A reménység kitüntetettjei

A Bethesda utcai épület portáján Pataki Margitot keressük, de nem tudnak nekünk azonnal segíteni. Amikor kiderül, hogy az intenzív osztály főnővéréről van szó, a portás hölgyek megkönnyebbülten felsóhajtanak: „Hát miért nem mondta, hogy a Margitkát keresi?” Margitkát ugyanis jól ismerik a kórházban, hiszen idén negyven éve, hogy itt dolgozik. Az intenzív osztályon beszélgetünk, ahol most mind az öt ágy foglalt – ide a súlyos életfunkció-zavarral küzdő, sokszor életveszélyben lévő gyerekek kerülnek, akikért sokszor hónapokig küzdenek, és a küzdelem vége sem mindig siker. Margitka a felelős az osztály mindennapjaiért, a nővérbeosztásért, az élelmezésért – volt már, aki az osztály anyukájának nevezte. „Néha a gyerekek között is van, aki mamának szólít” – meséli. Tizenhét éve látja el főnővéri feladatait többszörös anyaként, nagymamaként. „Megpróbálunk mindent megtenni a gyerekekért, és lehetővé tenni, hogy a szüleik állandóan mellettük legyenek, mert átérezzük, mit élnek át” – mondja Margitka, aki saját családjából ismeri ezt az aggodalmat. „Egyik unokám koraszülött volt, agyvérzett. Vissza kellett fognom az aggodalmamat, hogy tartsam a lányomban a lelket” – emlékezik vissza a főnővér. Tartani a lelket a szülőkben – sokszor az odafigyelés mellett ez a legfontosabb segítség, ugyanis mindig van remény. Épp akkor, amikor beszélgetünk, érkeznek a mentők, hogy egy két hónapja itt kezelt, H1N1-es kisfiút visszaszállítsanak az otthoni kórházába, mert végre legyőzte a gyilkos tüdőgyulladást.

Pataki Margit, az intenzív osztály főnővére

Margit főnővér hívő református asszony, de azt mondja, akkor is lelkiismeretesen végezné a munkáját, ha nem lenne vallásos, és akkor is, ha nem kapna érte elismerést. Amikor a miniszteri dicsérő levélről kérdezzük, elfutja a szemét a könny. „Nem azért dolgozik az ember, hogy dicsérgessék, de ez nagyon jól esett – amikor a férjem felhívott a hírrel, azt hittem, viccel” – mondja meghatottan. Nehezen beszél arról, hogy miért kapta ezt az elismerést, de mutat egy könyvet, amelyet Velkey György főigazgató úrtól kapott köszönetül azért, hogy „szereted ezt a szegény Bethesdát”. A főnővér idén készül nyugdíjba menni, hogy valódi nagymamaként segíthessen, de azt mondja, nehéz lesz megszokni, hogy reggelente nem azért kel, hogy bejöjjön az intenzív osztályra.

Bár az osztálya az Ilka utcai épületben van, keddenként az intenzív osztályon segít Paraicz Éva. A doktornő eredetileg gyermekideggyógyász, később fordult csak a rehabilitációs pálya felé. „Az osztályunkat meglátogatók közül sokan sírva mennek el, hiszen nagyon súlyos állapotú betegeink is vannak. Ugyanakkor jó a hangulat, mert fontosnak tartjuk, hogy a betegek úgy érezzék, hogy normális élet veszi őket körül, hiszen ez segíti a gyó­gyu­lásukat” – mondja a főorvos asszony. A Bethesda Gyermekkórház rehabilitációs részlege az egyetlen Budapest körzetében, amely kómás állapotban lévő gyerekekkel is foglalkozik. A doktornő hangsúlyozza, fontos a kóma alatt megkezdeni a rehabilitációt, mert elhagyása behozhatatlan hátrány a gyermek ébredése után. Sokszor a szülők igen komoly támogatásra szorulnak, az osztály húsz ágyából nyolcat nekik tartanak fent, illetve már önsegítő csoport is indult szülőknek, hogy feldolgozhassák az őket ért traumát – ugyanis gyermekük az idegrendszert ért súlyos károsodás (stroke, baleset) következtében felépülése után sem lesz olyan, mint a betegség előtt. „A rehabilitációban a gyerekeknél sokszor akkor is van remény, amikor minden józan vélemény mást mond – a kérdés csak az, hogy a szülők engedik-e, hogy segítsünk. Ha nem, akkor számunkra az nagy kudarc” – mondja Paraicz Éva. Az osztályos rehabilitáció mellett járóbeteg-ellátás is működik a kórházban, ahol ugyancsak sok bátorításra szorulnak a családok a hosszas gyógyulási folyamatban. A főorvos asszony azt mondja, az osztályon mindenki összefogva, észrevétlenül támogatja a betegeket és családtagjaikat.

Paraicz Éva, a rehabilitációs osztály vezető főorvosa

„Sokat gondolkodtam rajta, de nem tudom, mi az a plusz, amiért engem terjesztettek fel erre a díjra – talán a szándék miatt, amelyhez remélem, idővel érdemeket is tudok társítani” – mondja a Pro Sanitate-díjról Paraicz doktornő. Mint mondja, a kórház érdekét szolgálta pályaváltása, hiszen 2007-ben számos ágyat kötelezően rehabilitációs ággyá minősítettek át, amely mögött akkor még nem állt szakképzett munkaerő. „Mások harmincévesen váltanak pályát, én pedig akkor már elmúltam ötven” – meséli. Bátorságának köszönhetően most a Bethesda rehabilitációs osztálya az egyik legjobb az országban. A főorvos asszony hárítja a dicséreteket, és azt mondja, sokat szeretne még fejlődni a szakmájában.

Természetesen, ahogy Pataki Ferencné, úgy Paraicz doktornő is többszörös nagymama, és családja is nagyon számítana már rá ebben a minőségében. Mint mondja, neki is nehéz megosztania magát a munkája és a családja között, még akkor is, ha a munkája is családias hangulatú. A doktornő ugyan nem gyakorló hívő, de azt mondja, a református szellemiség érezhető pluszt ad a munkájában: „Annak idején, amikor az akkor Apáthy István Gyerekkórházat átvette a református egyház, azt mondták az új vezetők, hogy meg fog változni a hangulat, a szellemiség, az odafigyelés. Akkor ezt sokan zokon vettük, de húsz év távlatából azt mondhatom: valóban jobb a hangulat, máshogy fordulunk oda a betegekhez – és ezeket a változásokat én is szeretem.”

Bagdán Zsuzsanna, képek: Kalocsai Richárd

A cikk megjelenik a Reformátusok Lapja 2011. április 3-i lapszámában.