Az érzelmi intelligencia fejlesztésének óriási jelentőségűnek kell lennie neveléskor. Minél több élményt, tapasztalatot és életet alakító tudást kell átadni a gyermeknek, és ő ezekkel felvértezve tud később érvényesülni a családjában, munkahelyén, hitéletében. Uzsalyné Pécsi Rita főiskolai tanár, neveléskutató számos előadásában, cikkében, interjúban és több könyvében képviseli ezt a gondolatot. Beszélgetésünk középpontjában is az érzelmi intelligencia jelentősége áll.
„Ha élő szociális kapcsolatok nincsenek, akkor lehet, hogy okos lesz a gyermek, de intelligens nem”
A kognitív készségek (IQ) fejlesztését oktatási rendszerünk hozzávetőlegesen kilencven százalékban támogatja, erre van berendezkedve, és csak a maradék tíz százalék irányul az érzelmi intelligenciára (EQ). Ezt az arányt az egyik könyvében – A nevelés az élet szolgálata – említi. Okkal merül fel a kérdés: miért ennyire elhanyagolt ez a terület?
Jelenlegi oktatási rendszerünk mechanikus irányba tolódott el. Ez egyebek mellett a tömeges oktatás következménye, annak a tendenciának, hogy iskolák és osztályok egyszerre haladjanak a tananyaggal. Ezáltal az oktatás-nevelés olyan követelményrendszert dolgozott ki, amely jól mérhető, jól minősíthető, egyszerre követelhető és hamar tesztelhető. Ez alól nem tekinthetők kivételnek még a művészeti tárgyak sem, például az ének – az órán sok esetben az vált fontossá, mikor született egy-egy zeneszerző. De hogy mennyire élvezed a muzsikát, mennyire érintett meg, hogyan élted bele magad, milyen asszociációkat keltett benned, az – mivel nem mérhető, nem osztályozható – mellékessé vált. Az iskola sok esetben a tesztekre készíti fel a gyerekeket, mert az adott intézményt ez alapján rangsorolják. Ma a tanárképzés és különböző továbbképzések is egyre inkább ezt hangsúlyozzák. Freund Tamástól származik a gondolat: „Semmilyen ismeret nem jut el a hosszú távú memóriába, csak az, amit az élmény lepecsétel.” Erős mondat, megszívlelendő. A lényeg tehát, hogy élmény kapcsolódjon az ismeretekhez. A tanterv és az idő persze szorít a tanévben, de ha csak ez van a szemünk előtt, akkor az valójában látszatmunka, azaz a felejtésnek tanítunk. Ez aztán később mind összefüggésben van a kiégéssel és a gyerekek eredménytelenségérzetével, önértékelési zavaraival, szorongásaival, hogy a soron következő teszt hogyan fog sikerülni, hány pont lesz… Gondoljunk csak a felvételi időszakára, mennyi nyomást helyez egy családra! A következő generáció ezt látja, ebben nő fel, és már általános iskolában attól tart, mi lesz majd az érettségivel, miközben az érzelmiintelligencia-készségei elhalványulnak.
Mi tartozik az érzelmi intelligenciába? Mit értünk ezen?
Egyszerűen azt szokták mondani: az EQ a szív intelligenciája. Részletesebben inkább arra utalok, mi nem tartozik oda: memória, elemzés, tudatos gondolkodás, számolás, következtetés, beszéd, definíciók, szabályok stb. Egyszerűen fogalmazva minden más viszont az EQ része: haragkezelés, empátia, a saját érzelmeim, mások érzelmeinek a felismerése és kezelése, motiváltság, lelkesedés, kíváncsiság, érdeklődés, nyitottság, rugalmas gondolkodás, tolerancia, humor, vezetési készség, együttműködés stb. Ezek olyan készségek, amelyekre mindenhol, mindig szükség van. A PISA-mérések (a nemzetközi tanulói teljesítménymérés programja) nyomán megfogalmazták a kutatók, hogy a munkaerőpiacon mire van szükség a XXI. században, és ezek mind az EQ-készség kategóriájába tartoztak. Így különösen nem jó látni azt, hogy a gyerekek tíz-tizenkét évet eltöltenek egy IQ-orientált rendszerben, és utána az élet mást kíván tőlük, másra lenne szükség. Számos kutatás támasztja alá, hogy a kitűnő eredményűek sem érvényesülnek a szakmájukban egyenes ágon. Ez nyilván nagy frusztrációt okoz, és csalódottság a következménye. A házasságoknak napjainkban hatvanhárom százaléka sikertelen, pedig a kötődés tanítható, fejleszthető, és ezek is az EQ részei. De ha kilencven százalékot fordítunk az IQ-ra, nem csodálkozhatunk a válások arányán. Az EQ alkalmazókészség is egyben. Felelős azért, hogy a már megszerzett tudást hogyan tudjuk alkalmazni, mire használhatjuk. Ha élő szociális kapcsolatok nincsenek, akkor lehet, hogy okos lesz a gyermek, de intelligens nem. Ezt hívjuk társas intelligenciának. Ha belegondolunk, a serdülők ösztönös igénye a bandázás. Ha van olyan közösség, amelybe élményszerűen tartozik a gyermek, akkor velük más jellegű tevékenységhez is nagyobb kedve lehet, hiszen ez energetizál.
