A rések befalazói

Ugyanakkor reménységet merítünk Isten újjáteremtő hatalmából, bízva abban, hogy a béke és az élet győzelme örökké megmarad. Ádám és Éva édenkerti engedetlensége után hamar kiderült, hogy az ember számára semmi sem maradt szent: Káin saját testvérének életét oltotta ki haragból, féltékenységből. A gyilkosság bűne azóta is velünk maradt, az emberi akaratból bekövetkező halál minden korszakon átívelve egészen napjainkig beárnyékolja oly sokak életét. Keresztyénként mindezt még jobban fáj látnunk, hiszen a természetes elborzadás mellett az is eszünkbe jut, mit érezhet ilyenkor maga Isten, aki minden egyes embert saját képmására, felbecsülhetetlen értékű, egyedi alkotássá teremtett. Bár a tömeges emberölések, a háborúk szintén évezredek óta végigkísérik történelmünket, olyan katasztrófa a huszadik század közepéig nem történt, mint amely a második világháborúban lezajlott. A föld szinte minden kontinensén folyó fegyveres összecsapásokban ötven-száz millió fő közé tehető az elhunytak száma, ennek sokszorosa volt azoké, akikre ezek a tragikus halálesetek közvetlenül hatottak, hiszen családtagjaikat, szeretteiket, barátaikat veszítették el.

Hatévnyi szenvedés után, 1945 elején felcsillant a remény a harcok lezárására, majd az ősz kezdetére mindenhol véget ért az értelmetlen küzdelem. A világ morális és fizikai értelemben is romokban hevert.

Ézsaiás próféta könyvének 58. fejezetében az Úr ezt ígéri a hozzá térőknek: „Fölépítik fiaid az ősi romokat, falat emelsz a régiek által lerakott alapokra, a rések befalazójának neveznek, aki romokat tesz újra lakhatóvá.” A mindenható Isten hatalmában áll a legnagyobb mélységből is életet fakasztani, a legreménytelenebb helyzetben is utat mutatni. Ahol az ember nagyravágyásból, kapzsiságból, gyűlöletből utat enged a sötétségnek, ott nem terem más, csak rombolás és fájdalom. De az ő kegyelme kiterjed az emberiség kollektív bűneire is. A háborúkat követő békekötések nem bölcs politikusok dicséretre méltó cselekedeteinek köszönhetők, hanem csakis Istenünk napról napra megújuló irgalmának (JSir 3,22–23). Nem véletlen, hogy ezt a metaforát alkalmazza Jézus is, amikor saját haláláról és feltámadásáról szól: „Romboljátok le ezt a templomot, és három nap alatt felépítem.” (Jn 2,19)

A második világháború hatásait életük végéig érezték az emberek, hiszen az elhunyt hozzátartozók pótolhatatlan veszteséget jelentettek, milliók éltek át kitörölhetetlen traumákat, és még többen veszítették el megélhetésüket, értékeiket. Az elkövetett bűnöknek mindig vannak következményei. Az ézsaiási próféciában említett lerombolt alapok ott maradnak, a rések nyoma talán örökké látható lesz, de nincs az az élethelyzet, amelyben őszinte megtérésünkre válaszul a mi Istenünk ne tudna újat kezdeni. Erre emlékeztet minket a második világháború lezárása.

Az első világháború végén, 1918-ban általános vélekedés volt, hogy még egyszer ekkora léptékű háború nem lesz, nem lehet soha többé. Majd mindössze két évtizeddel később elkezdődött a második világégés…

Nyolcvan évvel ezelőtt újra megfogalmazódott: az ember nem teheti meg, hogy elpusztítja a felépített világot. Ehhez képest az utóbbi hónapokban egyre többször halljuk a „harmadik világháború” kifejezést. A történelem megtanított bennünket arra, hogy a béke törékeny, egyáltalán nem magától értetődő áldás, és nincs közvetlen ráhatásunk a meglétére. Krisztus azonban nem is békét, hanem békességet ígért nekünk. Ez független a körülöttünk zajló eseményektől, nem veheti el senki és semmi, kizárólag az ember és Isten személyes kapcsolatában valósulhat meg. Hitünk szerint a világ sorsa az ő kezében van, bármit hoz a jövő, nem feledkezik meg az övéiről, benne bízva aggodalom nélkül tekinthetünk a jövőbe. A békességet ugyanakkor feladatunk közvetlenül is munkálnunk környezetünkben, megajándékozva embertársainkat Isten szeretetével, kegyelmével, szelídségével. Ha így teszünk, hitelesen tudjuk átadni a Messiás örömhírét, tanítvánnyá téve sokakat (ApCsel 14,21).

A szerző a Tiszántúli Református Egyházkerület sajtóreferense.