Az ember létezésének legfőbb célja és értelme Isten dicsérete, hiszen ez az egyetlen tevékenység fog megmaradni az örökkévalóságban is, vallja Derencsényi István, aki negyvenhat esztendőt töltött a Magyarországi Református Egyház szolgálatában, ebből negyvenkét évet a debreceni Verestemplomban. 1991-től tizennyolc évig a Debreceni Református Egyházmegye esperese, majd 2009-től egyházkerületi főjegyző és püspökhelyettes volt, most nyugdíjba vonulása alkalmából beszélgettünk.
Negyvenhat esztendő hosszú idő: hogyan kezdődött ez a történet, mikor jelent meg a hit az életében?
A szüleim mély hitű emberek voltak, mindennap tartottunk családi áhítatot, és már egészen korán bevontak bennünket a nővéremmel együtt. Édesapám vagy édesanyám a napi igéhez néhány mondatos magyarázatot fűzött, imádkoztak, és ha nekünk is kedvünk volt, elmondhattuk egyszerű, gyermeki imánkat. Nem volt viharos megtérési élményem, belenőttem a Krisztus-hitbe, életgyakorlattá vált. A teológia számomra nem egyszerűen intellektuális érdeklődés – a Szentírás a hit és cselekedet zsinórmértéke.
Édesapja bükkaranyosi lelkész volt, aztán 1956 nyarán átkerült Oszlárra, így ön a gyermekkorát és ifjúsága nagy részét ebben a két kis borsodi faluban töltötte. Milyen emlékeket őriz erről az időszakról?
Bükkaranyosban az egzisztenciális lehetőségek nagyon szerények voltak, így ötéves koromban, amikor átköltöztünk Oszlárra, az egyfajta előrelépést jelentett. Oszláron lágyabbak, segítőkészebbek voltak az emberek. Emlékeimben él a szeretetteljes, együttérző, háromszázötven fős gyülekezet emléke. A faluban osztatlan iskola működött, így egy tanító foglalkozott az alsóés egy tanító a felsőévesekkel. A hetedik és nyolcadik osztályban Tiszapalkonyán tanultam, hogy felkészüljek a Debreceni Református Kollégium Gimnáziumára. Így mindennap gyalogosan vagy kerékpárral jártam át a szomszédos településre – egy kamaszfiú számára ez kalandos élmény volt.
Ahogy említette, természetes volt az ön számára a hitélet. Mégis, fel tudja eleveníteni azt a pillanatot, amikor eldöntötte, hogy lelkipásztor lesz?
Bükkaranyoson történt, még ötéves korom előtt, hogy katonák érkeztek a településre, és műsort adtak elő. Az egyenruhájuk és a fellépésük tetszett nekem. Hazaérve pöttöm emberként édesanyám elé álltam, majd bejelentettem, hogy „katonaember leszek”. Ez volt az első és egyetlen elbizonytalanodásom. Nagyobb koromban a lelkészi szerepet játszottam el, babát kereszteltem – leképeztem azt a családi környezetben, ahogyan édesapámat láttam a templomi szolgálat során. Hamar kialakult és megszilárdult bennem, hogy lelkipásztor szeretnék lenni. Oszláriként a Tiszáninneni Református Egyházkerülethez tartoztam, de a szüleim fontosnak tartották, hogy a Debreceni Református Kollégium Gimnáziumában tanuljak tovább, amely az egyetlen protestáns középiskola volt abban az időben.
Itt tanított Rózsai Tivadar (1914–1990) is, aki a 20. század utolsó harmadának legnagyobb hatású vallástanára volt. Hogyan emlékezik vissza rá, mit tanult tőle?
