A minőség lovagja

Ő maga több évtizedes pályafutása során sokféle módon nyilatkozott viszonyáról a keresztyénséghez, így nem csoda, hogy nem alakulhatott ki egyértelmű álláspont ebben a kérdésben.

Németh alapos elemzéseket tett közzé olvasmányairól, ezek között kevés teológiai szakkönyvet találunk. Egy 1954-ben írt tanulmányában számolt be találkozásáról a sárospataki Mátyás Ernővel, az újszövetségi exegézis professzorával. Kettejük ismeretsége nem vált ugyan elmélyült barátsággá, de ekkor kapta meg Otto Procksch Theologie des Alten Testaments (Az Ószövetség teológiája) című kötetét. Az átfogó mű ismeretében rövid összefoglalót írt ennek tartalmáról. Ebből derül ki az is, hogy Mózes könyvének Wellhausen-féle felosztásával is megismerkedett a kötet révén. A korábban József története iránt érdeklődő író figyelme a német teológus művének köszönhetően a prófétai könyvek felé fordult. A Kortárs című folyóiratban 1965-ben megjelent, Az Ószövetség olvasása közben című esszéjében számolt be gondolatairól. Ebben is jól látható, hogyan tekint Németh az Ószövetségre és annak szereplőire. A nemzeti istenük védelmében megszólaló próféták szerepe nála inkább hasonlít az elszánt ideológiai harcos vagy a kultúrhéroszok hősies helytállásához, mint Isten küldöttjének, szócsövének valódi jelentőségéhez.

A szakirodalom ismeretében újra a Szentírás olvasásához fogott, s 1964-re elkészült az a négy egyfelvonásos színmű, amelyeket egy-egy próféta ihletett. A Hóseás, Ézsaiás, Jeremiás és Ezékiel életének egy-egy fontos epizódját bemutató darabokat olvasva nehéz eldönteni, a főhősök az alkotó szemében mennyire képviselték Istent, vagy inkább pusztán egy nemzeti gondolatot.

Németh vélekedése Isten létezésével kapcsolatban leginkább Immanuel Kant gondolkodásához áll közel, noha önmagát sosem tekintette a német filozófus követőjének. A XVIII. századi tudóshoz hasonló módon ő is kétségbe vonta az értelem szerepét a hit és üdvösség kérdéseiben. Csakhogy amíg Kant nem vetette el Isten létezésének lehetőségét, csupán az értelemmel való felfoghatóság lehetőségét kérdőjelezte meg, addig Németh számára Isten nem egyéb a civilizáció számára nélkülözhetetlen elvnél.

A vallásos nevelésről írott cikke nem könnyíti meg az olvasó dolgát, a több fejezetből álló írásban ott a mindent a tudomány szkepszisével megközelítő gondolkodó álláspontja: „A »vadembernek« az kell, hogy leborulhasson, imádkozhasson, halottaival mint élővel beszélhessen. A Toynbee-ben (angol történelemfilozófus – a szerk.) levő »vadembernek« elég az Isten s a hozzá vezető út. Nekem – s még mindig vallásos igényről van szó – mint Buddhának, az Isten fogalmára sincs szükségem.” A mintegy hatvanoldalas eszmefuttatás végén azonban ott a rezignált vallomás: a „nem-hitt Isten” sejtjeibe írta be magát, onnan irányította őt, ahová esze hitetlensége el nem hatolhatott.

Az író fogalomtárában ott találjuk a bűnt is, de nem teológiai, sokkal inkább szociális megközelítésben. Bűn című regényének hőse a meg nem érdemelt társadalmi megbecsülést, a szükségesnél nagyobb anyagi jólétet akarja magától elhárítani. A saját terveinek – népi kollégium alapítása tehetséges parasztfiatalok képzésére, a teljes család vidékre költöztetése – kudarcát ábrázolta művében, a maga elgondolásainak megvalósíthatatlanságát a főszereplő öngyilkosságával tette hangsúlyossá.

Németh hosszasan érlelte magában egy Jézusról írott regény tervét. Alakját úgy akarta ábrázolni, mint aki lelki hiányosságai folytán nem elegyedik a világ dolgaival. Szentsége nem isteni eredetű, hanem neveltetésének köszönhető. A mű nem készült el, de pár mondatban felvázolta, milyennek képzelte az ábrázolandó főhőst: „Akkor befejezett munkám az Őrültek folytatása lett volna: egy nagy, tiszta lélek, akinek a személyes kapcsolatai sorra elakadnak, hiányzik belőle az a vegyi affinitás, amely az emberi őrültséggel kapcsolatba lépjen, s fájó tapasztalatai után egy nagy fellebbezést nyújt be a környező élet, az egész emberi nem ellen: egyszóval Jézus küldetés-tudatának az ébredése.”