„Az ember szervezete a személyes kapcsolódás következtében termel oxitocint, képernyőn keresztül ez nincs meg”
Mondhatjuk, hogy ez akár motivációs eszköz is lehet?
Igen. A biológiai motiváció legerősebb támaszai a terhelhető társas kapcsolatok. Tehát nem a verseny, az előretörés, mint régebben gondolták. A legerősebb az, hogy együtt tudok-e működni a másikkal. Ha rendben van az ember kapcsolati hálója, akkor motivált is. Érdeklődik, kíváncsi, nyitott. Ha nincs rendben, akkor nincs meg ez a motiváltság. Ez tehát mind-mind tanulható, tanítható. A pedagógusoknak és a szülőknek ezért nagy ebben a felelősségük, de a lehetőségük is. Egy SOTE-kutatás szerint a magyar lakosság hatvan százaléka kötődési zavarokkal küzd. E készségre tehát nem fordítunk elég figyelmet, pedig ez a házasság alapja. Egyet is értünk ebben, csak az a kérdés: hol és hogyan tanuljuk meg ezt.
Uzsalyné Pécsi Rita főiskolai tanár és neveléskutató. A Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen végzett középiskolai énektanárként, majd Finnországban doktorált művészetpedagógiából. Dolgozott zeneiskolában, általános és középiskolában, felsőoktatásban, számos tantárgy – retorika, pedagógiai pszichológia, stratégiai és projektmenedzsment – tanítása mellett érdeklődésének homlokterében az oktatás helyett inkább a nevelés áll. Szívügyének tekinti az érzelmi intelligencia fejlesztésének módjait, lehetőségeit, és ehhez kapcsolódóan azt, hogy a gyerekek nevelése ne ismeretátadásban merüljön ki, hanem életet alakító tudást és tapasztalatot szerezzenek a folyamatban. Az Apor Vilmos Katolikus Főiskolán tanít, az Organikus Pedagógiai Egyesület elnöke.
Hol?
Együtt lenni jó, együtt énekelni jó, együtt menetelni jó, étkezni, imádkozni, kertészkedni, játszani, akár megázni is jó együtt. Az osztálykirándulások élményei jórészt közös – pozitív és negatív – élmények. Konfliktust együtt megoldani áldozattal is járhat, gondolhatjuk, hogy sokkal könnyebb lenne, ha más nem zavarná a helyzetet, mégis így tanuljuk meg az alkalmazkodást. Ha ebben nincs elég tapasztalata a gyereknek, később képtelen lesz ezt megtanulni. Te se kérj semmit, én se kérek semmit, és kialakul a kötődési zavar. Ez ügyben az apának is nagy a szerepe: ő az első külső személy, akihez kapcsolódunk. Az apahiány tehát további nehezítő körülmény. A kötődés ápolásával ezért sokkal többet kell törődni. Tapasztalattal, élménnyel fejlődik ez, érzelmi azonosulásra van szüksége a gyereknek. Hogy csinálta anya, apa, az edző, a mesebeli hős? A művészet sokat tud ebben segíteni, az ének-zene, a technika, a néptánc, persze ha a foglalkozásnak nem a dolgozatírás a lényege. De említhetném még a természettel való kapcsolatot is. Az ebben való lét fejleszti az idegrendszert, és kooperációs vetülete is van. A természet ugyanis makacs: a növény nem nő ki parancsra, ki kell várni. Ha fára mászom, az ág letörhet. Ez mind alkalmazkodásra tanít bennünket.
