Egyfelől ennek van egy természetes fizikai útja, az öregedés, ami segít az elfogadásban is. Ugyanakkor sajnos nagyon sok az olyan eset, amikor valaki váratlanul hal meg, például szívelégtelenség következtében, és szintén nagyon sokan vannak, akik hosszan elhúzódó, például daganatos megbetegedésben szenvednek. Nagyon nagy bölcsesség kell ahhoz, hogy valaki el tudja fogadni ezeknek a sokáig tartó, de sokszor kétségtelen kimenetelű betegségeknek a tényét. Nem mindegy, ki mondja meg nekik a vizsgálati eredményt, azt, hogy halálos kórral küzdenek és az is fontos, milyen körülmények között közlik ezt a beteggel. Ez mindig nehéz feladat, és meghatározó, milyen lelkülettel tesszük ezt. És itt most nem csak arról beszélek, hogy hitben, vagy nem hitben él-e. Természetesen ez is döntő tényező, de ennél sokkal meghatározóbb az, mennyire tud beleérezni egy beteg állapotába, mennyire van hozzá lelkiereje. Gondoljuk el, milyen lehet annak az orvosnak, akire a jelenlegi törvények szerint ez a felelősség hárul, és mondjuk tíz-húsz-harminc éve naponta szembesül gyógyíthatatlan betegekkel. Szinte elképzelhetetlen lelki terhet jelenthet a számára ez a szerep.
Önt mi tette képessé arra, hogy tíz évet dolgozzon hasonló területen, a Debreceni Egyetem klinikáján kórházlelkészként?
Lelkészként, a lelkészi irodában vagy gyülekezeti szituációkban a gyászolókkal találkozni egészen más, mint együtt lenni a halálra készülővel a kórházban, vagy a kezelések közt meglátogatni őt otthonában. Ez kifejezetten nehéz feladat, ugyanakkor a hivatásunk egyik kiváltsága is. Az a fajta komolyság van benne, ami a lelkipásztori szolgálat legnagyobb mélységét adja. Hiszen nemcsak az a feladat, hogy hitoktatóként az iskolában megállja a helyét, vagy jól hirdesse az Igét, hanem az életnek egy olyan intim területe ez, hogy számos olyan kérdést is feltesz a beteg, amit a saját házastársának, szüleinek, gyerekeinek sem tenne fel. Helye és ideje van, hogy ilyenkor a lelkipásztor elmondjon olyan dolgokat, amit rajta kívül senki nem fog elmondani a haldoklónak.
Mégis váltott, beosztott lelkész lett. Miért?
Úgy éreztem, letelt a kórházi szolgálatom ideje. Nagyon nagy teher. Minél fiatalabb a haldokló, kortárs, vagy akár gyerek, annál nehezebb. Nekünk is van két kisgyermekünk, és ha velük egykorú halt meg, olyankor sokkal jobban belegondoltam abba, mi történt. Hazaérve egész más szemmel kezdtem nézni a sajátjaimat. Nehezen felfogható, hogy más gyermeke, aki szintén borzasztó kedves, aranyos volt, meghalt, miközben az enyém otthon van és nézi a tévét. Aki ezt egy életen át bírja csinálni, az előtt le a kalappal. Szupervízió, segítség nélkül nem is lehet. Kell egy másik lelkész, aki segít. De meglepő módon van előnye is ennek a hivatásnak. Például, ha a hitoktatásban rosszul viselkedő gyermekeket látok, másként fordulok hozzájuk, mert úgy tekintem őket, hogy addig jó, amíg zajosak, amíg elevenek.
Engedékenyebb, lágyszívűbb lett?
Persze. Egyszerűen más lett a hozzáállássom az előttem lévőkhöz. Ki-ki látja a maga életében, amikor először veszít el egy hozzátartozót felnőttként, hogy annak a jelentőségét mennyire máshogy értékeli, mint kamaszként, vagy fiatalként tette, és ez a tudatosság az, ami komolyságot ad az egész kórházi lelkészi szolgálatnak.
Ha már szóba hozta a hozzátartozókat, mennyire feladata egy kórházlelkésznek az ő lelkükkel foglalkozni?
A kórházlelkész nincs egyedül. Minden egyes konkrét beteg hozzátartozójánál van létező, felekezet szerinti gyülekezeti háttér, így ők segíthetnek a család gondozásában. Nagyon jó, ha akár ismeretlenül a helyi kollegához lehet irányítani a rokonokat, van kire rábízni őket. A kórházlelkészi szolgálat legfőbb színtere az intézmény falain belül van. Az itt töltött időben a beteg általában sokkal jobban támaszkodik a lelkészére, mint az otthoniakra. Emellett a kórházlelkészi szolgálatának megvan a józan határa is, és ez bármilyen furcsán hangzik, a halál. Az ezt közvetlenül megelőző időszak az, amit a beteg együtt tölt a hozzátartozóival, jönnek látogatni, ekkor találkozhatnak a rokonok a kórházlelkésszel is, később már nem. Én mindig azt az elvet követetem, hogy temetni nem szabad, azokat sem, akiket elkísértünk a végső óráiban, mert a másik lelkipásztor munkájába nem szabad beleavatkozni. Nem etikus, és ahogy már mondtam, másfelől várhatóan ő fog a rokonokkal is foglakozni.
