A nagy durranás – Vita a teremtésről

Lehet-e a teremtés kérdése egy olyan dolog, ami számunkra igenis mérvadó? Hogyan változtat egy fiatalnak vagy bárkinek az életén az, hogy milyen választ kap?

Éppen ez az egyik legjobb bizonyítási lehetőség, hogy csak látszólag áll egymással szemben a hit és a tudomány. Vannak olyan területek, amelyek a hitben is és a tudományban is összeérnek, mind a kettő tud rá választ adni, és megvan a saját válaszadási területe. Végiggondolva az életünk nagy kérdéseit, az arra adott válaszokat, a logika elvezet a hitig. Mondok egy konkrét példát, hogy hogyan befolyásolja a válasz a mindennapjainkat: az evolúció kontra teremtés vitában sok jó érv szól a hit mellett. Az erkölcsből levezetett istenérvnek egyik fontos bizonyítási tétele az, hogy amennyiben az evolúció az igaz, és egy tisztán naturalista világban élünk, ahol csak fizikai tényezők uralkodnak és alakítanak bennünket, az evolúciónak két vastörvénye van: a fajfenntartás és a létfenntartás. Az a faj, amelyik nem önérdekérvényesítő, az kihal. Az állatvilágból hiányzik az altruizmus, az, amikor én föláldozom magam valaki másért. Ha egy ember következetesen eszerint akarna élni, akkor nem kellene, hogy lelkiismeretfurdalása legyen, amikor keresztülgázol bárkin a saját célja érdekében, mert ha ő tényleg az evolúcióban hisz, akkor ez a legjobb, amit tehet. Ezért nem mindegy, milyen választ adok ezekre a kérdésekre. Az istenhitből egy önérdekérvényesítésen túlemelkedő etika és erkölcs keletkezik. Már csak ebből a szempontból is azt kell mondani, hogy nem szabad, hogy az evolúció legyen a válasz, mert akkor egy embertelen világot hozunk létre magunknak, amiben nemcsak hogy nem leszünk boldogok, de nem lesz igaz se. Egyikünk sem tartja azt helyesnek, amikor valaki átgázol és önérdeket érvényesít elvtelenül csak a saját szempontjai szerint. Ez egy konkrét, megfogható érv. Nem használtam a Jézus, a Biblia szavakat, nem használtam kánaáni szlenget, vallási kifejezéseket, amiket a keresztyének szoktak használni, csak apellálok a józan észre és arra, hogy gondoljuk végig logikusan, minek mi a következménye. Szerintem ezzel lehet érvelni, és az a tapasztalatom, hogy erre az érvelésre nagyon fogékonyak főleg a fiatalok.

Izgalmas ez az irány, ahonnan megfogja az evolúciót, hogy az életre törekszik, és hogy az ember az egyetlen, aki képes szembemenni azzal, hogy magáról lemondva valaki másnak a javát keresse. Mégis mi az elemi problémája magának az evolúciónak?
Szerintem az eleje meg a vége. Az evolúció két dologra nem ad választ. Az egyik, hogy honnan van, honnan jött az a bizonyos első élő organizmus. Richard Dawkinsnak Az önző gén című könyve híressé tette az evolúcióbizonyítást a keresztyénekkel szemben. Úgy kezdődik a könyv, hogy valamikor x millió évvel ezelőtt két elem véletlenül találkozott. Onnantól kezdve mindennel vitába tud szállni, de az eleje el van kenve, hogy honnan keletkezett az élő, élettelenből keletkezhet-e élő, ez nincsen bizonyítva. És nagyon sok minden igazolja azt, hogy valószínűleg nem. Hivatalosan erre nincs válasza az evolúcióelméletnek, hogy hogyan jött létre az élettelenből az élő. A nagy bummal kapcsolatban is a tudománynak nem az a kérdésfeltevése, hogy ki hozta létre azt a pontot. Egyelőre ott tart, hogy valószínű, hogy egy pontból tágul az univerzum, és ezeket a fizikai folyamatokat le tudja írni. Minden más az tudományoskodás és hívősködés. Tehát konyhatudomány és konyhateológia. A jelenlegi tudományos konszenzus arról szól, hogy a világunk így jött létre. Ez nem mond ellent igazából annak, hogy hogyan keletkezhetett a világmindenség. Oda belefér Isten, ez a komplementáris modell, hogy van átfedés a kettő között. És nem kell feltétlenül vitáznunk azon, hogy a nagy bumm volt-e, vagy nem.