Az először 1929-ben megjelent Emberi színjáték című regényének főszereplője, Boda Zoltán alakja is kapott krisztusi vonásokat. Az orvosi tanulmányaival felhagyó fiú a szegények doktora lesz szülőfalujában, ahol a társadalom peremére szorulókból gyűjt maga köré „tanítványokat”. Három kísértésen is át kell esnie, hogy alakja még jobban hasonlítson Jézus Krisztuséra, de elutasítja a szakmai sikert, a kínálkozó anyagi jólétet és kamaszkori szerelmének közeledését is. Németh egy későbbi, Simone Weilről írott tanulmányában fejti ki bővebben, milyen életfilozófia áll hőse döntései, a szokványostól eltérő magatartása mögött.Az ellengravitáció fogalmát később is többször használta, a természet és az erkölcs felemelő erejének együttes hatását későbbi regényeinek hőseiben gyakorta nevezte meg a maga alkotta terminussal.

Németh László másik körképregénye, az Utolsó kísérlet egészen más módon közelíti meg az emberben megszólaló isteni hangot és az annak engedelmeskedő ember szerepét. Az eredetileg hétrészesre tervezett regényciklus fejezeteiből csak négy készült el. A legelső, a Kocsik szeptemberben 1937 karácsonyán jelent meg a Franklin Kiadó jóvoltából. A következő évben adták ki a második részt, az Alsóvárosi búcsút. A harmadik, a Szerdai fogadónap az 1939-es esztendő termése, két évvel később A másik mester kerülhetett az olvasók kezébe. A folytatással adós író csupán töredéknyi elbeszélést írt Nászút Pannóniába címmel, amelynek az eredeti terv szerint magában kellett volna foglalnia a Könyvesbolt az ifjú Anacharsishoz című fejezetet is. A Magyar Intézet, a Családirtás és az utolsónak szánt Haláltusa nem készült el. A Németh László-i regényekre és drámákra jellemző mitologikus mélyrétegek összevegyítése a realizmusra jellemző formanyelvvel sajátos ötvözetet alkot Jó Péter történetében is. A dunántúli fiú küzdelme a taníttatásért, az önálló gondolkodás jogáért csak félig jár sikerrel, történettudományi témájú szakdolgozatát professzora elutasítja. A kutatásai odáig vezetik, hogy sajátos istenfogalmat is alkot Platón daimónjából és saját lélektani tapasztalataiból: „Két akarat van az emberben; egyik a magunké, a másik az Istené, amely azt űzi, fogja, ellenőrzi…”

Az egész életművet átható minőségeszmény ott rejtőzik a világgal elegyedni nem képes alakjaiban, illetve az esszéiben. Az Iszony Kárász Nellije ugyanúgy küzd belső nemessége megőrzéséért, mint a hivatásuk beteljesítéséért mindent kockára tevő drámai hősei: Galilei, Misztótfalusi, Apáczai.

Születésének centenáriumán tanulmányok sokasága jelent meg a legkülönbözőbb szerzőktől és a legváltozatosabb módokon vizsgálva az életművet. Ekkor látott napvilágot Fekete Károly tanulmánya is Németh László és a protestantizmus címmel, amelyben vitába szállt a pár évvel korábban publikáló Hegedűs Loránt állításaival. A két teológus – nem meglepő módon – különböző álláspontra jutott, még nehezebben eldönthetővé téve a kérdést: istenhívő volt-e Németh László? Ha megnyugtató választ nem találunk is, műveit olvasva az igazságkereső tudásvágy és az erkölcsi tisztaság iránti igény példájával szembesülhetünk.

Kierkegaard Ábrahámot nevezte a hit lovagjának Félelem és reszketés című kötetében. Az Isten hívására látatlanban igennel felelő pátriárka bátorsága valószínűleg megérinthette az Ószövetséget tanulmányozó magyar írót is. Az emberi szellemet mind magasabbra emelni kívánó alkotó kénytelen volt elfogadni a tényt: a benne megszólaló hang magányos útra küldte őt. Lovagi szolgálatával azonban gazdagít bennünket ma is.