Mennyire keresik a kórházlelkészt a világiak?
Változó. A keresztyén háttér nagyon meghatározza, mennyire lesz bizalmi személy a lelkész. A másik, ami befolyásolja ezt, hogy maga az intézmény mennyire fogadja el partnernek. Nyilvánvalóan, senki nem szereti, ha a saját szakmájába bármilyen módon beleavatkoznak. A lelkipásztornak tudatosítani kell magában, hogy vannak ügyek, melyekbe elvből nem szólhat bele. Azt pedig, hogy a személyét mennyire fogadják el az intézmény falain belül, azt az idő dönti el. Míg egy gyülekezetben a lelkész az első pillanattól kezdve bizalmi személy, ami pozíciót vagy megtart, vagy elveszít, addig egy kórházban éppen fordítva van ez. Ki kell építenie a bizalmat. Akár egy fél év is eltelhet úgy, hogy hozzá sem szólnak, majd egyszer csak azt mondják, hogy látjuk, maga most már „itt ragadt", jöjjön már ide, szükség van magára.
Egyre inkább kórházban halnak meg az emberek, míg nem is olyan régen még az volt az álláspont, hogy jobb, ha szeretteik körében távozik valaki az élők sorából.
Kétélű dolog ez. Ma már azok a családmodellek, amelyek az otthoni gondozást lehetővé tennék, felbomlóban vannak. Házastárs, gyerek, rokon, mind, aki gondoskodni tudna a betegről általában nyolc órában dolgozik. Ezért szinte lehetetlenné vált, hogy valaki a családból tudja vállalni tartósan az ápolást. Emellett számos olyan baj lehet, ami különleges ellátást, például folyamatos fájdalomcsillapítást, vagy speciális eszközöket igényel, így ezek is tovább csökkentik az otthonmaradás lehetőségét. Mert bár valóban szép és méltó dolog, hogy megtegyünk azért mindent, hogy valaki a megszokott, családi környezetben maradhasson, ezt mégsem lehet ráerőltetni egy olyan rokonra, aki fél ettől, vagy fizikailag nem bírja, esetleg a hozzátartozó fájdalmától ő is nagyon szenved. Így ez ismét kétarcú dolog. Egyfelől a beteg személyes döntése – mert általában lehet tudni, mit szeretne –, másfelől az ápolóé. Mindemellett nem tartom jó iránynak azt, hogy amikor egy betegség súlyosbodni kezd, akkor automatikusan csak az intézményekben gondolkodnak a hozzátartozók. Manapság, a kórházakból, akit lehet, hétvégre hazaengednek. És ha hazaengedték, akkor legyen számára otthon befogadókészség. Legalább erre az időszakra vállalják az otthoni ápolását. Ez sokat javíthat a beteg lelkiállapotán.
Nem veszi át a lelkész a családtól a szerepet? El akar egyáltalán búcsúzni a család a haldokló rokontól?
Az, hogy ott van-e a lelkész a haldoklónál, az függ az időbeosztásától és a józanságától is. Hamar fel lehet őrlődni abban, ha minden emberi történetbe belemegy valaki. A saját lelke megóvása érdekében nem tanácsos mindig mindenbe belefolyni, szükségesa távolságtartás. Nem szabad elfelejteni, hogy a lelkész nem egy betegért van, hanem osztályokért, így a körülmények sem teszik lehetővé, hogy mindig mindenhol ott legyen. Sokszor viszont éppen ő segíthet a családnak abban, hogy mégis csak el tudjanak köszönni egymástól a hozzátartozók. Egy kívülállótól ebben a helyzetben jobban elfogadják azt, amit mond, rajta keresztül jobban szembesülnek a rájuk rótt feladatokkal. Gondolok itt arra, hogy az orvosok, nővérek elmondják, hogy fizikailag mi fog történni, és emellé sokszor bizony szükséges, hogy a lelkipásztor súgjon a családnak. Például jó lenne kibékülni a testvérrel, megbékülni a másikkal. Vagyis le kell zárni a dolgokat azért, hogy mindenki békességben tudjon búcsúzni, elmenni, és aki pedig itt marad, ő is tudjon békességgel tovább élni.
Hogyan tud a lelkész vigaszt nyújtani ezekben az utolsó időkben?
Legfontosabb, hogy magát a Biblia üzenetét közvetítse, azt, amit Jézus tanít. Bizonyos helyzetekben és időkben kifejezetten igényli a beteg, hogy elmondja számára a lelkész, mi fogja várni odaát, Jézus erről mit mondott. Ez a feladatunk, ezt bízta ránk Isten. Egy lelkész nem térhet el a szerepétől, nem pszichológus, pszichiáter, nem ápoló vagy orvos – hanem lelkész.
