A pusztába való elvonulás életet virít bennünk

Egyre több kutatás foglalkozik ma a lelki egészség kérdésével, sokan érzékelik ugyanis, hogy az elmúlt évek bizonytalanságai, világpolitikai történései olyan jellegű kérdéseket, nehézségeket hoztak a felszínre, amelyekkel elkerülhetetlen foglalkozni. Bár a social mediát böngészve csupa elégedettnek tűnő arc köszön vissza, az emberekkel beszélgetve általában más kép rajzolódik ki. Gyakran hallunk lelki fáradtságról, szorongásról, a jövővel kapcsolatos félelmekről. Egy 2022-es tanulmány szerint a magyarországi fiatalok legégetőbb problémája a bizonytalanság és a kiszámíthatatlan jövő.

Ez az instabil állapot állandó mentális megterhelést idéz elő, amely hozzájárul a kiégés kialakulásához. – A bennünk rejlő, mélyről fakadó hiány egyik tünete a kiégés. Rövid távú megoldásokkal próbáljuk Istent pótolni, de ezekből egyre több kell, ami csak egyre túlterheltebbé tesz – hívja fel a figyelmet Závodi Zsuzsanna, majd hozzáteszi: ezt a hiányt sokszor magunk próbáljuk pótolni, kitölteni különböző elfoglaltságokkal és a teljesítményünkkel. – Pedig az űr betöltése Istentől kapott ajándék. Ennek elfogadása tényleg sokszor hiányzik: az a kegyelmi szál, amely az ürességemet Isten által kipótolttá teszi – hangsúlyozza.

Hiányaink betöltésének reményében sokan a munkához fordulunk, a teljesítménykényszer szinte állandó. – Valljuk be, a túlterheltséggel mindannyian küzdünk. Én is, a lelkipásztori szolgálatban – mondja Závodi Zsuzsanna, aki ennek okait is kifejti: az emberben létezik egyfajta külső tükör, talán nem is a sajátja, és mintegy elvárásként működik. Szerinte ha ettől a tükörtől meg tudnánk szabadulni, más lenne a helyzet.

Református közegben sokszor tűnhet úgy, hogy az átlagosnál is jellemzőbb az említett teljesítménykényszer. Nehezen pihenünk meg, a munkát igyekszünk az elvártnál is lelkiismeretesebben végezni, a kiégés kérdése így különösen releváns. – Ezt nevezzük protestáns munkaetikának, amely valóban jelen van az életünkben. Sok lelkész életében is erőteljesen hat – erősíti meg a felvetést beszélgetőpartnerünk. – Mintha a jól elvégzett munkánk mellé még egy csillagot is ki kellene érdemelni. Pedig nekünk elég az az egy is, amely Jézus eljövetelét jelezte – szögezi le.

Ennek kapcsán a visszacsatolásra való vágy is megjelenik, hiszen mindannyian szeretünk dicséretet kapni, büszkék lenni az eredményekre. – Csendesen, Isten dicsőségére tenni a dolgunkat bizony nem könnyű. Ahogyan mondani szokás, olyan globális faluban élünk, ahol minden kikerül a közösségi oldalakra, és mi, reformátusok is hajlamosak vagyunk a soli Deo gloriát átváltoztatni soli ego gloriára. Pedig sokat gyógyíthat a lelkünkön, valamint az önmagunkkal és az Úrral való viszonyunkon, ha elfogadjuk, hogy a sikereink is Istentől erednek – állítja a szakember.

Az én, az ego felerősödése is párhuzamba hozható a kiégéssel, hiszen amikor a saját valóm kerül a gondolkodásom középpontjába, megnőnek az elvárásaim, a mércéim egyre magasodnak. Tökéletességre törekvésünkben pedig látszólag nehezen férnek el a hibák és az elbukások. Závodi Zsuzsanna szerint az énközpontúság és individualizáció már régóta kísér bennünket. – Mi akarunk megtenni magunkért mindent, és nehezen hisszük el, hogy nincs erre szükség, nem kell mindent kontrollálnunk. Sőt, ha sikertelenséget élünk át, ha belemegyünk a mélységbe, és megéljük azt az útvesztőt, ha a bajon szép csendben keresztülmegyünk, az akár sokkal inkább tanít. Jó néhányszor láttam egy-egy trauma átélésekor: az illető ahelyett, hogy úgy állt volna hozzá, nem baj, ezt most átélem, benne maradok, amíg kell – inkább gyorsan valamilyen élményt keresett. Például szabadságot vett ki, nagyobb társaságot igyekezett találni, hajszolta az eseményeket. Valójában viszont ez is csapda – figyelmeztet.