Feltételezem, hogy a képernyőidő sokat ront a helyzeten…
A képernyő minden területen tarol. A személyes kapcsolatok hanyagolásában, mozgáshiányban, abban, hogy ezt egyedül tegye az ember. Nem segít, hogy ez a kétdimenziós és a manuális képességre is rosszul hat, nem beszélve arról, hogy a dopaminhatás függőséget okoz.
Mivel lehet tenni ez ellen?
Nevelői tudatossággal. Meg kell tanulni az eszközöket bölcsen, az adott életkornak megfelelő módon alkalmazni. Egy láncfűrész is jó eszköz, de nem egy háromévesnek. Az Amerikai Pszichológiai Társaság iránymutatása szerint hároméves korig nem szabad okoseszközt adni a gyermeknek, mert az visszafordíthatatlan idegrendszeri károsodást okoz. De a csemetének három- és hatéves kora között is szükséglete a mozgás, a kapcsolódás, a természet. A képernyő nem a gyermek szükséglete – hanem a szülőé, addig biztosan nem kell foglalkozni a gyerekkel... Nem véletlen az sem, hogy az európai országok mintegy negyede már kitiltotta az iskolából az okoseszközöket.
„A képernyő nem a gyermek szükséglete – hanem a szülőé, addig biztosan nem kell foglalkozni a gyerekkel”
Miképp lehetne e tendencián változtatni?
Központi irányítással. Alsóban eleve nem kellene alkalmazni az okoseszközöket, de helyette hozzá kell tenni az EQ-hoz kötődő tevékenységeket és a sok mozgást, népi játékokat, manuális tevékenységeket. Most ez nehézségeket eredményezhet, mert ha valakinek egy osztályközösségben nincs kütyüje, kimarad valamiből, esetleg a többiek kipécézik. Márpedig gyerekként egyedül ellenállni ennek nagyon nehéz, hiszen a fiataloknak kell a közösség. Azt szoktam mondani a szülőknek, keressenek egy-két olyan családot, ahol hasonlóan gondolkodnak. Ebben tudna például a központi irányítás segíteni, hogy szabályozza az iskolai okoseszköz-használatot, illetve annak tiltását. Hadd említsek egy svéd példát: miután bevezették az okoseszközök használatát, egyes felmérésekben rosszabbul teljesítettek. Erre reagált tavaly az oktatási miniszter, és mára visszatértek a könyvalapú tanításra. Tehát a tudományos eredmények mellett vannak előttünk jó példák is, amelyekre nem árt figyelni.
Milyen veszélyt hordoz az okoseszköz?
Az azonnali kielégülés, a folytonos énközlés, a másik ember kikapcsolása és a dopaminhatás – amely köztudomásúan függőséget okoz. Nem tanulja meg a gyerek, hogyan hangolódjon rá egy-egy beszélgetésre, vagy hogyan zárja le azt, hiszen egy gombnyomással zajlik mindez. A vágyott lájkok is jó érzést keltenek a dopaminhatás miatt, de ez nem igazi kapcsolat. Érdekes, hogy az ember szervezete a személyes kapcsolódás következtében termel oxitocint, képernyőn keresztül ez nincs meg, tehát a test is érzékeli mindezt. Csíkszentmihályi Mihály, a flow-elmélet atyja azt mondja, ha a virtuális kapcsolatok mennyisége meghaladja a valóságost, egy idő után a test leáll az oxitocin termelésével. Ez azt jelenti hosszú távon, hogy az egyént nem fogják érdekelni az emberi kapcsolatok. Ez veszélyes: olyan mélységes közöny alakulhat ki, hogy a szerettei, a gyermeke, a szerelme sem fogják őt érdekelni. Idáig nem lenne jó eljutni, márpedig ez a jelenség itt kopogtat az ajtón… A gyerekekkel tehát a valóságot kell megtapasztaltatni, és minél több élményhez juttatni őket.
