A kétszáz éve született Jókai Mór és Debrecen

Jókai Mór komáromi szülőháza a türelmi rendelet (1781) előtt az üldözött reformátusok imaházaként szolgált. A református kegyesség személyes öröksége az író gyermekkorában még elevenen élt a családban, nővére így emlékezett meg erről: „…az a ház olyan volt, mint egy templom; édesanyánk kerekes pergő rokkája mellett oly szépen énekelte szent Dávid zsoltárait és azt a szép dicséretet: Istenre bízom magamat; magamban nem bízhatom. Édesapánk is minden hivatalos foglalkozás előtt naponként elővette a Szikszait (Szikszai György debreceni lelkész imádságoskönyve), s abból buzgón imádkozott, azt tartotta, aki az Istentől eltávozik, az Isten is eltávozik attól… abban a szobában közel volt a mindenható Isten, aki ételt ad mindeneknek.” Jókai 1841-ben a pápai, majd rá egy évvel a kecskeméti református kollégiumba került, ahol filozófiát, illetve jogot hallgatott. Hogy írásaiban e két város és iskolái alig jelennek meg helyszínként, annak az az oka, hogy ott szerzett élményeit nagyobbrészt debreceni tárgyú írásaiba helyezte át, jóllehet a cívisek világával csak pár évvel később, 1849 első hónapjaiban találkozott, amikor a kormánnyal együtt ide menekült. Debrecenben szembesült azzal, hogy a református műveltség, amely a Dunántúlon kicsiny szigeteket képez, a Tiszától keletre hatalmas tömegek gondolkodását hatja át, s így a XVI. század óta az egész magyarság számára jelentős történelem- és kultúraformáló erő.

Jókai Petőfi oldalán jelentős szerepet játszott az 1848-as pesti forradalom eseményeiben, majd az év szilveszterén, követve a kormányt, feleségével, Laborfalvi Róza színésznővel négy hónapra Debrecenbe települt. A város kijózanítóan hatott Jókaira, aki a forradalom iránti romantikus rajongást feledve a békepárt programját tette magáévá. Kezdetben ugyan a Kossuth politikáját támogató hivatalos Közlöny munkatársa volt, később azonban saját kiadványt indított Esti Lapok címmel. A kollégium oratóriumában április 13-án elfogadták A magyar nemzet függetlenségi nyilatkozatát, másnap pedig kihirdették a nagytemplomban. Az események emelkedett szelleme Jókait is áthatotta, azonosult a függetlenség gondolatával, így a szabadságharc bukása után maga is bujdosásra kényszerült.

Az írót baráti kapcsolatok is fűzték Debrecenhez, köztük a kollégium több tanárához. Ismerte Szűcs István jogtanárt is, aki 1849-ben nemzetőrparancsnokként szolgált, s akinek várostörténetét (Szabad királyi Debrecen város történelme. A legrégibb kortól a mai időkig) az író később ide kapcsolódó regényeinek írása közben szorgalmasan lapozgatta. Innen ismerte meg alaposabban a tűzoltó és énekes diákok, a vidékre utazó legátusok vagy a külföldre készülő vagy onnan éppen hazatérő peregrinusok életét.

