A beteg ember – függetlenül a betegség típusától és a vallási meggyőződésétől – ugyanarra vágyik: figyelemre, odafordulásra. A lelkigondozó pedig a jézusi szeretettel közelít. Az, hogy továbblépünk-e az evangélium felé, már a beteg befogadókészségén múlik – állítja Lakatos Enikő református lelkész, a mentális egészségtudományok doktora. A lelkigondozó néhány hete az ország második legnagyobb tüdőgyógyászati intézetében szolgál: segíti az ápoltakat, ott van a dolgozók mellett. A törökbálinti intézményben találkoztunk vele.
A tüdőgyógyászati intézet fenntartója 2024 márciusa óta a Magyarországi Református Egyház. Eddig nem működött az intézményben kórházlelkész. Mi az első feladata?
Mindenekelőtt jelen szeretnék lenni a gyógyításban. A Református Pulmonológiai Centrum magas színvonalú betegellátása évtizedekre nyúlik vissza. Hálás szívvel tekintek a kórház eddigi, a tüdőgyógyászat területén végzett orvosszakmai eredményeire, tapasztalataira. Különös elhívás az ország második legnagyobb tüdőgyógyászati intézetében szolgálni. Az intézményben eddig is kimagasló szakmai munka folyt, és reménységgel vagyok arra nézve, hogy lelkipásztori tevékenységem hozzájárul a betegeink testi-lelki-szellemi egységének megerősítéséhez és megtartásához. Most a legfontosabb feladatom – ha egyszerűen is hangzik – jelen lenni a mindennapokban. Ott lenni a betegágy mellett és megismerni, benne lenni a kórház működésében.
Néhány hete már itt dolgozik. Milyenek az első tapasztalatok? Hogy érzi magát?
Köszönöm, jól vagyok. Szeretettel fogadtak a dolgozók is, a betegek is. A betegellátás mindennapjai jól szervezett és összehangolt csapatmunkát igényelnek, ahol mindenkinek megvan a maga helye. Kórházunkban az országon belül a második legnagyobb aktív tüdőgyógyászati osztály működik, onkológiai, krónikus és rehabilitációs ellátás, valamint gyermekosztály mellett. Ezen kívül számos járóbeteg szakrendelés is van az intézményben. Ebbe az összehangolt csapatmunkába érkeztem meg augusztusban, hogy lelkipásztori jelenlétemmel és lelkigondozói tevékenységemmel rámutassak a nagy gyógyítóra, Jézus Krisztusra, az Isten Fiára.
Mi van, ha a beteg nem nyitott erre az üzenetre?
A lelkigondozó lelkipásztor a jézusi emberszeretettel közelít. A figyelem, a jó szó mindenkinek egyformán jár, de hogy továbblépünk-e az evangélium felé, az mindig a beteg befogadókészségén múlik. Ezt bizony nemcsak a lelkiállapota, az evangéliumra való általános nyitottsága befolyásolja, hanem a fizikai hogyléte is. Az ápoltak rendkívül nyitottak az emberi kapcsolatokra, a szakdolgozók viszont túlterheltek. A kórházlelkész éppen ezt az űrt igyekszik betölteni.
Miben lehet más egy olyan intézmény, ahol megjelenik a református lelkigondozás?
A lelkigondozó lelkipásztor Jézus könyörületességével tekint a beteg emberre. Hiszen Jézus senkit sem hagyott figyelmen kívül. Úgy volt jelen, hogy a gyógyult ember saját lelkiismerete alapján tett bizonyságot Istenről. Csodatételei nyomán eltűnt például a vérfolyás, a lepra vagy a vele született vakság, mind olyan betegségek, amelyek gyógyíthatósága ma sem biztos. Jézus rámutatott az élet teljességére a test kínjai miatt gyötrődő embernek is, mert minden tevékenysége a teremtő Istenhez vezetett, aki gondviselője, társa és az ember életének megtartója. A beteg embernek is. Aki sír a sírókkal, de örül az örülőkkel (Róm 12,15), és kimunkálja az őszintén hozzá fordulók életét. Egy kórházban szolgáló lelkész tehát arra emlékezteti a beteget, hogy Isten benne van az életünkben, függetlenül a körülményeinktől, egy-egy betegség prognózisától vagy családi, esetleg más kapcsolati – munkahelyi vagy gyülekezeti – nehézségektől. A kórházlelkész jelen van a szenvedő ember életében. Nem tanácsol, hanem kísér. Kíséri a beteget a saját útján, abban a lelkiállapotban, amiben éppen találja a másik embert. Aki számos alkalommal elcsigázott, reményvesztett, mi több, dühös, még az Istenre is, mert úgy véli, magára hagyta őt kiszolgáltatott és kontrollvesztett állapotában. Ebben az elcsigázott állapotban születhetnek meg olyan beszélgetések, amelyek kimozdítják a szenvedőt az önmaga körül forgó állapotból. A beteg ilyenkor egy fájdalomspirál generálta spirituális szenvedést érez: mintha egy légüres térben lenne, mert minden elérhetetlen, ami öröm, mint például az önállóság vagy a tervezhető élet. Majd a segítő párbeszéd során a kórházlelkész visszavezeti a szenvedőt a teremtő-teremtett egyensúlyi állapotba úgy, hogy nem feltétlenül beszél az Istenről. A kórházlelkész megnyilvánulásai – a teljes figyelem, az érintés, a jó szó – segítenek feldolgozni a beteg ember érzelmi és gondolati töredezettségét. A másik ember felé kinyilvánított odafordulás képes mozgósítani a saját, sőt az Istentől jövő erőforrásainak tárházát. Egyszer csak ráébred a szenvedő, hogy fontos üzenete van a megélt tapasztalásnak, mert több az élet annál, amit látunk. Vagy változik a szubjektív fájdalom érzete. Esetleg el tudja fogadni, hogy az élete ajándék, aminek nem mi vagyunk sem az elindítói, sem a bevégzői, hanem mindennek rendelt ideje van (Préd 3,1). Amennyiben a kórházlelkész segíteni tud abban, hogy a beteg ember közelebb kerüljön a saját élettörténetéhez, akkor visszatükröződött valami Jézus értünk meghozott áldozatának ajándékából, ami nyomán a beteg türelmesebben, hálásabban, együttműködőbben és reményteljesebben járja végig az útját.