Az EQ-nak van szerepe az ember hitéletében, az Istennel ápolt kapcsolatában?
Hogyne, ennek is van IQ- és EQ-oldala. Az előbbi az ismeret, tudás, megértés, utóbbi segítségével pedig kapcsolódom ahhoz a valósághoz, tartalomhoz, amelyet megismertem. A hit a spirituális intelligenciához tartozik. Lényege: tudatában vagyok annak, hogy egy nagyobb egészhez, nagyobb jóhoz tartozom. Nekünk ez a személyes Istenünkhöz való kapcsolódást jelenti. De minden ember kapcsolódni akar valahová. Ehhez nélkülözhetetlen az EQ, azaz hogy képes vagyok átérezni, együtt rezdülni, nyitottnak lenni, kötődni, ragaszkodni, együttműködni. Ha ez nincs meg, hiába van tudás, a hitéletre nem vezet el. A hitre nevelés kulcsa tehát nem az IQ-ban rejlik, és sajnos olykor itt is beleesünk abba a hibába, amelyet már említettem, tehát hogy tudjuk az összes prófétát, igehelyeket, ami persze jó, de ha ez racionális szinten marad, abban nincs erő, hit. Tudni kell alkalmazni, ami az EQ kategóriája.
A mesterséges intelligencia hogyan kapcsolható ehhez?
Erre a területre nincs befolyása. Nincs kreativitása, meglévő ismeretanyagot gyúr össze. Mechanikus terület, nem tud együttérezni, viszonyulni, szeretetkapcsolatot kialakítani, és ezeket pótolni sem tudja. Minden más területet viszont képes átvenni. Ezért az érzelmi intelligencia készségei fel fognak értékelődni. Ez is azt jelzi, hogy erre kellene helyezni a fókuszt.
Két éve alakult meg az Organikus Pedagógiai Egyesület. Milyen céllal?
Az EQ-ra alapozó pedagógia, mottója: „A nevelés az élet szolgálata.” A lényege, hogy megtaláljuk a válaszokat arra a kérdésre, miként élhetünk jól, boldogan. Része a hitre nevelés, de nem egyházi intézményekben is hasznosítható. Ez valójában szemlélet, amelyet sok élethelyzetben használhatunk, sőt már képzés is indult erről. Tapasztalatom szerint országszerte vannak így gondolkodó családok, közösségek. Ezt a szellemet követik, ezért szeretnénk Kárpát-medencei hálózatba összefogni mindazt, amire egy egyesület alkalmas lehet. Nagy rendszerekbe nem tudunk belenyúlni, de kis oázisokat teremthetünk, ezeket pedig érdemes hálózatba szervezni. Itt aztán tapasztalatokat, gondolatokat oszthatunk meg, vagy pusztán megerősítjük egymást abban, hogy jó úton járunk, nem vagyunk egyedül, érdemes ezekért az értékekért vállvetve küzdeni.
Organikus Pedagógiai Egyesület
„A nevelés a legmélyebb értelemben az élet szolgálata: egyrészt kedvező feltételekről kell gondoskodnom, hogy a teremtett élet megfelelően kibontakozhasson, másrészt az életet akadályozó körülményeket mindinkább távol kell tudnom tartani növendékemtől.” Ez az idézet Josef Kentenich atyától származik. Az ő nevéhez fűződik az organikus pedagógia nevelési rendszere. A keresztyén értékrendű, felekezetközi szemléletmód az érzelmi intelligencia fejlesztését tekinti a nevelés legfőbb feladatának. A két éve alapított Organikus Pedagógiai Egyesület célja e szellemiség ápolása, terjesztése és az ezt követő nevelők hálózatba szervezése határainkon innen és túl. A kognitív készségek fejlesztését oktatási rendszerünk hozzávetőlegesen kilencven százalékban támogatja, erre van berendezkedve, és csak a maradék tíz százalék irányul az érzelmi intelligencia támogatására. Ezt az arányt Uzsalyné Pécsi Rita A nevelés az élet szolgálata című könyvében említi. Okkal merül fel a kérdés: miért ennyire elhanyagolt ez a terület?
A cikket elolvashatják a Reformátusok Lapjában is, amelyben további érdekes és értékes tartalmakat találnak. Keressék a templomokban és az újságárusoknál!