látok családokat, ahol az ovist megkérdezik, hova szeretne menni nyaralni, ami egy olyan döntés, amit nem kell egy pici gyereknek meghozni. A felnőtt világ döntéseit jobb, ha megtartjuk magunknak. Sok változás történt az életformánkban, kezdve attól, hogy korábban talán egy étteremben nem várták el a gyerekektől azt, hogy csendben üljenek, és mindig volt egy felnőtt, aki nemcsak a sajátjára, de a máséra is rápillantott, mert közös felelősségnek érezte a társadalom a gyermekek biztonságát és nevelését. Az atomizált családok korában – jó esetben – két szülő próbál elboldogulni annyi feladattal, ami nem két emberre lett kitalálva.

Ez a fajta egymás felé fordulás, vagyis a kapcsolódó nevelés alapgondolata számomra egészen biblikus. A Szentírásban találhatunk erre megerősítést?

Meglátni a másik emberben a jót – ez a kapcsolódó nevelés kiindulópontja. Látni a másik szülőben a jót, amikor elvesztette a türelmét és kiabál a gyermekével, a gyermekemben a jót, az ő nehéz érzését, amikor a testvérét gyepálja, meglátni saját magamban a jót és elnézéssel tekinteni a saját hibáimra olyankor is, amikor nem vagyok egyensúlyban – ez számomra nagyon jézusi. A tékozló fiú története is tanulságos, és figyelmeztet minket arra, hogy ne érdemek alapján, jutalomként adjuk a szeretetünket.