A munkahelyi kiégés jó példa az ilyen helyzetekre, hiszen gyakori reakció, hogy ilyenkor felmondanak az állásból, világ körüli útra mennek, új élményekkel halmozzák el lelküket, vagy teljesen más szakmába fognak. – Sőt, elhagyják a családjukat – teszi hozzá Zsuzsanna. – Nehéz ugyanis elképzelni megküzdési módszerként, hogy az elvonulás a pusztába, amint Jézus is teszi, tulajdonképpen az életet virítja ki bennünk – mondja.

A lelki kiégésre ugyanis nem a zaj és a még több inger nyújt megoldást hosszú távon. – Arra a mély rétegre kell rátalálni, ahol hagyhatom, hogy valami pusztává váljon bennem. Itt kezdhet el ugyanis az Istentől kapott mag csírázni. Virágszálként kezd el növekedni bennem, és rácsodálkozhatok a teremtett világ szépségére – állítja.

Sokszor igyekszünk inkább elterelni a gondolatainkat, vagy rapid megoldásokat keresünk, ha azt érezzük, felborult az egyensúly a lelkünkben. Népszerűek a különböző motivációs tréningek, az önsegítő könyvek, az interneten fellelhető egyperces inspiráló videók. – Nehezen adják át magukat az emberek a misztériumnak. Amikor viszont elmegyünk a böjti, őszi vagy adventi lelkigyakorlatokra, és két-három napot töltünk lelki vezető mellett csendben és lelassulva, az Isten előtti idő nem könnyeket, hanem folyamokat hoz elő az emberekből. Mert az imádság a legfontosabb: ebben kerülnek a helyükre a dolgok, és a szívünkkel találkozhatunk. A kérdésekre pedig válaszokat kapunk: Ki vagyok én? Miben és kiben bízom? Mitől félek, mi az én elhívásom az életben? – sorolja.

Csend nélkül tehát nincs lelki gyógyulás. A lelkész utal az idei nagyhétre, ahol az istentiszteleteken kisebb szüneteket és többszöri igeolvasást iktatott be: – Itt is megmutatkozott, hogy a csendnek olyan megszólító ereje van, amely tényleg újat teremt. Teljesen átfordít: a hegy lesz a mély, a barlang lesz a magas.

A Bibliát olvasva felfigyelhetünk rá, hogy a kiégés nem csak a modern kor problémája, mindig jelen volt az emberi életben. A Szentírásban több olyan történettel és Igével találkozhatunk, amelyek ebben is irányt mutatnak. – Sokan egyetértenek azzal, hogy a Biblia egyik leghíresebb kiégési esete Illésé. Amikor Illés a harci zajból kivonulva – amelyet az akkori király, Aháb és a királyné, Jezábel idézett elő –, fizikailag és lelkileg teljesen kimerülve lefeküdt a pusztában, egy rekettyebokor alá, olyan mélységig jutott, hogy így kiáltott fel: „Elég most már, Uram! Vedd el az életemet, mert nem vagyok jobb elődeimnél!” (1Kir 19,4) Miután a bokor alatt elaludt, az Úr angyala kétszer is felébresztette, gondoskodott ételről, innivalóról. Ezután Illés felment a Hórebre, és egy barlangban töltötte az éjszakát. És akkor ott, a magányában szólította meg őt Isten.

Illés története folytatódik, és jól kirajzolódik: – Az Úr nem az erős hangokban, a természeti jelenségek kavalkádjában, a tűzben és a földrengésben szólította meg az elveszett embert. (Merthogy valójában ott Illést mindenestől – lelkileg, érzelmileg, testileg – elveszett emberként látjuk.) Hanem éppen ebben az egészen halk fuvallatban szólt hozzá – magyarázza a lelkipásztor. A csendre pedig nekünk, modern embereknek is szükségünk van. – A szívünk barlangjába való elvonulás után, a lelkünk pusztájában kezdődik a lelki formálódás. Itt tudunk találkozni azzal, hogy Isten értékesnek teremtett bennünket és elfogad – hangsúlyozza.

A lelkipásztor itt utal a fiatalokra, akiken gyakran látja, úgy érzik, nem elegek ők önmagukban, ezért inkább álarcot öltenek: – Elkezdik másnak mutatni magukat, belemennek olyasmikbe, amiket nem akarnának. Sajnos kamaszkortól már az alkohol is elkezdi érdekelni őket, mert látszólag segít önmaguk leküzdésében, attól bátrabbakká, vagányabbakká válnak. Valójában pedig így szakadnak el önmaguktól – mondja.