Amikor a gimnáziumba érkeztem, vallástanárváltás volt. Akkor fejezte be több évtizedes tevékenységét Farkas Ignác, és őt követte Virág László encsencsi lelkipásztor. Vele indultunk, ő pedig mivelünk: két és fél évig tanított bennünket. Ezután egy tantestületi ülésen nyíltan tiltakozott a református gimnázium Péterfia utcai épületének állami tulajdonba kerülése ellen, ennek híre ment, és eltávolították azzal az indokkal, hogy ilyen gondolkozású ember nem lehet hitoktató, nem lehet rábízni a gyermekek vallásos nevelését. Ilyen hangulat közepette érkezett közénk Rózsai Tivadar, akit kellő távolságtartással fogadtunk, egyfajta ellenérzéssel és tiltakozással. Amikor elkezdett tanítani és hallottuk prédikálni a vasárnap délelőtti ifjúság istentiszteleten, valami megfordult bennünk. Igen hamar elfogadtatta és megkedveltette magát. Meggyőző személyisége, imponáló tudása, aktuális mondanivalója lenyűgözött bennünket, rendkívül alapos volt a teológiai ismerete, és alkalmazni tudta a szentírási igazságokat. Szenvedélyes igehirdető volt, izzott ő maga és körülötte a levegő is. Hosszú prédikációkat mondott, mégis ébren tartotta a figyelmünket. Internátusi felügyelőtanárként is dolgozott, közöttünk élt, és hatására igen sokan jelentkeztek a lelkészi pályára. Egy statisztikában olvastam, hogy az itt töltött húsz esztendeje alatt háromszáz lelkipásztor került ki a kezei közül.
Érettségi után ön is bekerült a Debreceni Református Teológiai Akadémiára, olyan időszakban, amikor nem sokan adták a fejüket a lelkészi pályára. Milyen volt ekkor a hangulat az épület falain belül és azon kívül?
Gyermekkorom Magyarországában az a szólás járta: „Urak, papok, szaladjatok!” A lelkészi szolgálat társadalmi megítélése rendkívül alacsonynak bizonyult, mint életpályamodell sem tűnt vonzónak. Kezdetben nagyon beszorított helyzetben működhetett az egyház, csak a templom falain belül. Nem volt megengedett intenzíven foglalkozni az ifjúsággal, ahol nyilvánosságra jutott ennek a missziói munkának a híre, ott előbb-utóbb meggyűlt a bajuk az Állami Egyházügyi Hivatallal. Az öt évfolyamon igen kevesen, körülbelül hetvenen voltunk. Ez azonban azt eredményezte, hogy rendkívül jól ismertük egymást, és igazi közösséggé kovácsolódtunk össze, amely barátsággá nemesbült. Nagy volt a lelkészhiány, harmadév után a sikeres alapvizsgát letevő diákokat már kihelyezték exmittált teológusként a gyülekezetekbe. Minden szakmai képzettség és gyakorlati tapasztalat nélkül kerültek ki, de jobb volt így, mintha a gyülekezetek lelkipásztor nélkül maradtak volna. Nehéz körülmények között kellett helytállnunk.
Hogyan telt a segédlelkészi szolgálata?
1974. május elsejétől 1975. április 30-ig Átányon, illetve Hevesen voltam. Átányon szép esztendőt töltöttem, sokat köszönhetek Szilva Sándor nagytiszteletű úrnak és feleségének, Anna néninek. Ezen a településen sok régi szokás megmaradt. Szombat délután a lelkész, a segédlelkész, a gyülekezeti gondnok és az egyházfi együtt elmentek az úrvacsorai jegyeket felajánló családhoz, és otthoni áhítat keretében átvették a szent jegyeket, így vitték el a parókiára, a vasárnapi istentisztelethez. Másnap az egyházfi fehér kötényt vett fel, és ő készítette elő az úrasztalát. Soha nem tapasztaltam ehhez hasonló szép hagyományt, mély nyomot hagyott bennem. Az ilyen alkalmakon valamiféleképpen jelen volt a szentségi jelleg a levegőben. Ezután a Debrecen-Nagytemplom-Keleti Egyházközséghez kerültem több mint három esztendőre, beosztott lelkészi szolgálatra. Ennek is érdekes története van: hívtak a Nagytemplomhoz, de visszakoztam, mert jól éreztem magam vidéken. Néhány hónap múlva mégis megkaptam a