Hogyan lehetséges, amit Ön is tapasztalt, hogy a hozzátartozók a csodára várnak, valami emberfeletti segítségben bíznak, miközben nem hisznek. Ez nem egy nagy ellentmondás?
Hogyha azt vesszük, hogy a mai kor embere jobban elhiszi, hogy hamarabb lesz telitalálata az ötöslottón, mint hogy pont ő lesz az a tizedik, aki meghal tüdőrákban vagy veserákban, miközben a statisztikák erre rácáfolnak, akkor ezen nincs mit csodálkozni. Annyira átitatódott a világ a kompakt megoldásokkal, hogy könnyebb elfogadni azt, hogy még ott is lehet valamit tenni, ahol már nem. Azt is elhiszik nagyon sokan, hogy még mennyi mindenre van időnk, miközben tudják, hogy az élet véges, de nem akarnak ezzel szembesülni.
Előadásában elhangzott, hogy a halált sokan virtuális valóságként élik. Televízióban, hírekben, számítógépes játékokban naponta találkoznak vele, miközben a valóságban dacolnak vele.
Ennek az ellentétnek a feloldásához tudatosságra van szükség. Nálunk vannak olyan falvak, ahol némi túlzással mindenki jár mindenki temetésére, akár rokon, akár nem. Sőt, van olyan is, aki már gyerekkorában eljár a nagymamájával a szertartásokra. Persze ez egy extrém példa, de amennyire ez nem lehet általános, annyira nem lehetne általánossá az sem, ahogy a mai kor embere ki akarja kerülni a halállal való szembesülést. Halott embert szinte alig látnak. Sok helyütt az a szokás, hogy addig nem fedik le a koporsót, amíg meg nem érkezik a lelkész. Így mindenki előtt ott van az elhunyt. Én mindig arra bátorítom a családokat, ahol kisebb gyerek van, hogy nyugodtan hozzák el a temetésre. Szembesüljön azzal, hogy bizony a koporsóban van a dédszülő, nagyszülő. Magyarázzák el neki, hogy beteg volt és öreg, és most ide rakjuk a földbe, hozunk neki koszorút, és majd később, hozunk neki virágot. Ezzel szemben a legtöbbször azt hiszik a szülők, hogyha nincs ott a gyerek a temetésen, akkor ezzel megoldották a problémát. Ehhez képest még nagyobbat kreálnak, mert a kicsi fél év múlva is azt fogja kérdezni: Mikor jön vissza a nagyi? Visszavárja, mert nem kísérhette el az utolsó útjára. Ezt mindössze annyival el lehetne kerülni, ha ott lehetne a temetésen. Ha hangos is a gyermek, akkor is legyen inkább ott, amikor utolsó útjára kísérik a szerettüket.
Kováts Annamária, fotó: Sereg Krisztián
Dr. Tőkés Zoltán református lelkipásztor, jelenleg Csengeren beosztott lelkész. Ugyanitt szolgált pályája elején segédlelkészként. Teológushallgatóként Németországban, Berlinben tanult ösztöndíjjal. Korábban önkéntes diakóniai év keretében ismerkedett meg az idősgondozással, szintén Németországban. 1999 és 2009 között a Debreceni Egyetem klinikáján kórházlelkészi szolgálatot végzett.
Szociáletikai minikonferencia
A Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsának (MEÖT) Szociáletikai Bizottsága 2012. április 25-én minikonferenciát szervezett „Ideje van az életnek és ideje van a halálnak" címmel. A találkozó a Európa Protestáns Egyházainak Szövetsége (GEKE) idén szeptemberi, firenzei nagygyűlésének egyik témáját dolgozta fel.
A fő témát Tőkés Zoltán vezette be. A református lelkipásztor kiemelte, hogy Jézus személye és megváltói munkája nélkül nem lehet a témával foglalkozni. Majd áttért arra, mennyire különös képet a mai kor a halál kérdésében. Nem akarunk róla tudomást venni, de mégis szembesít mindenkit azzal, hogy ez a világ egyszer nélkülünk megy tovább, és nélkülünk is működni fog.
Ezt követően Orosz Gábor Viktor az Evangélikus Hittudományi Egyetem docense az „Aktív és passzív halálba segítés dilemmái" címmel tartott előadást. Elmondta, hogy az emberi élet kioltása nem lehet cél, hanem a szenvedés csillapítása kell, hogy középpontba kerüljön. Beszélt annak az utolsó előtti döntésnek a nehézségéről, ami az orvos kezében van, és arról, hogy természetesen az utolsó döntés Istené.
Végül Nemeshegyi Zoltán, a Baptista Teológiai Akadémia tanára az öngyilkosságról adott elő. Kifejtette, mennyire nehéz az öngyilkosságra készülő lelke, és milyen figyelmesnek és türelmesnek kell lennie vele a lelkigondozónak. Emellett szólt a mai modern öngyilkosságról, amikor szülők agyondolgozzák magukat a családért.
Fischl Vilmos