Az igazi megtalálásának módszereiről született könyvekkel, cikkekkel, előadásokkal, és egyéb anyagokkal valószínűleg meg lehetne tölteni egy kisebb könyvtárat. A párválasztás rendkívül bonyolult ügy, van azonban egy olyan részlete, amiről viszonylag kevés szó esik. Megpróbáljuk tehát röviden körüljárni, miért is olyan fontos kideríteni magunkról és párunkról a házasság előtt, hogy alapvetően önközpontú vagy önfeláldozó személyiség vagyunk-e.
Már jó ideje nem tudom kiverni a fejemből azt, a keresztény körökben viszonylag sokat forgó példát, amelyben a poklot és a mennyet egy kissé humoros formában hasonlítják össze. Ennek lényege, hogy a pokolban és a mennyben is emberek ülnek hatalmas, hosszú kanalakkal a kezük helyén, de míg a pokolban mindenki sovány és szenved (mivel csak magukra gondolnak), addig a mennyben boldogok és jól tápláltak, hiszen a hosszú kanalakkal kiválóan tudják etetni egymást.
Eddigi élettapasztalatom alapján azt állítom – és itt szögezzük is le rögtön, hogy sem pszichológus, sem pszichiáter, sem egyéb szakember nem vagyok –, alapvetően kétféle embertípus létezik (legalábbis ebből a szemszögből): vannak olyanok, akik önzőek, és vannak olyanok, akik nem. Természetesen ez soha nem lehet ennyire fekete és fehér – bizonyos szituációkban reagálhatunk máshogy, és a neveltetéssel is sokat lehet mozdulni a két véglet között felépülő, képzeletbeli skálán – de én mégis azt gondolom, hogy az alapvetően önközpontúságból táplálkozó emberek egészen másképp fognak reagálni a legtöbb párkapcsolati helyzetre, mint az önzetlenségből merítő társaik.
Szögezzük le azt is, hogy egyik típus fölött sem szeretnék pálcát törni. Az emberi psziché olyan mértékig összetett, hogy egyetlen kritérium alapján bárkit is megítélni nagy balgaság lenne. A kérdések inkább ott húzódnak, hogy ez az egyszerű, kétállású kapcsoló a lelkünkben mire hat, mit eredményez, hogy lehet felismerni, és melyik típussal, miként lehet együtt élni.
Vegyünk néhány egyszerű példát. Önző és önzetlen kapcsolatában többnyire nyilvánvalóan az első akarata fog érvényesülni, a másik pedig vagy elfogadja ezt, vagy kilép a kapcsolatból, de akár pokollá is tehetik egymás életét. Ha két önző ember kerül össze, az az egók fantasztikus versengését fogja eredményezni, ám véleményem szerint ezen lehet dolgozni. Míg, ha két önzetlen embert sodor egymás mellé a sors, akkor gyakorlatilag megvalósul a fentebb említett példa: egymást igyekeznek majd etetni a hosszú kanalakkal.
Az utóbbi két esetben, azt gondolom, a személyiség további rétegei lesznek elsősorban a meghatározóak abban, hogy a kapcsolat működni fog-e. Az elsőnél azonban nagy kérdés, hogy az alapvetően önzetlen ember miként éli meg a kapcsolatát a főként önzőségből táplálkozó párjával. Az mindenesetre biztos, hogy ez a párosítás nagyon sok szenvedéssel fog járni. És majdnem biztos vagyok benne, hogy mindkét fél számára.
Kivéve talán akkor, ha a felek képesek a lelkükből, neveltetésükből, élettapasztalataikból és egész eddig múltjukból fakadó következményeket felismerni, azon Isten segítségével változtatni. Ha ugyanis az akarat és az Úr támogatása is megvan, semmi sem lehetetlen. Ehhez azonban nagyon sok tudatosságra, kitartásra és mindkét fél komoly elköteleződésére van szükség.