kirendelést, és át is helyeztek – Isten útjai kifürkészhetetlenek. Bibliaórákat és hétközi alkalmakat tartottam, sok kedves gyülekezeti taggal megismerkedtem. A Kálvin tér 8. szám alatt másfél éven keresztül együtt laktunk Vad Zsigmond lelkipásztor szolgatársammal. Az 1977–78-as szemesztert Zürichben töltöttem – előtte egyébként hosszú ideig befagyasztották a külföldi tanulási lehetőségeket, mert egyszer egy ösztöndíjas nem tért vissza Magyarországra. Egy nemzetközi diákotthonban laktam, igen színes társaság volt. A rendszeres teológia iránt érdeklődtem, ekképpen Gerhard Ebeling dogmatikaprofesszor előadásait hallgattam. Foglalkoztam környezetetikai kérdésekkel, így volt szerencsém Theodor Storm óráira is bejárni. Nagy élmény volt az ottani újszövetséges előadásait, Eduard Schweizert hallgatni – aki egyébként rendszeresen prédikált a zürichi Fraumünsterben. Olyan nagy hatású igehirdető volt, hogy mindig megtelt a templom. Mind a teológiai látásmódom, mind a világszemléletem szempontjából igen hasznosnak bizonyult ez az időszak, sikerült sok fontos teológiai alapművet beszereznem, amire itthon nem volt lehetőség.
Búcsúprédikációjában említette, hogy a Debrecen-Kossuth utcai Református Egyházközségbe érkezése egyszerre az elköszönés alkalma is volt, hiszen el kellett búcsúznia a nagytemplomi gyülekezettől. 1979. január 15-én nevezték ki a verestemplomi gyülekezet helyettes lelkészének. Azóta folyamatosan ott szolgált. Ha ki kellene emelnie a legjelentősebb pillanatokat ebből az elmúlt negyvenkét évből, mit említene?
Amikor megkezdtem a szolgálatot, azzal a valósággal kellett szembesülnöm, hogy nehéz anyagi helyzetbe került a gyülekezet. Az egyházi épületek lepusztult állapotban voltak, a templom fűtése nem működött, az ablakokról helyenként hiányzott az üveg, az orgona sem szólt – erről nem az elődlelkészek tehettek, hanem az akkori társadalmi állapotok. Ugyanis az egyházunkat fenntartó társadalmi réteget szétzilálták, aztán következett a tudatos elidegenítés. A gyülekezethez sokan tartoztak a parasztpolgári, nagy cívisfamíliákból, tele voltak öntudattal, tenni akarással, és ezt fel is lehetett szítani. Az első ilyen vállalkozás az orgona felújítása és használatba vétele volt. Érzékelte a gyülekezet, hogy képesek vagyunk sok mindent megvalósítani, ha összefogunk, és ez bátorítást adott a továbblépésre. Így tudtuk ellátni a templom ablakait védőüveggel, felújítani a gőzfűtéses rendszert, kicserélni az elektromos hálózatot és kialakítani a haranghúzó rendszert. 1985 és 1989 között a templom teljes körű belső, majd 1990–92-ben a külső felújítása is végbement, ezután pedig a régi parókia rendbetétele következett. Ezek a munkálatok mind-mind a gyülekezet önerejéből valósultak meg. Szakaszosan tudtunk előre haladni, de láttuk, hogy van kézzelfogható eredménye az összefogásnak. 2002-ben új parókiát építhettünk, és most elindult egy újabb, turisztikai jellegű pályázat is.
Nemcsak az épület fontos, hanem azok is, akik „belakják” a teret: hogyan formálódott a gyülekezeti közösség?
Összetartó, jó közösségi életünk volt és van a gyülekezetben. Minden reggel áhítat, hétközi bibliaóra, vasárnap két istentisztelet várta a híveket. Gyakoriak a szeretetvendégségek, immár hagyománnyá vált a farsangi vacsora, a gyülekezeti tábor, a kirándulás, számos közösségi alkalom megtartása. Rendszeresen látogatjuk a gyülekezet időseit és betegeit. Amikor a Verestemplomba kerültem, a presbitérium tagjai közül sokan végeztek szakipari munkákat, így a két kezükkel vettek részt az egyházi épületek körüli felújítási munkálatokban. Sok önkéntes munkával, felajánlással jutottunk mindig tovább és előrébb.