A másik, vagyis a vége az evolúciós folyamatnak az az emberi lélek. Az evolúció szerint mi nem vagyunk többek, mint a legmagasabb fejlettségű állat a földön. Hogyha a legmagasabb fejlettségű állat vagyunk, akkor bennünket az ösztöneink és az evolúció törvényei vezérelnek, ami nincs összhangban a tapasztalatunkkal. Merthogy nem vagyunk kiszolgáltatva azoknak az evolúciós törvényeknek, hogy nekünk a létfenntartás és a fajfenntartás mindenekelőtt-való. És hogy mi az emberi lélek, hogy az pusztán a sejtjeinknek vagy az agyunk neuronjai között futó mikroelektromosságnak a végterméke-e, vagy annál több, erre megint csak a következmények adhatnak választ: hogyha így gondolkodom, vagy úgy gondolkodom a kettőről, egészen másfajta erkölcshöz, etikához, emberi életértékhez jutok el. Az elejére és a végére nem tud választ adni az evolúcióbiológia.

Ön szerint miért könnyebb ebben a bizonyos véletlenben vagy a megmagyarázhatatlan rejtélyességben megállapodni annak, aki keresi a kezdetre a választ, mint azt mondani, hogy akkor ezt valaminek elő kellett idéznie, és ha nem ismerünk semmit, ami képes előidézni, akkor lehet, hogy Isten az, akit megismerhetünk, de még nem feltétlenül ismerünk teljesen?
Van egy koordinátarendszer, és annak van egy origója. Minden ember úgy születik meg, hogy benne csücsül a saját életének az origójában, és azt képzeli, hogy birtokában van annak a tudásnak, bölcsességnek, felelősségnek, hogy ő helyesen tud majd dönteni, hogy az az ember, akivel találkozik, vagy az a szituáció jó vagy rossz, egy gondolat helyes vagy nem helyes. Az embernek azért nagyon nehéz változtatni az álláspontján, mert ki kell lépnie az origóból. Igazából ez a megtérésnek az eleje, hogy lemondok arról, hogy én vagyok az isten, mert ez volt a bűnbeesésnek a lényege, amikor Ádám és Éva a jó és a rossz megítélésének a fájáról szakított, hogy ők dönthessék el, hogy mi a jó és mi a rossz, hogy ők legyenek a koordináta-rendszernek az origója. Ezt nagyon nehéz elengedni. Mert hogyha objektíven igaz a teremtés, akkor nekem ki kell lépnem a középpontból, be kell tennem oda az Istent.

Ha kiderülne, hogy van Isten, akkor nagy baj lenne, hogy nekem fogalmam sincs, hogy milyen ez az Isten, akkor olvasnom kellene a Bibliát. Hogyha elolvasom a Bibliát, kiderülne, hogy tétje van a földi életemnek, tétje van a Jézushoz való kapcsolatomnak. És ez hozza a következmények sorát. Sokkal kényelmesebb, hogyha én ücsörgök bent az origóban, és ragaszkodom ahhoz, hogy én dönthessek az életemben, és én mondhassam meg, hogy az én hitem legyen igaz. Ez a mai trollkultúra és -kultusz különösen alkalmas arra, hogy mindenkinek igaza legyen. Elhiteti az illúziót: mindegy, hogy mit mond a tévé, a tudományos szakfolyóirat, a Science magazin vagy a National Geographic, én jobban tudom, mert ehhez szoktunk hozzá, hogy nincs tekintélytisztelet és a tényeknek sincsen már tekintélye. Mert ha én vagyok bent, akkor nem kell számolnom a következményekkel, mintha tényleg van Isten, és ő irányítja a világot meg az életemet.