Emellett más eszközök is feltűnnek, ha a belső ürességünket szeretnénk betömni. Gyakran menekülünk a közösségi média világának instant visszajelzéseibe vagy épp kapcsolatokba, társadalmi elismerésbe. Azonban ez csapdahelyzet: – Sokan élnek gazdag virtuális életet, amelyben fontosnak tűnhetnek, a közösségük középpontjába kerülhetnek, aktívak lehetnek. Ez is az előbbieket példázza: egyre kevesebb fiatal meri megmutatni a valódi önmagát – jegyzi meg.

Pedig legbelül ők is vágynak az igazi értékekre, a hitelességre. A lelkész elmondja, hogy hittanóráin gyakran játszik a kamasz gyerekekkel „kincses aukciót”. Tizenkét-tizenöt értéket sorol fel nekik, ezek közül kell a legfontosabbakat kiválasztaniuk. Ott szerepel ezek között a luxusautó, amely a tárgyi gazdagságot jelképezi, a bejutás a város legjobb iskolájába, ami a továbbtanulási sikerről szól, és sok lelki érték is. – Évek óta a legtöbben az életen át kitartó hitet és a stabil barátságot választják. Mert mire vágynak tulajdonképpen? Hogy legyen valaki, akiben megbízhatnak, akivel mindent megoszthatnak, és a kapcsolatra Istennel – állapítja meg.

Utóbbiban szerencsére nem kell álcáznunk a valós énünket, ennek ellenére a hitünk, keresztyén identitásunk tekintetében is találunk elvárásokat. Ha kiégve érezzük magunkat, sokszor az önvád csapdájába esünk: „Biztosan nem vagyok elég jó keresztyén, hiszen, ha az volnék, boldog lennék.” – Többen vagyunk ezzel így – hangsúlyozza Závodi Zsuzsanna. Javasolja: – Próbáljuk meg ezt a gondolatot kiűzni a fejünkből. Az istenkapcsolatnak nem az a lényege, hogy értékeljük a teljesítményünket. A rangsorolás a világ hívása: jobban bírom a terhelést, mint a cégben a munkatársaim? Mennyire vagyok fitt? Elég sokat futok? Az istenkapcsolatból viszont semmiképp se kreáljunk versenyt. Az Úr nem siker és sikertelenség alapján mér minket – szögezi le.

Néha feltesszük azt a kérdés is magunknak, jó emberek vagyunk-e. – Ez sem Istentől ered. Jézus kereste a farizeusokat, Pilátust, Júdást ugyanúgy, ahogy a tanítványokat is. Ő mindannyiukat meg akarta szólítani. A szívünkre helyezte a húsvét misztériumát, azaz mindent a javukra tud fordítani azoknak, akik őt keresik, és akik élete egy helyzetben összetört. Egyikőnk sem elég jó ember, de adatott nekünk Isten kegyelme – hangsúlyozza.

Mégis, amikor vállalni kell a gyengeségeinket, nehezen tesszük, hiszen társadalmunk az erős és bármire képes embereket idealizálja. A bukás és a szenvedés olyan szavak, amelyeket messziről igyekszünk elkerülni. – Pedig elég lenne elolvasnunk ezt a Bibliában: „Elég neked az én kegyelmem, mert az én erőm erőtlenség által ér célhoz.” (2Kor 12,9) Szerintem ha Istennel haladunk, nincs zsákutca, csak az érvényes, hogy megváltásra szorulok, nem nélkülözhetem Isten kegyelmét a munkájában helytálló, folyton pörgő, a hivatását jól végzőként sem. Sérüléseink és töredezett kapcsolataink begyógyításában segít, ha önmagam előtt is szabad erőtlennek lennem. Ilyenkor megélhetem, hogy ajándékba kapom Krisztus szeretetét – mondja.

Beszélgetőpartnerünk azt tanácsolja, lelki fáradtságunk, kiégésünk idején is az Úrban keressünk válaszokat: – Az imádság a legfontosabb, amit megtehetünk. Fohászkodjunk a Szentlélek jelenlétében, mert ő hozzá fogja tenni az útmutatást, az isteni szót! És majd valahogy egyszerűen kitágul a mennyei horizont. Mint az emmausi tanítványoknál. Letargiában, hitükben megrázva mennek, amikor Jézus melléjük szegődik, és a lelki mélységből odáig jutnak, hogy aztán ők unszolják a fel nem ismert Mestert, maradjon velük. A mi legnagyobb mélységünkben is előfordulhat ez: először nem akarjuk Jézust, úgy látjuk, nincs rá időnk, de végül kimondjuk: maradj itt, szükségünk van rád! És akkor majd minden a helyére kerül – zárja beszélgetésünket Závodi Zsuzsanna.