A Verestemplom különleges épület: a református templomokra nem jellemző szekkók borítják a falakat. Ezek az alkotások hogyan születtek meg, és miért tartották fontosnak renoválásukat?
A templombelső kifestéséhez 1936-ban kezdtek hozzá Baja Mihály lelkipásztor kezdeményezésére. Nem volt egyszerű feladata, hiszen el kellett fogadtatnia, hogy egy református templomot olyan dús, ornamentális, képes díszítéssel lássanak el, mint amilyenre ő gondolt. Csikesz Sándor és Révész Imre, a két nagy tekintélyű professzor támogatta ezt az elképzelést, ügyelve arra, hogy a református hitvallás felfogása szerint valósuljon meg a festés, semmiféle emberi alakot, szenteket, sőt magát az Úr Jézus Krisztust sem szabad kiábrázolni. A képek csak szimbolikusak, és ezek a szimbólumok mind a Bibliából valók. A presbitérium Harangi Jenő iparművészeti főiskolai tanárt bízta meg a munka elvégzésével. Ő a munkát oly szépen oldotta meg, hogy a belső díszítés a maga nemében páratlan lett. Fontosnak tartottam, hogy ezek a prédikáló képek megmaradjanak. Ha rájuk néz az ember, a gondolatok egész sorát indítja el benne a látvány. Nagyon szép a kupola kiképzése az úrasztala felett, tulajdonképpen érzékelteti a művész, hogy a föld barna színétől elindulva csillagvilágokon át elfáradt lelkünk hazatalál a vakítóan fehér világossághoz, Isten mennyei jelenlétének területéhez. Komoly mondanivalója van a templom belső látványának, érdemes képről képre megtekinteni.
December 26-án volt a búcsú-istentisztelete. Hogyan élte meg ezt az alkalmat?
Meghitt együttlét volt. Hálás vagyok a személyes hangvételű köszöntésekért, minden egyes megnyilvánulás nagy hatással volt rám. „Dicsérjétek az Urat!” – az ember létezésének legfőbb célja és értelme Isten dicsérete. Ahogy a prédikációmban is elmondtam, voltaképpen itt minden emberi tevékenységünk megszűnik, de közülük egy meg fog maradni az örökkévalóságban is. Nem lesz másra szükség, csak arra, hogy hódoljunk Isten előtt mint a menny angyalai. Minden lezárul, mindentől elbúcsúzunk: de nem búcsúzhatunk el Isten dicséretétől, az elkísér bennünket halálunk után is.
Hogyan tekint a következő időszakra?
Vannak hiányosságaim, elmaradásaim, ezeket jó volna pótolni. Szeretnék szépirodalmat olvasni – a folyamatos igehirdetési készülések miatt főképp szakirodalom került a kezembe. A rendszeres teológia iránt érdeklődöm, a dogmatika és etika is erősen foglalkoztat. A dogmatika azért, hogy meglegyen a teológiai gondolkodásunknak a helyes irányvonala, az etika pedig azért, hogy a helyes ismeretből helyes cselekvés születhessen. Ha rossz a gondolkozásmód, akkor nem lehet jó a cselekvés, de hiába jó a gondolkozásmód, ha nincs lefordítva a helyes cselekedet nyelvére. 2009-ben újranősültem, feleségül vettem Papp Elvirát, ő belgyógyász–háziorvos, 2019-ben ment nyugdíjba. Négy felnőtt gyermekem van: Anna a Magyar Református Szeretetszolgálati Iroda szolgálatában van, István fotóriporter, Judit általános iskolai tanító a Kisrefiben, Katinka pedig az NI Hungary munkatársa. Négy unokám született: Ádám és Dávid Anna lányom, József és Judit pedig Judit lányom gyermekei. Mind nagyon jó kapcsolatban vagyunk egymással, így várom, hogy velük is több időt tölthessek