Jókai debreceni témái a reformáció és saját kora közé esnek. Fráter György című regénye a reformáció korába kalauzolja az olvasót. A debreceni Szent András-templomban Bálint pap prédikációjára sírva megtérő Török Bálint földesúr alakjában lélektani magyarázatot keres és talál Debrecen közösségi szintű, gyors XVI. századi áttérésére: „…a prédikáció bölcsen összeköté az Isten fiának feltámadásáról szóló hitágazatot a magyar nemzet feltámadásában vetett hittel: lelkére kötvén a gyülekezetnek, hogy a világ minden népei között bizonyára legnagyobb ösztöne lehet a magyarnak abban, hogy Krisztus halála és feltámadása igaz voltában saját nemzetének kínhalála s dicső feltámadása példáját lássa és kövesse.” A debreceni kastély című műve száz évvel később, a Bethlen Gábor halálát követő politikai útkeresés éveiben játszódik. Az Egetvívó asszonyszív cselekménye már a Rákóczi-szabadságharc éveihez kötődik. A felvilágosodás korának neves kollégiumi professzorát, a polihisztor Hatvani Istvánt A magyar Faust című adomagyűjteménye örökíti meg. A reformkor előestéjén játszódnak az Eppur si muove (És mégis mozog a föld) cselekményének kollégiumi tárgyú bevezető fejezetei. E regény diákhősei a Nagyerdőn titokban a Csittvári krónikába másolják rebellis szellemű kézirataikat. Ugyanekkor játszódik A kiskirályok is, amelynek egyik hőse az előbbi regény öt kicsapott diákjához hasonlóan a kollégiumtól kap indíttatást nemzeti küldetéséhez.

Jókai azonban nem csak a múlt forrását látja a cívisváros történetében, debreceni tárgyú írásaiban gazdag folyást enged kedélyes humorának is. Különös megnyilvánulását látjuk ennek – a százötven esztendővel ezelőtt megjelent – A debreceni lunátikus című kisregényben, amely tulajdonképpen egy kollégiumi tárgyú adomagyűjtemény. A holdkórosságot színlelő, éjszaka a kollégiumból szerelméhez, az egyik professzor leányához kiszökdöső, furfangos eszű Dallos Ádám és a megfelelési kényszerektől szenvedő Nyaviga – mint a debreceni diákvilág jellegzetes alakjai –, valamint a reformkor két akadémikus professzora (Budai Ézsaiás és Sárvári Pál) karikatúrájaként is értelmezhető Tóbiássy és Harangi professzorok színpadi bohózatba illő, felejthetetlen figurák, akiknek a kedvéért a széteső regényszerkezetet is megbocsátja az olvasó.

Hogy a Jókai-hagyomány élő örökség Debrecenben, az is jelzi, hogy A debreceni lunátikus színpadi változatát az elmúlt évtizedekben a Debreceni Református Kollégium Gimnáziumának diákjai többször is bemutatták az ókollégium udvarán. Ötven esztendővel korábban, 1938-ban, a kollégium négyszázadik évfordulójára ugyanott, az udvari árkádok alatt, az egykori jeles professzorok és öregdiákok mellett két olyan XIX. századi írónk is domborművet kapott, akik sem származásuk, sem iskoláztatásuk révén nem kapcsolódnak Debrecenhez. Jókai Mórról és Baksay Sándorról van szó, s a megkülönböztetett figyelem oka az volt, hogy a kor kettőjüket tekintette a kollégiumi diákélet hiteles költői megörökítőinek. Baksay Sándor nevét ma már inkább csak az egyháztörténet-írás ismeri, hiszen a Dunamelléki Református Egyházkerület köztiszteletben álló püspöke volt, Jókai viszont máig a legolvasottabb prózaírónk. Születésének kétszázadik évfordulóján, valamint március idusa közeledtén illő tehát, hogy egyházunk egész közössége méltóképpen tisztelegjen annak emléke előtt, aki 1891-ben így jellemezte a korabeli Debrecent: „Ma már nem áll fenn a tilalom, hogy másnak, mint Kálvin-hitűnek, nem szabad e városban letelepednie; de azért megmaradt a régi hitbuzgalom. Ma már nem áll fenn a nevezetes kiváltság, hogy aki jobbágy létére Debrecen kapuin belép, szabad emberré lesz; hanem azért mégis vonja magához e város távolról, közelről mind azt a népet, aki ész és munka után óhajt gyarapodni. […] Ma már nincsenek tógás diákjai, csatos cipős professzorai; hanem azért mostani tanárai is nagy részben az angol és német egyetemeken fejezték be kiképeztetésüket, s a külföldi protestantizmussal való összeköttetésnek köszönheti, hogy mai nap is hazai tudományosságnak erős vára – a Kálvinista Róma.”