Mi a hosszú távú cél?
A jövőben nemcsak a betegek és a hozzátartozóik körében, hanem a Református Pulmonológiai Centrum munkatársai között is szeretném kiterjeszteni segítő szolgálatomat. Meggyőződésem, hogy a gyógyítás Isten végtelen szeretetéből tud úgy táplálkozni, hogy a mindennapi kihívások ellenére sem csorbul az orvos-beteg vagy a nővér-beteg kapcsolat tiszteletteljes és partneri viszonya. Mindemellett a kórházban nemcsak orvosok és szakápolók dolgoznak, hanem más segítő szakemberek is – pszichológus, szociális munkás, dietetikus, gyógytornász, konyhai, mosodai és takarítószemélyzet –, akik körében szintén fontos lehet a kórházlelkész jelenléte. Mert akik emberekkel foglalkoznak, azoknak szükséges megtalálni a lelki-szellemi megújulás erőforrását is, ez pedig akár a vallásos életgyakorlat is lehet.
Az, hogy az egyénhez odafordulunk, eredményezheti egy egész kórház szellemiségének megváltozását?
Egy intézmény szellemiségét az ott dolgozók adják. Ha Krisztus emberszolgálatról szóló etikai parancsa érvényes az ott dolgozókra, akkor természetes lesz köztünk a Krisztus jó illata (2Kor 2,15). Annak a meggyőződése és az amelletti bátor kiállás, hogy életünk, a betegek körében végzett szolgálatunk és jövőnk Isten szeretetéből válik érthetővé és élhetővé. Gyakorlati példával élve: akkor nem érzem terhesnek a másik ember baját, ha van honnan merítenem. Ha kapok, akkor van miből adnom. És ami rendkívüli a jézusi logikában, hogy fordítva is működik: minél többet adok másnak, annál több megerősítést kaphatok, ez pedig elég a mindennapi feladatok elvégzéséhez.
Gyülekezeti lelkészként is dolgozott, de egy ideje a segítő szférában lelkigondozó lelkészként működik. Miért váltott?
Nem nevezném ezt váltásnak, hiszen nem elválasztható a lelkipásztori és lelkigondozói szolgálat. Technikailag a Gyökössy Intézet lelkigondozója vagyok, sok lelkésztársammal együtt. Meggyőződésem, hogy a jelen társadalmi körülmények rendkívül sebzetté és kiszolgáltatottá tették az embert. Lelkipásztorként ehhez a régi értékrendszeréből kibillentett és sérülékeny néphez küld ma is bennünket az egyház ura. Ma is ereje van az evangéliumnak. Élhető igazodási pont Isten bűnből való megmentése és szeretete, amit ott kell hirdetni, ahol az emberek vannak, adott esetben itt, a Református Pulmonológiai Centrumban.
Eddig egy reprodukciós centrumban meddő párok lelkigondozásával foglalkozott, ami azért az életről szól. Ebben a kórházban más kihívások, más jellegű élethelyzetek is vannak. Veleszületett nehézlégzés, tüdőbetegségek, rák. Fel lehet készülni az ezekkel való megküzdés támogatására?
Isten hív a szolgálatba, és küld az emberek közé. Az erőtlent megerősíti (Ézs 40,29). Ezzel a tapasztalattal kezdtem és végzem a szolgálatom az egészségügyben kórházlelkészként. Meg vagyok győződve, hogy minden egyéni élettörténetnek helye van az örökkévalóságban, legyen az vágyott és tervezett gyermek megszületése vagy tüdőbetegség során fennálló állapot. A segítségre szoruló ember – bármilyen élethelyzetben van – ugyanolyan: támogatásra, megértésre, figyelemre szorul. Nekem pedig az a feladatom, hogy a betegség típusától és a beteg világnézetétől függetlenül mellette álljak.
Ki segít a segítőnek?
Jó hír, hogy ettől az évtől már intézményes a lelkipásztorok lelki segítése, amit a Gyökössy Intézet végez. Nekem is van szupervízorom, akivel rendszeresen találkozom és a pályámmal, illetve a szolgálatommal kapcsolatos nehéz kérdéseket meg tudom beszélni. A másik erőforrásom a családom. Hálás vagyok Istennek, hogy anya lehetek. A családom a hátországom, ők járnak velem az utamon, és komolyan veszik Pál apostol szavait, azaz elszenvednek engem szeretetben (Ef 4,2).