Az alapvetések után nézzünk bele egy kicsit abba, miként lehet megállapítani valakiről, hogy önközpontú vagy önzetlen. Ez azért nehéz kérdés, mivel, ahogy korábban említettem, senki személyisége sem ilyen faék egyszerűségű. A siker érdekében javaslom, hogy foglalkozzunk magunkkal. Így sok kellemetlenségtől és vádaskodástól kíméljük a kapcsolatot, másrészt, ha már a saját személyiségünkön túl vagyunk, legalább van viszonyítási alapunk.
Ha az interneten elkezdenénk keresgélni, minden bizonnyal találnánk rengeteg tesztet, amely elhelyez bennünket az önzőség-önzetlenség skáláján. Én most mégis inkább azt javaslom, hogy kezdjük az alábbi, három, viszonylag egyszerű szituációval.
– Tegyük fel, hogy Ön rendkívül fáradt. Hosszú és nehéz napja volt, alig néhány perce ért haza, fáj a lába és már semmi másra nem vágyik, mint, hogy beüljön a kedvenc foteljébe. De ebben a pillanatban csörög a telefon, a párja épp vásárlásból cipekedik hazafele. Körülbelül tíz percre van, és szeretné megkérni Önt, hogy szaladjon ki elé.
– De elképzelhetünk egy olyan szituációt is, hogy a munkaideje lejárta előtt mindössze öt perccel odalép Önhöz a kollégája, és arra igyekszik rávenni Önt, hogy segítsen neki egy feladat megoldásában. Ha segít, mindketten fél órát túlóráznak, ha nem, a kollégája fog egy órát. A feladathoz Önnek igazából nincs túl sok köze, a kollégája mindössze az Önök között fennálló baráti kapcsolatra épít.
– A harmadik szituációban pedig Ön már végzett a házimunka Önre eső részével, annak ellenére, hogy a párja, amíg Ön dolgozott a kedvenc időtöltését (olvasás, televíziózás, internetezés, stb.) végezte. Ön tudja, hogy ha a párja most áll neki a saját részének, csak nagyon későn fog végezni, és így fáradt lesz másnap a munkában, pedig komoly prezentációja lesz. Önnek ugyanakkor szintén korán kell kelnie, hiszen megígérte édesanyjának, hogy elviszi a fogorvoshoz.
Szándékosan hoztam igen bonyolult és érzelmileg összetett példákat. Úgy gondolom, hogy egy (de sokszor még száz) alkalom is kevés ahhoz, hogy valakiről eldöntsük, hogy alapvetően önző, vagy önfeláldozó típus-e. Magunkról viszont, amennyiben hajlandóak vagyunk őszintén benézni lelkünk bugyraiba, viszonylag könnyen kitalálhatjuk ezt. Megoldókulcsot adni sem szándékozom, a példák értelmezését a kedves olvasókra bíznám. A legjobb talán az lenne, ha párkapcsolatban élő olvasóim párjukkal tudnának erről beszélgetni.
Mert mi történik, ha nem? Elképzelhető, hogy semmi. Hiszen minden esély megvan rá, hogy az Önök kapcsolata remekül működik. Akkor azonban, ha sokszor hiányolja a figyelmet, ha úgy érzi, hogy Ön sokkal többet tesz meg, mint a párja, ha gyakran gondol arra, hogy jó lenne néha kicsit megpihenni és hordozva lenni, ha előfordul, hogy valamit jogosnak érezve fölvet, de mindössze letolást és agressziót észlel a másik oldalról, már elképzelhető, hogy nem árt gondolkodni egy kicsit azon, milyen gyökerekből is táplálkoznak.
Zárszóként azért hadd hangsúlyozzam újra: nincs „fekete” és „fehér” személyiség. Ahhoz, hogy egy kapcsolat jól működjön, rengeteg mindenre szükség van (egy ajánlott olvasmánylistát is megadok ennek kapcsán), véleményem szerint ugyanakkor ezek közül az egyik alapkövetelmény annak megértése, hogy én magam önmagam körül forgó vagy önfeláldozó vagyok-e. Ez ugyanis olyan fundamentuma minden másnak, amellyel legalább tisztában lenni nem árt.
Ajánlott olvasmányok:
– Gary Chapman: Egymásra hangolva
– Gary Chapman: 12 dolog, amit jó lett volna tudni az esküvő előtt
– Varga Péter: Spielhózni
Szűcs Péter