Egy olyan korban élünk, amikor minden ilyen téveszmébe, amelybe belelovallom magam, találok egy közösséget. Mekkora biztonságot ad, hogy nem én gondolom így egyedül, itt van ez a Facebook-csoport, benne vannak tízezren, és mind azt állítják, hogy a Balaton valójában nem létezik. Kereshetünk bármiféle ilyen extrém dolgot. Most viszont a teremtésről magáról beszélünk, nézzünk rá a teremtéstörténetre magára a Bibliában, mert azzal kapcsolatban is sok kérdésünk van! Mi a véleménye arról a vitáról, hogy fiatal vagy öreg a föld, melyik felel meg jobban a tudománynak, a másik miért jó, miért nem jó, mi benne a veszélyes?
Erről nekem extrém véleményem van. A Bibliában az a második mondat, hogy: „A föld még kietlen és puszta volt.” Ezt lehet úgy fordítani, hogy: „kietlen és puszta lett”. Sok minden múlik ezen az egy szón, pont a tudomány kontra hit és a fiatal föld vs. ősföld vitában, sőt még azon túl is. Ézsaiás könyvében, a 34. részben van egy igevers, amikor Isten azt mondja, hogy én nem kietlenséget és pusztát teremtek, ugyanezzel a szóösszetétellel van, és ugyanazzal a kifejezéssel, ami a teremtésnek a szava a héberben. Ez a legfontosabb érvem, de sok más is van amellett, hogy itt nem egy ilyen köztes teremtésről van szó, vagyis hogy Isten először félkészet csinált, és csak utána a rendes földet.

A réselmélet (gap theory) szerint van egy rés, ami kitágítja azt az időintervallumot, amelyről a teremtés szól. A zsidók is úgy számolják ki a földnek az életkorát, hogy a pátriárkákat visszaszámolják a megadott életkorok alapján. A héberben viszont az a kifejezés, amit mi úgy olvasunk, hogy ennek a fia az volt, amannak a fia pedig az volt, az nem egyenes ági leszármazást, hanem leszármazottat jelent, akik között akármennyi generáció lehet a különbség. Nem lehet évre pontosan visszaszámolni azt, hogy milyen idős a föld csak a bibliai leírás alapján. A Biblia végeredményben nem természettudományos tankönyv vagy naptár. Nem az a célja, hogy abból ki tudjuk számolni napra, órára pontosan, hogy mikor teremtette Isten a földet.

A Biblia Istent akarja bemutatni az embereknek, és egy istenképet akar közvetíteni, aminek nem az a lényege, hogy kimatekozzuk, mikor mi történt. Ugyanígy, amit a teremtéstörténettel kapcsolatban akár az iskolások legelőször kiszúrnak, az az, hogy nem sorrendben vannak a napok. Egy párhuzamos szerkezetben az első három napon a keretekről szól a teremtés, a negyedik, ötödik, hatodik napon pedig mindegyik keretnek megfelelő tartalmat tesznek bele. Ez egy költészeti szerkezet, amit a héber is ismer. Nyilván mi távol vagyunk az ókori héber költészettől, mi elolvassuk, és akkor azt gondoljuk, hogy itt valami természettudományos tévedés van, amikor az üzenet annyi, hogy Isten teremtette meg az emberiséget, és nekünk ennyit kell tudnunk az istenképűségről, nem gravitációs állandókat kell kiolvasnunk a teremtéstörténetből.

Szűcs Sándor a témában elmélyedni szándékozóknak Alvin Platinga idén magyarul is megjelent, Tudás és keresztény meggyőződés című könyvét, valamint Nagy Gergely és az Észszerű Hit (Reasonable Faith) videóit ajánlotta a figyelmébe.

Az Útkeresők őszi alkalmain olyan témákkal is foglalkoznak majd, mint a Jelenések könyve, a nők helyzete az egyházban és a párválasztás.